~ „A vihar elült. A csatatér némán, és elhagyatottan maradt. A háborúnak vége.
Szilánkok hevernek még most is szereszét a könnytől ázott földön.
Széttépett és megégett képek jelzik a fájdalmas veszteséget. Még a fúj sem szél… már a parázs sem meleg…
Csak egy mondat volt… egy olyan mondat, ami örökre megváltoztatott mindent. Hallottam, ahogyan megreped, majd ezer apró darabra törik szét. Ezt emberi fül nem képes meghallani, mert félő, hogy megsüketülne benne. Az ilyen fájdalmat már nehéz mérni, hisz oly mélyen gyökerezik, ahol senki sem látja. Körbefutja a gyűlölet, a szánalom, és a lelkiismeret furdalás.
Volt egy, ki nagyon szeretett, s ez az egy nyerni akart. A gonosz legyőzésére fegyverként, a szeretetet választotta… ám fogalma sem volt róla, hogy ezt majd álnokul ki fogják használni, s kegyetlenül ellene fordítani. Szegény, honnan tudta volna, amikor csak a gonoszért dobogott? Csak ő éltette, s most ő is ölte meg. Harcuk békével vagy boldogsággal nem végződhetett volna… ez a két erő csak arra volt képes, hogy kioltsa egymást… túl régóta viaskodtak, s szegény szív most végül megkapta az utolsó döfést… mely oly mélyre ment, hogy ezermilliárd apró darabra tört.”
Ezt éreztem abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy vége a harcnak. El sem akartam hinni, hogy amiért oly régóta küzdöm, valójában egy hiú ábránd. Ebben a pillanatban nagyon nehéz visszatekintenem… azt sem tudom már, hogy ki volt, és ki lett belőle. Azt sem tudom, hogy mit tettem és mit tehettem volna. A masszív fájdalom most már nem fojtogat annyira… mert talán kihasználtak, becsaptak, de mégis nyertesnek érzem magam… hogy miért? Mert nekem a világ súlya erőt tud adni. Képes vagyok kimászni a legmélyebb gödörből is, és képes vagyok meglátni a legrosszabban is a jót. Én helyre tudom hozni az életem, és nem szenvedek olyantól, amit ne tudnék szépen, lassan elengedni és meggyógyítani.
Ott buktam el, amikor folyton utána akartam kapni, és visszahozni… ám én sem láttam, hogy milyen mélyre ment. Kerestem a legsötétebb szobában is a fényt, és hittem, hogy megláthatom majd, ám nem így lett. Bár a helyzet azt mutatja, hogy egy cseppnyi jóság és boldogság nem maradt benne, én máig hiszem, hogy ők ott laknak még nála… csak most még nagyon mélyen, és nagyon sérülten. Idő kell nekik, hogy kibontakozhassanak.
Az én harcom ezen a ponton valóban véget ért. Talán nem is bánom… talán nem is akkora baj. Új még ez nekem, szóval még nem tudom, hogy a tömérdek emlékkel, és fájdalommal majd mit csinálok, és hogy mikor fognak majd rám szakadni, de… egyenlőre örülök annak is, hogy kikászálódhatok ebből az ördögi körből, és újrakezdhetem életem bizonyos részeit. Igen… most jön valamiféle különleges és egyedi újrakezdés, aminek a gondolata is erőt ad. Ma már nem félek, ha így, egyedül kell majd mindent felfedezni. Készen állok rá. Várom, hogy mit hoz nekem és mit szán nekem az Úristen…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése