"Ezer meg ezer éve keresem az utam..."

*Csak álltam és bámultam a gyönyörű, pirospozsgás arcát. Illata már egészen megszédített, alig álltam lábamon. Szemem előtt táncolt ennek a csúf világnak az összes szépsége. Csókot leheltek egymásnak az angyalok a szikrázó napfényben. Apró, frissítő gyémánt gyöngyök hulltak aranyhajukba, hogy felfrissítsék őket.
Megmutatták nekem legszebb virágukat, a rózsát. Belenéztem a terebélyes növénybe, melynek puha, vörös szirmai szinte magukba akartak szippantani. Meg akartak ölelni, és csendesen elfedni engem a kergető, fájdalommal mérgező szörny elől.
Ám tövisei hegyesen feszültek felém, s nem is vettem észre, hogy miközben magamhoz öleltem e szépséget, annak vad fullánkjai szíven szúrtak. Csak egy pillanat volt… de ismét megsebesült a szívem. Így szokott lenni… az ember legnagyobb szépségében is kap egy mélyre fúródó tövist a szívébe…*

Nincsen rózsa tövis nélkül.
Apu szedte a kertben ezt a rózsát. Gyönyörű, illatos és hálás virág. Letette őket az asztalra, de megszúrta az ujját. Le akarta róla szedni a töviseket, de nem tudta hogyan csinálja, hogy ne sértse meg őt a szépséges növény. Aztán megjelent édesanyám. Kezébe vette a rózsát, s éles késével, egyetlen gyors mozdulattal megszabadította a virágot töviseitől. Elcsodálkoztam. Csak az én anyukám képes arra, hogy a rózsából eltávolítsa a tövist. Csak ő tudja elzavarni a fájdalmat, mi oly gyakran a vállamra ül…

~~~
Mindenki elbizonytalanodik. Ugye?
Velem mostanában egyre gyakrabban megesik. Csak állok, és már nem is érzem az erős talajt a lábam alatt. Az értékeimet, és a legfontosabb dolgaimat is megfertőzte a valóságnak az a fajta mérge, amit más embereken keresztül juttat el az áldozatához. Ilyen méreg a rosszallás, a gyűlölködés, és az irigység is. Amik alattomos módon kilopják az emberből a maradék önbecsülést is…
S ilyenkor érzem, hogy nincs már erőm és tehetségem semmihez… ami körülöttem van, az talán nem is elég értékes a normális élethez… talán… nem is élek. Tele leszek egyre több felesleges kérdéssel, amik szép lassan megölnek…
Hiába mondanám, hogy kilógok a sorból, a legtöbben csak bolondnak vagy egy elborult fazonnak titulálnának. Nem látnának semmi különlegeset… mert az átlag ember a saját szürke függönyétől szinte semmit sem vesz észre magán kívül… emiatt marad oly sok kincse a tehetségnek rejtett berkekben. A fojtogató helyzetek kilátástalanná fajulnak…

De… vigaszként szolgáljon az, hogy mindent, amit létrehozunk és megalkotunk, az egyedi, és megismételhetetlen. Ilyen teremtménynek készített minket az Úristen is. S ehhez méltóan kell cselekednünk… nem baj, ha kinevetnek. A nevetés így is fogyóeszköz ebben a sötét világban. A lényeg, hogy belül tudjuk, hogy amit cselekszünk annak értéke és célja van…
Utolsó sorban pedig nem árt néha kikapcsolni és hagyni, hogy elsodorjon a hangos zene és a tánc mámorító érzése…

Geisterfahrer.