~ Vöröslett az ég alja. A rajta úszó felhők fodorját is beszínezte ez a vérszínű festék. Halálosan kedves látvány volt. Az Ördög küldte. Egyértelmű. Üzenete rövid és világos volt: jönnöd kell hamarosan. Megráztam a szemem, és nem akartam elhinni. Nem, nem adhatom neki oda az egyetlen kincsem… épp a lelket egy szerves részét akarta megkaparintani, de én nem hagytam.
Harcoltam mindig is a belémfuródó tömény, méregszerű fájdalommal. Nem érdekel, ha kihúzta a lábam alól a talajt… ha elvette mellőlem a barátaimat… ha kivetett a családomból… nem érdekelt. Csak elegánsan, és felszegett fejjel mentem előre, mintha csak egy kellemes őszi délután a még meleg napsütésben sétálgatnék. Összeszorítottam a fogamat, és elhitettem magammal, hogy még tudok örülni a napfénynek. Elhittem, hogy ezen a Földön van még más feladatom is, nemcsak ez a harc.
Mindegy, hogy épp ki szegődik mellém, egyedül kell legyőznöm a bennem lévő szörnyet. Mert bizony bennem is él, mozgolódik valami nagyon veszélyes és halálos lény, ami pusztít. A sötét éjszakában, mikor még a démonok is hallgatnak, összeteszem a két kezem és az Úristen felé fordulok. Halkan bocsánatot, majd hálát rebegek neki. Végül pedig megkérem, hogy vigyázzon minden szerettemre. Még annak is erőt kérek, aki amúgy meg sem érdemli… de pont ettől leszek én majd más. Büszke segítőkészség mozgolódik, és űzi el a azt a gonosz szörnyet… nem hagyhatom. Mindig talpra kell állnom. Ehhez erőt fog adni a felkelő nap kecses és lágy fénye, a Hold zord, ám őszinte tekintete. S ő. Ő, akinek a kezében ott van minden, ami én vagyok. Az Úristen őt választotta. Kezébe adta az érző, vadul dobogó, vérvörös szívemet, hadd tegyen vele, amit csak akar. De eközben szívem őrzője az Ördög láncravert rabszolgája lett, és zsebében még mindig ott lapul az a szerv… csak attól félek, hogy totálisan megfeledkezett róla, és… most éppen kezdi elveszíteni a maradék erejét is, és lassan le fog állni… Kérlek, mentsd meg…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése