mely kilóg az időből…”
Weöres Sándor verésből idéztem egy pár sort. Ez a kedvenc versem… mert… olyan pillanatokat és élményeket ír le, amelyek egyediek, megismételhetetlenek, és életünk égboltján világító csillagként tündökölnek.
Említettem már, hogy ritka amikor én „boldogan” írok… ám az olyan napok –mint például a mai-, amelyek élettel telik, színesek, és viccesek. Ritka az ilyen, de… ilyenkor érzem, hogy az Úristen elmosolyodott a Mennyben, és engem is elért a boldogság napsugara.
Folyton kerestem magamban a hibát, hogy miért nem érzem magam boldognak. Azt hiszem már ez önmagában a hiba volt. A boldogságot keresni egy veszélyes feladat. Minél gyorsabban futsz utána, ő annál messzebbre kerül. Ezt az érzést nem lehet kutatni… a boldogságnak magának kell rád találnia. Az embernek szüksége van egy adott érzelmi-állapotra, hogy bevonzhassa a jót.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem csak a boldogság görcsös akarása vezethet megrekedéshez. Az ihletet, vagy a művészetet sem lehet „birtokolni”… ezek a dolgok egy hosszú, keskeny folyóhoz hasonlítanak, mi pedig a csónakként úszunk rajta. Van, hogy gyorsabban haladunk előre, nem látva a gyönyörű tájat, van hogy lassan, figyelmesen megnézhetjük a környezetet, és a kristálytiszta víz aljára láthatunk, és van, hogy egész egyszerűen fennakadunk egy nagy sziklán.
A sors nagyon hasonló a szerencséhez. Forgandó… bármi lehet. Ma még minden rendben, holnap majd talán megint szomorúan térek álmodni… de egy biztos: az örök pillanatok a szívünkbe égnek. Legyenek akár emlékek, érzések, dalok… bármi. Ma reggel már csak mosolyogtam a bolondos múlton, és a csodálatos szerelmen… ezért fogom ezt a bejegyzést egy olyan srácnak ajánlani, aki egyedül nekem adott csókot a régi szekrényében…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése