Persze, nem harcolhatunk örökké. Tudom én. De jól esett néha egy különös célért küzdeni.
Hisz te is tudod, ilyen vagyok. Kipróbáltam a lehetetlent… a feketét akartam kiszínezni. Határozottan életem egyik legőrültebb ötlete volt, de… -őszinte leszek-, nagyon élveztem.
Rengeteg fura érzés talált rám útközben, és megismerhettem a Jó és a Rossz harcának különös színterét… azaz az emberek életét. Ebben töltöttem a mindennapjaimat, és reméltem, hogy egyszer eljuthatok a „másik oldalra”, s foghatom annak az embernek a kezét, aki mindennél és mindenkinél fontosabb. Én akartam lenni az angyal a fekete és a fehér egyvelegben, aki majd megállítja őket… aki majd egyensúlyt hoz.
De ennek vége. Ahogyan a gyerekkorom szerves részének is… most nem az az ember ír, aki ezeket átélte. Ez a kislány elveszett egy másik gyermeki lélekkel… visszatért az Úristenhez, aki egy kicsit árformált szellemet importált vissza nekem.
Ma már minden más. Ma már többet akarok, tovább menni, még jobban szétfeszíteni a határokat. Kinőttem az álmos kisváros hangulatból, és sokkal nagyobb dolgokat szeretnék véghezvinni. Rájöttem, hogy nagyon buta vagyok, ha ennyi idősen így odakötözöm valakihez az életemet és az érzéseimet… (ráadásul ez a valaki tényleg nagyon nem érdemli meg…). Tudom, pontosan tudom már, hogy sokkal több van „odakint”, és sokkal értékesebb emberekkel is lehetnék… ha megpróbálnék végre kitörni igazi erővel.
Geisterfahrer kibontja fekete szárnyait, és tovarepül. Itt hagyja összetört gyermeki szívét annak a kedves fiúnak, aki oly hú szívvel szerette őt. Itt hagy mindent, ami a tietek volt, és tovább megy… messzire. Pont olyan messzire, ahol a Múlt keze már nem kopogtathat az ajtón.
Nincs más megoldás. Csak az idő. Csak az idő…
G.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése