Semmiség

Az ilyesmit olyan nehéz értelmes és szép szavakba önteni, de mégis ez adja a legnagyobb ihlető erőt.
Túl sok a kérdés, a „talán”, a „nem tudom” és a „bárcsak”. Harcok ezek, amelyeket csak egy látszólagos békével tudtak le, a hadak mégsem vonultak vissza. Ez a lelkek harca, amely állandó áldozatokkal és sérülésekkel jár.
Isten a tanúm, hogy hányszor megfogadtam, hogy kiszállok… de valami nem enged menni. Folyton megkérdezem magamtól, hogy vajon nem volt-e minden hazugság? Mi van, ha végig átvert, és soha sem szeretett? Mi van, ha én is csak egy bábu voltam?
Belegondolni is borzasztó. Ha üvölthetnék, hangom a világ másik oldalára is elhallatszódna… úgy kiáltanék, hogy ő is biztosan meghalljon… akarom, hogy tudja ki vagyok, mi lettem, és mit érzek. De ezek mind-mind olyan buta, és elévült kérések! Mindig erre és némi szeretetre vágytam, de soha sem kaphattam meg! Hát miért írok még most is?
A szívemet hallgassátok e téren… hisz… ő látta azt a különlegesen keserédes tekintetet, azt a gyengéd ölelést, és azt a mérhetetlen vágyat, amit sötét lelke sugárzott. Én hallom Őt… s ki merem jelenteni, hogy ismerem Őt…

De szép is lenne. Sok megtört sóhajtás, szilánkosra tört szív, és annyi de annyi meddő harc. Fura, hogy ez mind velem történik meg. Én tényleg nem akarom őt szeretni… esküszöm, hogy nem. Nem is érzem ezt nap mint nap… csak akkor, mikor meglátom azt a négy, különösen egymásba futó betűt a kijelzőn.
Már nem remeg a gyomrom, sem a lábam. Az elmém ismételten az úr. Tegnapelőtt ilyesmit eszembe sem jutott volna leírni, hisz teljesen nyugodt voltam… de úgy tűnik, hogy még közel sem ért véget a védekezés teljes kitanulása. A falak ugyan már nem dőlnek le, de a kemény harcban, amit vívnak, jelentősen meggyengülnek.
 
~ Az angyalok egyedi és különleges „játéka” ez. Az Úristen szabad kezet adott nekik… s ők hagyták, hadd játsszon benne főszerepet a szívem, de azt nem hagyták, hadd nyerjen. De azt sem hagyták, hogy veszítsen. A játék kapott értelmet, lényeget, szereplőket, és eseményeket, ám véget nem. A „bábuk” örökös vesztesek ebben… a főszereplő biztosan… hisz… soha nem ér be a célba, és egész életében ebben a fura játékban bolyong… nem találja meg talán sohasem azt, akit keres. Talán még azt sem látja, hogy hol a cél…
Olyan feleslegesek ezek a szavak, és kóborló érzések... Oly keserédesek… de úgysem látja és hallja senki ezeket a kérlelő szavakat…

„S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt, és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.” (Juhász Gyula – Odysseus búcsúzik)

Geisterfahrer.