Tudhattam volna nagyon jól. Tudtam is, csak nem mertem bevallani.
A múlt csókja mindig keserédes. Teljesen mindegy, hogy milyen messze jutottunk, az, ahonnan indultunk örökké egy meghatározó pont lesz, ami kitörölhetetlen. Főleg akkor veszélyes, amikor visszatérünk ehhez a ponthoz. Vagy amikor az tér vissza hozzánk.
Jelezték az álmaim, a megérzéseim… és minden. Semmi mást illetően nem fejlesztettem ki ilyen „profi érzékelést”.
Látom, és érzem a lehetetlent, ami nagyon fura játékot játszik velem. Nem engedi a büszkeségem, hogy megint leírjam, hogy „Ő”.
Persze, hisz a büszkeségem nyert, és az agyam uralkodik minden felett. De akkor mért fáj a szívem? Miért akarok bejutni egy olyan várba, amit már porig rombolt az ellenség? Mi lenne ebben nekem a jó? Tényleg nem tudom.
~ Geisterfahrer is így született. A feketét is nagyon szeretem. Fura mondatokat is ismételgetek. Különleges emlékeket is őrizgetek. Emberként is más lettem. A fotóim is sokat mondóak. Az álmaim pedig soha sem hazudtak…
Hát ez az. Talán ez az, ami miatt a szív mindig győzni akar. Mert a szív jól érezte magát, tudta, hogy mi kell nekem. Jól ismerte a köteléket, ami összekötött engem. Vele. Jól tudta, ez más. Más, mert erősebb. Teljesen mindegy mennyi idő telik el, ez nem kopik. Az idő most ellenem fordult, s megparancsolta a szélnek, hogy hozza vissza azt, amit én kisöpörtem. Ezek apró szilánkok voltak, amik most picit megint belefúródtak a szívembe.
De mégis… jó volt találkozni a Múlttal. Érintése gyengéd, és kedves. Jelleme még mindig játékos, és vicces. Szeret uralkodni, és valami hihetetlenül erős egyéniséggel bír, amit nem nagyon értek néha… de… ilyen a Múlt.
"Még él a remény, hogy
Te és Én az időnk végén
halhatlanul nyugodjunk békén
lefelé nézve egy felhő szélén (...)" (Leander – Csak te)
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése