Ma ismét nagyon sokat gondolkodtam… és egy paradox helyzettel találtam szembe magam.
Milyen lenne, ha fel kellene készülnöd arra, hogy holnap lehet, hogy az, akit szeretsz, hibázik… és más úton kezd el járni. Ha egy időre úgy tűnik, hogy elveszíti a kontrollt, és összedönt mindent?
Ha boldog vagy, ezen nyilván nem gondolkodsz. De mi van, ha boldog vagy, és mégis kénytelen vagy ezt minden egyes hihetetlen örök pillanatnál belekalkulálni az életedbe. Keserédes, nemde?
Miután rájöttem arra, hogy egy barátot, egy szerelmet, és egy szeretőt nem lehet kiűzni az életedből, utána jött az eddigi egyik legszívbemarkolóbb felismerésem.
Én máig nem bocsátottam meg magamnak. Alig két éve, hogy elkövettem egy hatalmas hibát. Gyerekfejjel búcsút intettem egy igazi szerelemnek. Igen, most az jön, hogy hosszasan kimagyarázom magam.
Nem tudtam, hogy a szerelmet isszák vagy eszik egyáltalán. Mindenen csak nevettem… semmi sem volt szent számomra. Nem tudtam, hogy ki vagy, kedvesem. Féltem tőled. De azután a borzasztó nap után láttam arcodon az elkeseredést, és azt, hogy ugyan sokat vagyunk együtt, de szép lassan elfogadod, hogy nem leszek a tied. S ekkor… pontosan ekkor jött az a nyíl, ami belefúródott a szívembe, és aminek a hegye máig sérti szívem gyenge felületét. Napok, hetek, hónapok, s évek teltek el. Nélküled. Végig… végig… végig szerettelek. Hogy miért, nem tudom.
A lelkiismeret furdalás volt az, ami bennem a legnagyobb kárt tette. Az, hogy nem tudtam megbocsátani magamnak. Folyton ott voltam, ha hívott… adtam szeretetem, még ha nem is kérte… minden szavára ugrottam. De ez mégsem volt elég önmagamnak. Minden egyes alkalommal végig kellett néznem, hogy mekkora pusztításba taszítottam őt. Mert igen. Előttem rengetegen belerúgtak, de én voltam a szerencsétlen utolsó… az utolsó, aki már ezer sebből vérző szívébe még belefúrta az icipici tűt, ami ugyan nem volt nagy, de kárt tett. Mert már fájt neki.
Viszont ezért én rengeteget fizettem. Ez az érzés hosszú évekig mardosta a lelkem, és talán ma már tudom, hogy mindent megtettem. Igen. Megismétlem: ott voltam, ha hívott, odaadtam minden szeretetem, tartottam érte a hátam… a barátja, s egyben a szeretője voltam.
Az összetett helyzetem következő „csomója” az pedig az, hogy én talán soha sem zártam le magamban úgy igazán ezt az egészet. Volt, hogy négy hónapig se hírét, se hamvát nem láttam, és az érzés megnyugodott bennem. Tudtam, hogy új útra lépek… ám… az új utaim eleje mindig magányos volt. Nem, nem éreztem a fényt… sőt, még inkább visszatáncoltam a sötétségbe. S ekkor jött Ő. Visszatért. Hívott, beszélt, ölelt, csókolt… falaimat lerúgva, határokat áthágva, újabb rejtvényeket elém téve. Persze, hogy megzavart. A lehetetlent akartam. Őt magát… s mindent, ami vele járt.
Mert én a hibáit szerettem benne. Hogy mindent el tud rontani, aztán másnap felkelni, és szeretetteljes szemekkel nézni, és tudatni veled, hogy azért szeretlek, csak hülye vagyok…
Amiért nekem Ő fontos… az nem más, minthogy a gyerekkorom fontos része. Ő miatta, Ő érte, és Vele nőttem fel. Jött, elvitt szeretetével olyan dimenziókba, amelyikről azelőtt álmodni sem mertem, és azt hittem, hogy csak a hollywood-i álomgyárak mellékterméke…
Mondatait, vicceit máig itt hallom a fülembe.
Közös, tetteinket, utazásunkat máig mélyen őrzöm a szívembe.
Illatát az orromban őrzöm.
Csókjait pedig az ajkamon hagyom… hadd érezzem majd egy hűvös éjszakán.
Kedvesem! Nem tudom, mi lesz a mi közös jövőnk. Az sem biztos, hogy lesz. Engem talán már annyira nem is zavar. Lényeg, hogy Te, igen, Te, akinek igenis még van szíve, Te légy boldog. Találd meg az utad, a szerelmed, a békéd, és a barátaid.
Tudod, hogy mindig itt leszek. Néha még fájni fog a lelkem a hiányodtól, de… csak szólj. Kedvesem, csak szólj! S megosztom veled mindenem, amim van… mert minden mi volt, Te lettél…
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése