Komolyan mondom sokkal jobban éreztem magam, mikor megszálltak a mindent megrengető, hatalmas érzelmi viharok, mint ez a semmi.
Inkább fészkelődnék az iskolában izgatottan arra gondolva, hogy mennyire szívesen megismételném a találkozást, mint elfogadni a nagy büdös semmit, és az ablakon kibámulva elveszni a végtelenség kigobozhatatlan hálójában…
Igen. Ez van. Pontosabban semmi sincs. Most, hogy így bevallom, rájövök, hogy mennyire puszta és üres lett minden.
Attól féltem, hogy tönkremennek az idegeim abban, hogy folyton-folyvást szeretek egy olyant, aki úgysem lesz az enyém, és hogy elvesztem a józan eszem.
De nem. Nem ez történt. Író lettem, alkottam, kimásztam, vagy épp belemásztam a bajba… Vele. És pont ez volt ebben az egészben a legkülönlegesebb… hogy volt kire gondolnom… hogy volt kinek címezni az írásaimat… hogy volt aki lekötötte a gondolataimat, és elrabolta a szívem. Minden napon különleges volt… és ugyan elég sokszor lett rossz kedvem, mégis melegített belülről egy különleges tűz…
Most meg… belefulladok saját magamba. Keresem a hibáimat, keresem azt, hogy milyen betegségem lesz… feltételezem, hogy úgysem találom meg az életutam…
Mi ez? Mi lett az életemből? Hova tűnt az érzelem, a szeret és minden egyéb?
Vége az átoknak, és kihunyt a tűz? Tényleg elérkeztünk volna a csendes, halálos véghez???
Mihez kezdek most? Talán átállok” a sötét oldalra. Azt teszem, amit a korombeliek… nem kell a valóság. Élni kell… hisz nekem már nagyon nincs mit veszítenem…
„Living this way I stress less
I want to pull away when the dream dies
The pain sets in and I don't cry
I only feel gravity and I wonder why
Flames to dust
Lovers to friends
Why do all good things come to an end”
Geisterfahrer.
Immer allein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése