Most is ez történt.
Gyakorlatilag átestem a ló túlsó oldalára.
Valahol azt mondják, hogy elengedni is tudni kell, nemcsak szereti, valahol pedig azt, hogy soha se ereszd az igaz szerelmet. Azt hiszem ez engem nagyon összezavart, aminek az lett az eredménye, hogy a görcsös szorítást felváltotta az a fajta görcs, hogy mindenképpen hátat akarok neki fordítani. Eddig az volt a baj, hogy túlzottan akartam, most pedig az, hogy mindenáron ki akartam űzni az életemből… és mindkettőnek meglett a rossz vége.
A felismerés lényege, hogy ez olyan, mintha a családomtól, a barátaimtól, az életem egy fontos szakaszától akarnék megválni. Ebben a korban nincs ekkora erő és hatalom a kezemben, hogy képes legyek ennyire eltaszítani valakit. A gyerekkoromat nem tudom kidobni az ablakon. Ha 30 éves lennék, és még mindig ezt tenném, akkor jogos lenne az önmagam iránti aggodalom, de… most már tudom, hogy nekem nem szabad ennyire súlyosan a lezáráshoz ragaszkodni, mert az lesz a vége, hogy ezekbe a „mű” kudarcokba belefulladok.
Nekem ő a barátom. És a barátaim barátai… sőt… most már többek is. Nem tudok a vízből bort csinálni. Ahogyan egy halott lelket sem tudok már feltámasztani.
Ezek logikus dolgok. De az emberi életben lehetetlen akkor sem létezik. Legyen ez, ami most erőt ad nekem, hogy tovább tudjak menni és a viharos életem esőjében tovább tudjak táncolni… (:
„Nincs kockázat a szerelemben, és ezt te is meg fogod tanulni. Az emberek évezredek óta keresik és megtalálják egymást.” (Paulo Coelho)
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése