*-*-*
Gyakran szenvedünk attól, ha valamit nem sikerül véglegesen és teljesen lezárni. A múlt elmálló szálai megzavarják a jelen folyójának csendes folyását.
Valami mindig meg fog maradni abból, amire évekig építettünk, amit évekig éreztünk.
Ezzel csupán egy gond van. Léteznek emberek, akik viszonylag könnyen túlteszik magukat az élet csalódásain, ellenben másokkal, akik évekig küszködnek.
Valaki csak a pillanatot akarja élni, nem a múltat… valaki hazudik, s közben végig csak egy embert szeret… valaki pedig –bár nem akar-, mégis megragad.
Nyilván a racionális viselkedés azt mutatja, hogy menj előre, és ne foglalkozz a múlttal… de… nem. Mégsem ez jön a bensőmből. Régen még hittem ebben, mára már ezt egy felesleges önvédelmi ösztönnek tartom.
Miért? Miért nem tudok Neki hátat fordítani? Mi állít meg abban, hogy találjak egy jobbat, egy megértőbbet, egy kedvesebbet, egy olyat, aki egyáltalán képes szeretni.
S itt áll meg a racionális tudomány. Nem érdekelnek a pszichológiai magyarázatok… ez már egy olyan világ, amit nem érthetünk. Hiszem, hogy ez nem ember műve… hiszem, h csupán Isten akart próbára tenni…
Ha így történt akkor elbuktam. Kegyetlenül elbuktam… képtelen voltam elengedni azt, aki a szívemhez nőtt… pedig így talán könnyebb lenne
???
„Aki szeret, az elenged, megbocsát és felejt. De aki mindezt elvárja másoktól, az csak önmagát szereti…”
Geisterfahrer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése