Can't let go

A legegyszerűbb dolgok tévesztenek meg minket a leginkább. Néha legbutább, és legjelentéktelenebb dolgok alatt vannak a legjobban értelmezhető magyarázatok.
Ismét odaérkeztem, hogy túl sokat képzeltem, és kissé talán manipulálhatóvá váltam. Végig az orrom előtt volt minden… de elhittem a meséket, az illúziókat, és egy ügyes gondolkodás áldozatává váltam.

Ahogy egyre több idő telt el, egyre több dolgot tudtam meg, és a tapasztalataimból (amiket gyakran keserű úton szereztem), megtanulhattam, hogyan kezeljem a helyzetet, és hová tegyem az érzést. De ami a legfontosabb… megtanultam átlátni a szitán. Mérlegelni, gondolkodni, és cselekedni.

Itt nincsenek már szavak… csak az emlékek hűvös fuvallata…
* „Azt mondta, „Fázom”. Didergett. Elmosolyodtam, de nem húztam magamhoz azonnal. Kérlelni kezdett. Éreztem, hogy teste enyémhez feszül, és remeg. Remegett, annyira fázott. Mosolyogva odahajoltam hozzá… Megcsókolt, s éreztem, hogy egyszerűen megnyugszik a pillanatban…”

Mit kéne tennem? Újrakezdeni? Minek? Minden a szokásos és nyugodt medrében folyik, csak az én szívem háborog.
Tovább menni? A gyerekkorom része. A barátaim barátja. Az én barátom. S ami a legkülönösebb az az, hogy mindenki érzi és tudja, hogy ennek nem lehet vége. Itt még van jövő, de nem most. Most lehetetlen… s ez az egyetlen, ami életben tartja az érzést… ez az egyetlen, ami borzasztó ebben az egészben. Mert nem az emberi érzelmek, vagy viszonytagságok, és távolságok miatt nem lehetséges… hanem mert túl hamar vége lenne. Mert nem nőtt még fel ehhez az egészhez… mert összeroppantaná ezt az erős, ám gyenge burokkal rendelkező csodát.
S persze a normál ember rögtön mondja, hogy „Ugyan, de téged biztos jobban szeretne!”. Nem. Ha „összejönnénk” nem lennék többé már különleges…
Azt hiszem talán most értettem meg az egésznek a lényegét. Bár rengeteg a külső tényező, és az „ál-tett”, ami borzasztóan összetud zavarni… ami bennem azt az érzést kelti, hogy ez egyáltalán nem igaz… A kétségbeeséseim emiatt törnek rám. Emiatt születnek bennem furábbnál-furább képzetek iránta, amik egy része… nem is igaz. Szerencsére. Bár ki tudja…

S most mi jön? Sok-sok év magányosan, rá várva? Vagy csakazértis egy új út, új emberekkel? Mi lesz a következő lépés?
Lerombolni az illúziót, hisz már teljesen tisztán látok. És hinni abban, hogy van új. Van más. Mert mindig van választása az embernek. Még nekem is…

„No matter how hard I may try,
it just won't die,
the many memories haunt my mind,
I can't understand why,
I still hold on, what went wrong,
tell me is it my fault,
I need to know,
don't wanna guess anymore,
I know I should leave you alone but I just can't let go”

Geisterfahrer.
~Such’ ich Dich…