Joker

Hiába a tikkasztó nyári hőség, a vihar így is kegyetlenül átvonul fejünk felett. Vad esőcseppjeivel elmos minden port és mocskot… nehéz eldönteni. Jót vagy rosszat hoz?

Nagyon rég nem írtam a szerelemről. Magamra maradtam, és ez az érzés végképp elhagyta a szívem. Nem maradt senkim, akihez intézhetném az álmaimat. Minden csak egy múló ábrándnak tűnt. Olyan, mintha felnőtt fejjel vizslatnám azt, hogy mekkora gyerek voltam.
Most nem tudom azt mondani, hogy visszatért a Múltam. Már máshogyan írok, és talán a becsületem sem engedi, hogy ezt leírjam. Erősebb vagyok most már. Felismertem a hazugságokat, a zsákutcákat, és a felesleges szenvedéseket. Csak azt nem hittem, hogy még az is képes hazudni, aki a „fényt” hozza. Mindenki csak a maga malmára akarta hajtani a vizet, meg akart felelni másoknak, s közben észre sem vette az önmagában okozott pusztítást.
Szánalommal gondolok rá. Igen, Őrá. Akiről annyit írtam. Már hónapok óta nem említettem meg, mert becsapott és elhagyott, de most… most csak szánakozni tudok fölötte. Soha sem hordtam álarcot, inkább elviseltem a fájdalmat, és a kirekesztést, csak ne kelljem megjátszanom magam és az egész életem hazugságokra építeni. De mások gyávábbak… nem tudják elviselni a rájuk nehezedő fájdalmat, ezért elveszítik önmagukat. Beállnak abba a bizonyos sorba…
Ezért leszek én a végén büszke… mert tudom, hogy olyan mint én, mégsem meri kimutatni. Erősebb vagyok, és ki is mutatom. Keményen szembeszállok bárkivel, ha kell… a személyiségemből nincs mit elfednem. A fájdalmaim pedig mélyen maradnak, de ezek is hozzátesznek ahhoz, aki vagyok. Büszke vagyok, hogy megadatott nekem, hogy így gondolkodhatok… igen, néha nekem sokkal nehezebb lesz, de a lelkem megmarad… s az övét felzabálja majd a megfelelési kényszer, és a világ súlya. Nem. Én lázadok, és kikerülöm a szabályokat. Jobb leszek… és miért fontos ez nekem? Mert összetörte a szívem… eldobott magától, mert már nem voltam elég „érdekes”… és igen, most az önérzetem diktálja keményen a kezemnek ezeket a mondatokat…

„Azt kérte beszéljek vele. Azt mondta bajban lesz. Leírta, hol fogom őt megtalálni majd. De azt ő sem tudta, hogy milyen állapotban.
Csak ültem és bámultam a képernyőt. Ettől lesz szép –mondotta még utoljára. Visszatért belém a fojtogató szorongás, és szívemen a betapasztott sebekből elkezdett szivárogni a vér. Elgondolkoztam. Mentsem meg? Megéri nekem visszahozni őt a mélységből? Eddig nem sikerült, most kérésre kellene megtennem. Ügyesen játszik a lapokkal, de ma már nem maradt neki. Magára maradt. Magányosan, egyedül a sötétségben. Most nevet az Ördög, sőt… vihog. A bolondja úgy táncolt, ahogy ő fütyült. A pusztulás szélére taszította… és az átok beteljesedett.
De egy valami változott… Geisterfahrer ma már nem kap utána reflexből… sőt… talán hagyja zuhanni a kénköves Pokolba…”