Fura
most írnom. Érdekes dolgok köröznek bennem, állandó kattogásban vannak a
gondolatok.
Nem
kell már a fájdalmas szó… bosszantanak a szomorú, végtelen mondatok. Nem
szörnyülködöm már a tükörben az idegen nőn. Nem keresem az elveszített önmagam
a sötétségben. Kezdek felállni… megvetni a lábam a földön, a valóságban.
Haladok
lassú, kimért, józan léptekkel. Nem hiányzik semmi a látszólagos nyugodt
jelenből. Egy tiszta lapon írom már ezt a pár sort… messze a lágyan ringatózó Balaton
türkiz ölelésétől, a nap forró csókjától… Ez nem életmód többé, csupán bágyadt
emlék. Foszlányai elkísérnek a jelen pillanataiban, de többé nem rendelkeznek
megtartó erővel. Fakók, haloványak és elveszítették éltető szépségüket…
A
titkokat hordozó ember meggörnyed a fájdalmas súlyok alatt. De vannak olyan
apró szépségek, amiket magunknak tartogatunk. Nem szólunk róla, csak hagyjuk,
hadd élesztgesse bennünk a szerető életet, hadd áradjon szét a hétköznapokban. Mint
a nyíló hóvirág, óvatosan lép ki a fehérség oltalmából, és minden erejével a
nap felé fordítja fejét.
Soha
egyetlen élmény sem lehet oly csekély a jelenben, hogy a múltért veszni a
hagyjuk. Mindegy, hogy valami tiltott, nem elfogadott vagy fura… mindennek mi
adunk értelmet. Ha valami vagy valaki képes megtartó erővé válni és kitűnni az
addigi fáradt fájdalmak közül, s új fényt hozni, azt nem hagyhatjuk veszni…
Lakik
bennem valaki más, aki már két éve nem tudott megszólalni. Beleburkolózott a
keserű szavak forgatagába, és küzdött a szeretetért. Most látom a tükörben ezt
a „régi” ént. Kezdenek visszatérni a fiatal pillanatok, amiket eddig elűzött az
állandó kapcsolatokba fektetett boldogsághajszolás.
A
dolgokkal, a körülményekkel csak egyet kell tenni: hagyni, hadd folyannak a
saját medrükben.
Geisterfahrer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése