Auf Wiedersehen

398 bejegyzés - majdnem 7 és fél év...

4 szerelem

Millió betű és panasz

Pár darab vers

Sok hűséges barát ❤️

Az írás mindig terápia volt, ezt már sokszor mondtam. Kezdetben annak volt az eszköze, hogy teremthessek egy saját kis világot, hogy oda elmenekülhessek és élhessem annak a történetnek a szálait. Varázslatos belegondolni, hogy mennyire el lehetett bújni egy ilyen kis sztoriban és nem figyelni a világ zajaira.

Később pedig bekövetkezett egy olyan változás, amely mindig az inspirációm volt az írásban. Persze, hogy a szerelem... mi más lehetne??? 

Hosszú, hosszú sorok, kódolt üzenetek, fájdalmas szenvedés... mégis milyen édes volt minden pillanata! Megvolt a varázsa annak, hogyan lehet szavakba zárni egy-két érzést, pillanatot. Mondhatni spirituális élmény volt ezek megörökítése. Esti lámpafényben, szomorú zenét hallgatva felvésni a mondatokat. 

Hiányzik ez. Mélyen önmagam voltam, és azáltal, ahogy írtam, képes voltam a világomat kívülről nézni, s végül megnyugodni, hogy úgyis minden fut a maga útján...

A harmadik fejezetben járok most. Felnőtté válás. A világ egyik legijesztőbb kihívása. De komolyan. 

Életemben először küszködök azzal, hogy szavakba öntsem az érzelmeimet, mert annyira hihetetlenül sokfélék... boldog, motivált, büszke, szorongó, sötét, fáradt... "felnőtt" fejjel nehezen találom a mondataim, pedig magamban mindig érzem, hogy most is VAN mondanivalóm. Magamról, a célokról, az életről, családról, társadalomról... 

Fura megélni, hogy mennyit változtak a témáim... habár szerencse, hogy nem ragadtam meg a reménytelen szerelmes szintjén. Pedig olykor lehetetlennek tűnt, hogy valaha is kimászhatok az adott lelki mocsárból.

Nem szeretnék búcsúzni, de ennek az online naplónak (jobban szeretem, mint a blog kifejezést) lejártak a napjai. Nincs is ezzel semmi baj, nem szégyellem egyetlen betűjét sem, csak komolyabban szeretném kamatoztatni az írási képességemet. Vagy legalábbis megpróbálni kamatoztatni. Rengeteg emlékem lakik itt, amik tulajdonképpen az életem szerves részét alkotják... nagyon szép emlékek, maga a gyerekkorom. Jó volt, hogy tudtam írni ezekről, s bármikor vissza tudom olvasni.

Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megörökítsem a felnőtté válás pillanatait, és felfedjem az üzleti életben használt "jéghegy" metafora mentén, hogy mennyi mindent kell megtenni azért, hogy elérd a Maslow-piramos csúcsát, az önmegvalósítást. Az emberek azt látják, hogy ott vagy a jéghegy csúcsán, vagy éppen oda képzelnek téged... irigykednek vagy értetlenkednek, miközben nincs annyi sütnivalójuk, hogy végiggondolják mi lakik a mély, jeges víz alatt... 

Sokan azt képzelik, hogy az ölembe hullottak a dolgok és szerencsés vagyok. Az utóbbi valóban igen, de meg akarom mutatni őszintén, magam számára terápiás jelleggel, hogy milyen harcokat vívok azért, hogy elérhessem a hőn áhított célt. A cél pedig, hogy elhallgasson benne az idegesítő hang, hogy "nem vagy elég jó", "mikor érsz már végre oda?"... de mint mondtam, írtam sokszor, nem a cél az igazán fontos, hanem az odavezető út. S én most egy útinapló szeretnék. Amolyan felnőttes stílusban...

Szeretnék hű maradni magamhoz, és megköszönni mindazoknak, akik olvastak:

Adrus

Anett

Betti 

+ még sokan mások a múltból

Köszönöm a legmotiválóbb, legszorgalmasabb embernek, aki több mint 2 és fél éve a Szerelmem, P.-nek

Geisterfahrer elköszön,

helyébe D. lép...

P.S.: Itt keressetek:
https://onthetopoftheiceberg.blogspot.hu/ 

Nosztalgia

Gyönyörű az ősz. Talán utoljára tizenéves koromban imádtam ennyire ezt az évszakot. Fura, de az utóbbi években mindig nehéz, terhelő volt... pedig mindig rajongtam az őszért. 

Soha sem fogom elfelejteni a fiatal éveimnek azon részét, amikor órákat sétáltunk a könnyű, hűvös novemberben. Róttuk a kisvárosban a napsütötte utcákat... akkoriban soha sem fáztam.

Mostanában nosztalgiában telnek az itthon töltött napjaim. Mivel már nem vagyok itthon minden nap, a múlt darabkái egészen más fényben villannak fel előttem. Nosztalgikus, gyerekkori szerelem emléke települ meg az őszi levelek susogásában. 

Gimiben mindig ez az évszak volt a legeseménydúsabb, ilyenkor volt a naagy szülinapi buli. 

Mosolygok ezen sorok írása közben, mert eláraszt a meleg, boldog emlékezés hulláma. 

Véget ért egy időszak, ami az ember életében igenis meghatározó, s én minden gyerekkori barátomnak azt mondom, ne becsüljük ezt alá, s fogadjuk el a döntéseinket. Annyi mindenen keresztülmentünk, ami csak imitációja volt a felnőtt lét megpróbáltatásinak. Egy kellemes, de természetes burokban éltünk, ami megvédett minket az élet ijesztő dolgaitól... ezekkel a dolgokkal kell most szembe nézni. Anno ezeknek édes-gyötrelmes súlyuk volt, szenvedtünk, mert a tinik ezt csinálják... választanak maguknak egy drámát, és azt szövögetik, ezáltal teremtenek egy biztonságos zugot. Milyen könnyű volt akkor élni!

Milyen érdekes, hogy már akkoriban borzasztó ragaszkodó és monogám szerető voltam... vannak jellemvonások, amelyek soha sem változnak. Szerencsére sok jó megmaradt bennem, míg sok rosszul leszámoltam. 

A régi írásaimat újraolvasva elgondoltam, hogy én, a világról alkotott képem, és az általam szeretett fél, felek mennyit változtak. Bámulatos, hogy életünk során mennyit fejlődünk, mennyi felesleges alkotóelemet elhagyunk magunkból, és rengeteg új élménnyel, jellemvonással gazdagodunk.

S most "felnőttként" hogyan tovább? Eddig a felnőtté válás nehézségeiről írtam, most pedig azt érzem, megint lapoztam és valami új várakozik a küszöbön... mit hoz nekem a jövő... mikor jön el a pillanat, amely mindent megváltoztat?

Egy közgazdász gondolatai

Te jó ég... hol vagyok???

Közgazdász vagyok... leszek. Remélem. Ha nem bukom meg matekból.

Belül mégiscsak ugyanaz a tévelygő lélek vagyok. Megtaláltam az utam, a szakmám, és a helyem az emberek között. Úgy tűnik mindezek ellenére csak kis mértékben csökkent a lelki elveszés mértéke. Legalább nincs már energiám túlkomplikálni a dolgokat.

Amikor elköltözöl otthonról, egy darabig valójában sehol sem laksz. Úgy látom, hogy rettentő hosszú folyamat az, amikor valaki megtalálja a gyerekkori otthona után az IGAZI, saját zugát a világban. Amióta az eszemet tudom, ragaszkodtam a szobámhoz... kidekoráltam, átrendeztem, éltem és "alkottam" benne. Most egy földszinti bunkerban alkotok... s mégis boldogabb vagyok, mint valaha. Bármennyire is próbálok panaszkodni, nem igazán megy, mert annyira nem vészes a helyzet. Csak új. Az otthon ott van, ahol Ő és én, ez soha sem volt kétséges. Egy félhomályos moziteremben, egy kávézóban, a Margitszigeten. Mennyit, de mennyit sodródtunk mi a világ különböző pontjain kettesben, és vágytunk arra, hogy végre teljesen kettesben lehessünk! Kegyes a Jóisten, mert valóra váltja az álmokat, és ezáltal keresztet is ad hozzájuk. Próbára tesz minket is. 

Mi a szerelem? Amikor mindketten ugyanazt írjátok egymásnak egy szerelmeslevélben :)

Mi történik, ha tényleg nem tudok többé nélküle élni... aludni... jót enni? Ő az alapja mindennek... ezt lehetetlen túlmagyarázni, mert ő a minden, a világ, a levegő, a forróság, a lélek... MINDEN. Elkezdtem olyan dolgokra vágyni, amelyek azelőtt elképzelhetetlenek voltak. Belül az a kislány vagyok, aki arra vágyik, hogy megmentsék... de ezt soha sem árulná el a világnak.

Sokáig tagadtam magamban, de kiforrt a vélemény és a gondolat, ami valójában nem meglepő a személyiségemhez képest. Mindent akarok... leírni fura még, egyenlőre gyermekcipőben jár ez a gondolat, de jól esik az elköteleződés. Sokak fejében hamis képek élnek ezzel kapcsolatban, mert egy igazi szövetség soha sem a másik birtoklásáról vagy szabadságának korlátozásáról szól. 

Egy házasság egy olyan szövetség, ahol két ember egymás mellett, önmagáért és a családért küzd, soha sem eltiporva a másikat. Ez ad egy olyan biztonságot, amivel bárhol a világban emlékezel arra, hogy ki is vagy, és hova tartozol.

G.

Igazi

Nem igazán hittem benne, hogy megérkezhetek ide, hogy ilyen jelentőségteljes dolgokról írjak. Pár hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy mindent leírok, ami bánt, ezáltal is visszatérek a terápiámhoz, és kicsit elviselhetőbbé teszem a nehéz pillanatokat.

Régen mindent olyan könnyű volt szóba önteni... kritizálni a világot, az embereket... de most már sokkal több árnyalata van a történéseknek.

Mindannyian máshogyan kötődünk az otthonunkhoz, máshogyan rögzítenek minket a gyökereink. Sokan még mindig hazajárnak, és mindent megtesznek a szüleikért, hogy segítsenek nekik. Egy modern világban a legkisebb gyermek az, akinek helyt kell állnia, és felelősséget vállalni (olykor súlyos beteg) szüleiért. Látom a számomra legfontosabb embereket, hogy olyan kereszteket hordoznak, amiket bármikor letehetnének, akkor sem kéne gyötrődniük a lelkiismeretük miatt, mert már nem kötelesek ekkora mértékben helytállni. 

Az egészben az a legfélelmetesebb, hogy el sem tudom képzelni ezt a mély, lojális szeretetet, amit Ő ad az édesanyjának, és amit Ő kap. Megijedek, mert én soha sem éreztem ezt. A szüleink más-más szeretetnyelvet beszélnek, s olykor Ő és én sem értjük egészen egymást. Lehetséges, hogy én képtelen vagyok az igazi kötődésre? Lehetséges, hogy én csak magához az érzelemhez, az állandó szerelmi gyötrődéshez, rajongáshoz kötődöm? 

Soha sem fogom tudni elfelejteni az arcát, a szemében megbúvó félelmet, fájdalmat és elhagyatottságot. El kellett volna hallgatnom és némának maradnom... akkor talán most jobban ismerhetném az igazi érzéseit. 

Bárcsak ismerném az érzelmek valódi hátterét és gyökerét. Bárcsak érhetném, milyen is belülről egy anya és a fia kapcsolata. Szerintem varázslatos és titokzatos ez a fajta kötődés, ami egy édesanya és a fia között jön létre. Semmivel sem pótolható és minden férfi szívének a sarokköve. 

Néha azon kapom magam, hogy irigykedem rá. Milyen tiszta, őszinte és valódi ez a szeretet! 

Nekem jut mindig a kőszívű nő szerepe. Folyton csak féltékenyen, önzően meredek magam elé, és még mindig remélem, hogy valaki majd úgy fog szeretni, ahogy én őt. Ez egy ábránd. Két ember között a szeret állandóan változik, többek között annak fényében, hogy az egyik fél éppen hogyan áll az érzelmeivel. 

S vagyok én, aki folyton csak vágyódik a szeretetre. Most már a kedves Olvasó biztosan le tudja vezetni, hogy nekem milyen kapcsolatom van az anyukámmal. Én mindig csak keresek és figyelek. Aztán mikor valami szépet találok, elszomorodom, mert nem érhetek fel oda, ahol egy szülői kapcsolatban két ember ennyire tiszteli egymást. 

Úgy tűnik ebben is lerombolja a valóság a reményeimet, és soha sem lehetek én az egyetlen, az igazi...

"Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy." (1 Móz)

G.

Berlinből, szeretettel

Mindig csak kérni... csak ezt hallhatja az égben a Jóisten. De nem szabad mindig csak kérni. A régi, nosztalgikus, boldogsághullám önt el. Olyan régen éreztem már ilyet, és olyan jó, ahogyan a fejem tetejétől, a szívemen át, a lábujjamig hatol... alig tart pár percig, egy-egy dal erejéig, de itt van velem.

Boldog vagyok, de leginkább hálás. Eltelt úgy három év, hogy azt hittem, túlgondolkozom mindent, aztán a végén mégis csak azt érzem, hogy megállíthatatlanul elrohant előlem az időm. Hirtelen nem is tudom, mivel foglalkoztam fejben az elmúlt időben. Csak most érzem, hogy itt vagyok, és új célt választok magamnak.

Az olyan emberek, mint én, képesek elhitetni magukkal, hogy soha sem lesznek igazán boldogok. Nap mint nap peregnek, sőt száguldanak a gondolatok... míg végül az egész összeáll egy nagy masszává, ami mindenféle hangulatra árnyékot vet. Bárcsak mondhatnám, hogy jó író vagyok és ezért van ennyi minden a fejemben... de én csak terápiás célzattal írok.

Sokszor nagyon sok idő és mantra megy el azzal, hogy végre elengedhessek egy-egy fojtogató gondolatmasszát. Volt, hogy feltettem a kérdést: mi van, ha valami nincs rendben velem? Ijesztő leírni ezeket a szavakat, kissé meztelennek érzem a lelkem tőle, mégis segít egy nagy tükörben láttatni magamat, és kicsit elszégyellni magam, hogy rengeteg a felesleges gondolat, kétely és félelem.

Van, hogy úgy érzem, összefutnak bennem a szálak, és visszanyerem a szerepem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, és ezt mindig csak akkor ismerem fel, amikor ráeszmélek, hogy én lehetek mások életében a tartópillér, a figyelmes barát. Hihetetlenül megérintett, amikor mind a két legjobb barátnőm egyszerűen elsírta magát, mert felfedték nekem lelkük rejtekeit. S hogy én lehetek a ragasztószalag, ami összetartja a szívüket. 

S vagyok én, nekem is van egy kősziklám. Találtam valakit, aki még nálam is erősebb, aki előtt el merem sírni magam... nem szeretem, ha gyengének látnak, mellette mégis lelkemben is lemezítelenedem. Leveszem pajzsom, leteszem kardom, és elengedem az összes szilánkot a szívemből.. nincs értelme hazudni, erősebbnek mutatkozni.

Ez lennék én? Gyenge lennék, vagy... csak találtam egy lelki menedéket? Megkérdőjelezzük sokszor a lelki indentitásunkat is, nem csak a faji vagy egyéb hovatartozásunkat. 

Rájöttem, hogy nem mi választjuk, hogy fel akarunk-e nőni. Nekem sikerült késleltetnem ezt a folyamatot, de a dolgok és történések sorozata mindig hoz valami új fejleményt, amit le kell gyűrni, megemészteni és tanulni belőle. Legyűr, megemészt, tanul. Ezt jelenti egyedül élni a nagyvilágban. 

Örökké foglak szeretni. Ott vagy minden dalban, minden finom szóban, minden közös képen látom a szerető szemeid, hallom a kedves hangod. Most nagyon messze vagy megint... nekem meg itthon kell lennem és erősnek maradni, még ha nehéz is.

Berlin megváltoztatta az életemet. Egy város, 3,5 millió emberrel és velünk. Ott, az utcán leltem rá az élet szeretetére és a hálára, hogy én élhetek és láthatom a világot. Szerencsés vagyok, mert Isten kegyeltje vagyok és nagyon sok mindent ajándékba kaptam tőle, sokszor a pesszimizmusommal mégsem tudom eléggé meghálálni. Mert félek... rengetegszer félek attól, hogy mit hoz a jövő... egyáltalán lesz-e jövőm? Lesz munkám? Lesznek gyerekeim? S most mégis elnémultak a kérdések... végre nem számított semmi más, csak a jelen.

Vigyázni kell az utazással is... amikor egy álom valóra válik, keresni kell egy új célt. Egy új álmot, amit be kell teljesíteni, ami kitölti a gondolatainkat. 10 éven keresztül készültem, hogy eljuthassak a német fővárosba, és még most sem hiszem el, hogy megtörtént. Olyan hihetetlen, hogy még képes vagyok álmodni és ezekbe kapaszkodni.

Hiányzol, Berlin. Csak úgy lehettél vonzó és felejthetetlen, hogy a szerelem is benned lakott. Minden perce tökéletes és mesébe illő volt, minden nehézség és félelem ellenére is. Nehéz most a szívem, hiányoznak ezek a gondtalan percek... durva és kemény a valóság. Bárcsak elmenekülhetnék, vissza Hozzád. 

De élni kell tovább, itt és most. Bízni kell abban, hogy könnyebb és jobb lesz az élet... nem szabad hallgatni a felnőtt, mérgező szavakra...

G.

Helyek

Mikor belépek a faluba sok-sok érzelem és gondolat táncol körbe. Érdekes, hogy a szimbolikus helyszínek folyamatosan váltják egymást. Mindig van egy olyan város, falu, sziget vagy folyó, amely különleges jelentéssel bír egy szerelemben. Olykor szép, romantikus szálak futnak össze benne, s aztán hirtelen kellemetlen érzések, kellemetlen emberek lakhelye lesz. 

Először ez az eldugott falu adott otthont a szerelmünknek. Hüvös Duna-part, csípős levegő, amely még közelebb hozza a forró szíveket. Persze hogy akkor is ősz volt. Minden szépség ez időtájt történik. 

Nagyon sokat utaztam, vezettem, hogy végre nyugalmat lelhessek ezen a helyen. Ő, akit a világon a legjobban szeretek, neki vannak gyökerei, amelyek mélyen ebbe a földbe kapaszkodnak. Ilyenkor automatikusan magam kezdem vizsgálni, hogy nekem hol vannak a gyökereim? Hol van az én szívemnek otthona?

Sokszor elkeseredve döbbenek rá, hogy nem látom a gyökereim. Én emberek szívében horgonyozom le, s ott találom meg az otthonom. Egy szülőföld persze jóval stabilabb mint egy emberi lélek... ezért vagyok hát oly' sokszor hontalan.

Nem sokban különbözök a 19 éves énemtől, csupán kicsit erősebb az önkontrollom... már ügyesebben fókuszálok magamra, és a saját álmaimra. De még mindig vadul kiszakítanám magam a valóságból, hogy más életet élhessek, más helyen. 

Továbbra is másokra emelem fáradt szemem, és igyekszem összeragasztani az összetört lélekszilánkokat. Néha könnyebb segíteni másoknak hordozni a keresztet, mint beismerni, hogy összeroskadtunk a sajátunk alatt...

Sok minden történt, amit mindenképpen szerettem volna hosszú mondatokba öntött formában feldolgozni. Érdekes, hogy pont a helyszín fogalma az első, ami kikívánkozott belőlem. Sziget, folyó... ijesztően keveset változott a forma, s mégis nagyon más a tartalom.

Keserédes örömet okoz, hogy újra visszataláltam a hangomhoz. Legalább ez megmarad nekem, hogy megtarthattam azt az ősi szokást, amely segített feldolgozni a csalódást. 

Ez most egy várószoba, amely a két korszak közötti légüres teret jelképezi. A gondolatim folyton vándorolnak, és kétségbeesetten keresik azt a nyugalmi pontot, amely magában rejti az igazi célt. Meg akarom teremteni a saját világom, a sikereim és az álmaimat, amelyek olyan töltőanyagként fognak szolgálni az éltemben, hogy soha se érezzem magam gyökértelennek. Önmagamra tudok támaszkodni és muszáj elhinnem, hogy sikerülni fog, mert egyszer majd lehet, hogy csak ez lesz nekem... amit elértem és megteremtettem magamnak. 

G.

Geisterfahrer

Azt hiszem jelenleg senki sem érti igazán, min megyek keresztül. Ezért is kezdtem el újra írni. Mikor megint fojtogattak az árnyak, eldöntöttem, hogy írni fogok újra, hátha ez felszabadít.

Hányszor, meg hányszor történt, hogy ordított a zene, közben zokogtam, és cikáztak a szavak a fehér képernyőn. Terápia. Az én terápiám.

Amikor 19 éves voltam nem tudtam, mihez akarok kezdeni az életemmel. Egymást követték a tartalom nélküli, de azért kedves emlékekkel teli kapcsolatok. Ennek fényében nem is gondolkodtam a jövőmön, hogy mi is érdekel igazán. Remélem egyszer lesz gyermekem, és leülhetek vele megbeszélni a következő kérdéseket:

Ki akarsz lenni igazán? Mit akarsz elérni az életben? Miben vagy jó, és mit tudnál megtanulni? Mi vár a diploma után?

Én nem tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Most 3 évvel később próbálom kibogozni a képességeim összekuszált gyökereit.

Mindent feltettem egy lapra, és megint megváltoztattam az egész életem, az irányvonalam, és ismét elhagyok egy „zónát“. Ezt nem nevezném komfort zónának, mert én lényegesen azon kívül élem a kusza életem. 2 éve jelentkeztek az első tünetek. Sok évnyi sötétben tapogatózás után eléggé sokkoló a fény… vakító. Az ember akkor szorong, ha megbomlik a harmónia és megválaszolatlan kérdések fojtogatják. Ki vagyok én? Szerettek engem valaha? Mit akarok az élettől?
Persze megtanulhatnánk már, hogy a Jóisten természetesen kegyes marad hozzánk a végsőkig. Mikir minden összeomlani látszott, megérkezett a sziklaszilárd útmutatás, életem összetartó eleme, A FÉRFI. Igen, ebben talán van némi irónia. Ő tényleg tökéletes. Legalább annyira, mint amennyire én nagyon nem vagyok az. Kicsit ironikus, hogy nekem máig „csak” érzelmi vonalon vannak hatásaim. Felszabadítottam benne a lelket, a szerelmet, a törődést. Ő pedig kezembe adta azt a kulcsot, ami hihetetlen mélységeket nyitott meg. Olyan rétegek nyíltak meg bennem, amikben soha sem hittem. Olyan dolgokat tettem meg, amikről csak álmodtam, szó szerint. Ő hisz bennem, még akkor is, ha én már nem.

Nagyon nehéz felismerni, hogy az út, amin járunk, nincs ránk jó hatással. Sok idő eltelt, amióta az volt a legnagyobb problémánk, hogy nem szeret vissza a menő, feketére festett hajú srác. Már nem üldözök démonokat… legalábbis nem ilyen jellegűeket. Elfelejtettem magamra koncentrálni, és ezeket a borzasztó fontos kérdéseket feltenni magamnak. Mit akarok ÉN? Mit tehetnék még MAGAMÉRT? Hiszek a feminizmusban és a nők erejében, de nem nyomom el a férfiakat és az ő önmegvalósításra való törekvéseiket sem. Csak azt mondom, ez nekünk is ugyanúgy kijár, ugyanannyi pénzért cserébe, ugyanolyan tisztelettel. Elfeledkeztem arról, hogy nekem nem csak annyi a dolgom, hogy szeressek és kutassam az élet értelmét. Elég későn érő típus vagyok, és kicsit elsodortak az érzelmeim. Milliónyi sor szól arról ezen a blogon, hogy nem vagyok racionális, blabla… hát ennek most meg is iszom a levét.

Azért kezdtem el újra írni, hogy meg tudjak magamnak bocsájtani a sok zsákutca miatt. Ezt a diplomát már nem tudom átnevezni, és nem tudok visszamenni az időben, hogy a kirántsam magam a rossz kapcsolatokból. Egy ponton túl muszáj elengedni a semmibe torkolló utakat, bármennyire is bosszantanak és frusztrálnak.

Minden egyes szegmensét meg akarom változtatni az életemnek szeptembertől. Eddig csak jót hoztak az eltökélt változások, ebben bízom most is. Nincs más választásom, és nem maradt vesztenivalóm. Szeretnék visszatérni önmagamhoz, ahhoz a lányhoz, aki nem félt irracionális dolgoktól. Tette a dolgát, és mindig a szívére hallgatott… azt akarom, hogy a görcs eltűnjön a gyomromból és újra minden idegszálam felszabadultan örülhessen.

Geisterfahrer annyit tesz, mint ámokfutó. Valaki, aki nem áll be a sorba, és ösztönösen szembe megy a forgalommal. Ez a név sok mindenre megtanított, és sokat köszönhetek az alteregónak, amely lehetővé tette, hogy sok-sok leírt gondolat után az életben is ugyanolyan magabiztos, határozott és sziporkázó lehessek…

G.

Hangaszál

Egy darab örökké elveszett belőlem. Talán a bennem élő gyerek hagyott el. Nem akar megállni az örvény szívó ereje. Eltűnök, megfulladok.

Kapaszkodom egy sziklában, az tart még életben. Amennyire tökéletes ő, olyannyira vagyok tökéletlen… sérült… elveszett. Szellem vagyok, aki folyton vonul, s éjszaka felkiált otthonát keresve. Minden annyira költőien groteszk. Már könnyem sincs amivel sírhatnék, ezt is megállították.

S közben ott vigyorogsz gonoszul rajtam. Megint kinevetsz. Nem látod, mennyire gyenge és eltévelyedett vagyok. Te vagy az ellentétes pólus. A férfi. Erős, kitartó, csöndes, megfontolt. De én csak egy szellem vagyok. Pakolok, megyek, megérkezem. Geisterfahrer. Úgy tűnik sok-sok év elteltével is ugyanolyan méltó vagyok a nevemre, sőt most már igazán rászolgáltam az elnevezésre. Sok folyamat nem ér csak úgy véget… egyszerűen csak megváltozik, de ugyanolyan érzéseket gerjeszt. Ezer éve nem éreztem ezt… mintha ráleltem volna az ősi, mozgató erőmre. Régen újra és újra éreztem azt a kreatív, művészi pluszt –ki hogy hívja-, ami motivált az érzelmeim kiadására.

Erről a szerelemről még soha sem írtam, mert olyan mélyen a közepén voltam. De mint mondtam, most épp szellem vagyok. Kívülről nézem a mosolygó párt a képen, s közben megérkezem egy nyugodt, semleges lelki zónába. Abba a zónába, ahova belehelyeztem magam minden egyes bejegyzésem írása után. Itt van a gyerek, az összetört szívű, a tévelygő bölcsész meg ez a szellem. Levetkőzhetetlen ez a szerencsétlen szerep.

Ki az a férfi, aki felégeti a lelkem, s úgy csap le, hogy közben az égbe emel? Bárcsak tudnám. Örök titok marad nekem… folyton csak szedegeti a szilánkokat a maga csendes, megfontolt módján. Őrá nem hatnak a szépen megkomponált kirakatok, látja a szememen, ha hazudok. Minden rezdülésem ismeri. Tiszta klisé minden.

Egy férfi, aki mindezt kiállja, az a férfi igazán szeret. A maga különös, nyugodt módján. Mellette jobbá akarok válni, mellette elfelejtem az androgün, magányos hozzáállásom. Minden egyes alkalommal kizárom a sötétséget, és rá fókuszálok. Az ő fénye beragyog engem is, és igazi emberré tesz. Másfél év alatt nem írtam róla dicsőítő szót, hisz megfogadtam, férfit soha többé nem emelek magas szerepre. De ő önmagában utánozhatatlan, minden tette és szilárd szava önmagáért beszél. Hálás vagyok, amiért az árnyékában sétálhatok és méltó lehetek a csókjára. Leszek mellette a legszürkébb egér is, csak hadd maradhassak szerelme gyógyító tüzében. Olyan mérhetetlenül büszke vagyok, hogy én lehetek az, akinek megnyílt, az egyetlen nő az életében. Minden egyes balga cselekedem, ötletem és viselkedésem elvetem, csak hogy ne okozzak megint katasztrófát.

Már nem vagyok irigy. Legalábbis igyekszem nem az lenni. Szeretném, ha Isten tanítása beragyogná a lelkem és a személyiségem ez formálná. Alázatos csodálattal és szeretettel fordulok hozzá, aki minden elismerést és őszinte anyai szeretetet megérdemel. Elfelejtem, hogy hozzá képest milyen sötét, céltalan vagyok. Most nem állhat ez az első helyen, hisz neki adtam ezt a pozíciót. Teljesen mindegy mivel érvelek, vagy mennyire próbálok ésszerű lenni. Most csak az ő szeretete tart engem a jelenben és véd meg a sötétségtől. Az önző énem reméli, hogy erről nincsen tudomása. Nem akarok ekkora hatalmat adni egy férfi kezébe… ezt már megtanultam, nem hibázhatok megint. Elég, ha csak ez a papír ismeri ezt a titkot.

Leírhatnám, mennyire szeretem őt, vagy mennyire az ő asszonya akarok lenni, de túl nyers a lelkem még ezekhez a vágyakhoz. A felnőttéválás talán soha sem következik be, talán csak véget ér a fájdalom…

U.I.: Ajánlanám mindenkinek aki ír/írt valaha. Próbálkozzatok meg vele még egyszer, ne féljetek belépni ebben a semleges zónába, ami a váróterme az összes mélyen ülő érzelemnek.

Petinek

Nekrológ

Ő most már az örök vadászmezőkön van. A Jóisten felügyeli őt a Mennyországban, mert hiszem, hogy az állatoknak is jut egy szeglet Isten országában.
Ő volt a legszebb, a legjobb kutya, számomra bizonyosan. Élt, játszott, hűséges volt. S most elveszítettem egy testvért, egy barátot, akivel együtt nőttem fel. Egyszerre távolinak tűnik a gyász érzete, máskor meg fojtogat. Tőlem már sok mindent elvett az élet, de ez most túl valóságos. Ez igazi fájdalom, aminek végig kell járni a folyamatait. Szembenézni a hiánnyal, a szomorúsággal…

Őérte ég most a gyertya, mi rá emlékezünk. A kutya nemcsak az ember legjobb barátja, hanem lelkének társa, aki rendületlenül vágyik a szeretetére, és soha sem fordul el. Vajon mit gondolhat rólam a kutyám? Fog valaha egy ember annyira önzetlenül szeretni, mint Ő?
Megbénultam a társam nélkül… itt hagyott egyedül ebben a gonosz világban. Milyen naivan élt, milyen őszinte volt!
Hiába is magyaráznám, senki nem értené meg, vagy csak olyan ember, aki szeretett valaha igazán egy állatot… úgy, mint igazi barátját.

Itt hagytál, öreg barátom. Nem fogsz többé várni az udvaron. Nem látlak többé a fák alatt… nem örülsz többé a víznek, az ételnek, amit kapsz.
 Örökké szeretni foglak, és örökké emlékezni fogok rád, mert veled együtt nőttem fel.

Susy-nak
/2004-2017/

„Csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” 62. zsoltár 2-3. vers

Vallomások

Hogy miért csinálom mégis? Egyszerű a válasz.

Mert több akarok lenni. Alkotni akarok. Másokat szeretnék előresegíteni az életben, és ezt azzal az önző érzéssel megkoronázni, hogy igen, én segítettem valakit hozzá a sikerhez.

Nem csak pénzt keresek a tanítással, de magamat is építem… sokan nem így látják, de a fáradtságon felül léteznek még olyan szférák, amelyek komoly energiákat rejtenek maguknak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csak a szerelem miatt teszem… azért is, és a függetlenségem kivívásáért is.

Más akarok lenni, mint aminek engem szántak, és emiatt sokat küzdök. Amikor írok, végülis mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy úgysem leszek hajlandó beállni a sorba, és úgyis lesz valami, ami miatt vagy amiért küzdhetek. Az én szememben nem érték az a fényes karrier, ami mellett nincsen gyakorlatig semmi. Se boldogság, se család… inkább maradjak szegény, állástalan, de legyenek csodák és csodálatos emberek az életemben.
Mostanában rengeteg fajta emberrel találkoztam, és rájöttem arra legalább, hogy mi nem akarok lenni. Olyan változások mozdították elő az életemet, amikor leginkább a gondolkodásomra hatottak. 2 éve a személyiségem változott, ma már inkább csak a véleményem és a látásmódom különbözik. Szeretnék nagyon sok minden elmondani, kimondani, tehát ezáltal feldolgozni, de mostanában nem megy. Könnyebb csendben maradni, mint elmagyarázni, mi a baj.

***

Most neked írok, Szerelmem. Régen nem csináltam ilyen, kicsit zavarban is vagyok...

 Azt szeretem a kapcsolatunkban, hogy a legmélyebb alapokban egyezünk, mégis máshogyan nőttünk fel. Irigyellek téged… a legfontosabb ember az életemben. Nehéz kimondani, de így érzek, mert habár nagyon sok nehéz dolgon mentél keresztül, soha sem féltél megküzdeni ezekkel és szembeszállni a tragédiákkal. Most már te vagy az egyetlen, akihez hasonlítom magam… s mindig szembesülök azzal, hogy még mindig nem értem elég sok mindent. 

Egyik oldalon áll egy lány, én, aki mindent megkapott, bőségben nőhetett fel. Aztán ott vagy te, aki mindent a saját kezével keresett meg. Nézd meg, mégis te vagy előrébb az életben.
Tudod, én úgy gondolom, hogy hatalmas áldás van rajtad a Jóisten részéről. Ő csak a legerősebb katonáinak adja a nehéz harcokat. Egyet soha se feledj. Neked mindig lesz az életedben egy szikla, aki összetartja az egész életed, lelked. Ismerlek, nagyon hálás ember vagy, ezt mindig megköszönöd az édesanyádnak. Azt hiszem vagyunk egy páran, akik szerettek volna ennyi tiszta és szép szeretetet kapni. Amikor rátok nézek, nem látok rózsaszín felhőket, vagy patetikus nagy szavakat, de még felesleges színjátékot sem. Csak összetartást, őszinteséget, türelmet, szeretet. Mindent, amit az ember az édesanyjától kaphat. Én csupán azért írok erről, mert nagyon megihletett eme fajtája a szeretetnek. Sok emberen, köztük magamon is látom a sérüléseket… hogyan képes a nevelés megnyomorítani egy gyermeket. 

Lehet megint csak a szerelem beszél belőlem óriási hülyeségeket, de te más vagy. Vállalom a jövőbeli énemmel szemben a felelősséget, hogy majd azt suttogom, hogyan lehettem ennyire bolond, hogy megint piedesztálra emeltem egy férfit… de most ezt teszem. Mert nincs másom, akibe kapaszkodhatnék… előttem nincs más minta, amely megmutathatná, mennyire szép is lehet a nevelés.
Talán életemben először szerelmesen, de mégis racionálisan ítélek meg embereket, akik valóban jók, és nem csak én emelem fel őket.

Sokszor szeretnék innen elmenni, és más környezetben mindent újrakezdeni. Megfogadtam magamnak, ha egyszer a dolgok vakvágányra futnak, akkor elmegyek… és itt hagyok mindent. Mert akkor eltörölhetetlenül megjelenik a jel, hogy valamit rosszul csináltam, és nincs itt keresnivalóm. Sok emberben erős a kötelezettségérzet a családjuk felé… bennem már egyre kevésbé.  

Enjoy the silence

Néha azt érzem, hogy nagyon távolról érkeztem. Hosszú utat teszek meg, míg végre elérek a faluba. 

Néha jó csak élvezni a csendet, és beburkolózni a szerelembe... de sokat megyek, míg ide érek.

Távolról közelítünk egymás felé... úgy, mint régen. Viccelődünk, talán kicsit meg is bántjuk egymást. Figyelem az arcát, figyelem a szemét. Változott valamit a két hét alatt? Minden apró különbséget észreveszek. Figyelem, ahogyan beszél, ahogyan felveszi mások előtt a szerepét. Alig várom, hogy hazaérjünk, és letépjem róla a szociális konvenciókat.

Olykor nehéz visszaszokni és újra felvenni a szerelmes nő szerepét. Nap mint nap szembenézek azzal, hogy igenis egyedül kell véghez vinnem a dolgokat, és egyedül kell dolgoznom, felelősséget vállalnom. Hiba volt azt hinnem, hogy megszűnik a magányos unalom... ez az érzés átalakul, és ha valaki ügyesen bánik a sorsával, borzasztó sok kreatív energiává tudja átvarázsolni a szürke hétköznapokat. Nagyon sok igyekezetem ölöm bele ebbe az álomképbe... minden nap újra és újra eszembe hozom a gondolatot, a kérdést: hogyan tovább? Merre visz az én utam?

***

Mindent, amit akartam, amire szükségem van, itt van a karjaimban. A suttogó szavakban, apró csókokban. Piszkosul szerencsés vagyok, mert valami felfoghatatlanul szép csoda birtokosa vagyok. Emlékszem, hogy régen mennyit vágyakoztam egy tiszta, erős szerelem iránt, egy igazi férfi iránt. Szerencsés vagyok, mert mindent megkaptam. Gazdagabb vagyok az egész világnál. Teljesen mindegy, mennyire nehéz az élet, én most birtokolhatok valamit, ami összetartja a létem ezen a földön.

P.S.: Adrusnak

G.

Altes Kamuffel Vol II.

Annyi minden zajlik le bennem, és olyan régen írtam már róla. Elakadt a hangom, mert azt hittem a folyamat lezárult, kész vagyok, s nem kell többé változnom.
Tévedtem, mikor azt képzeltem hibátlanná nőttem ki magam a sok-sok hiba és probléma után. Az a bizonyos folyamat valójában soha sem szabad, hogy lezáruljon. Teljesen annak, hogy mindig változunk, mindig változnunk kell.
Van egy részem –amely úgy tűnik-, mindig hibásan fog működni. Képtelen vagyok az összes rossz alkatrészt megszerelni önmagamban. Annyira szeretnék könnyedén, egyszerűen, borús érzelmek nélkül működni, és kicsit lehalkítani az agyam állandó gondolatmeneteit… pusztítok ezzel a rossz szokásommal, és azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek. Nem újdonság… erről szól az írásaim nagy része…

Nem tudok hazaérkezni, nincs hova hazaérkeznem, mert Ő nincs ott. Bárhová is megyek ezen a földön, ott hordozom magamban, és folyton imádkozom, hogy bárcsak meg tudnám semmisíteni a felesleges kilométereket, és valahogy kiragadni Őt a térben, és magamhoz vonzani. Nehéz a szívem, mert ott van Őnála, és ezzel megintcsak az érzelmek rabszolgája lettem.

Hiába tettetem, hogy nem érdekel, erős vagyok, független vagyok… nem vagyok az, kicsit sem. Olyan vagyok mint egy gépezet, amely minden egyes alkalommal hibásan hajtja végre a műveletet, mert eredendően elromlott benne valami. Nálam ez a romlott alkatrész a ragaszkodás… képtelen vagyok megbírkózni a gondolattal, hogy nincs mindig mellettem… mert nagyon szerelmes vagyok, nevetségesen, gyerekesen. Nem tudom, mi történne, ha mindig mellettem lenne. Lehet akkor nem lehetnék az, aki most vagyok. Fiatal vagyok és él a veszély, hogy elveszíthetem a függetlenségem úgy, ahogyan régen. Talán így van nekünk megírva, hogy sok mindent kell még véghez vinnünk, hogy egyszer majd igazán együtt járhassunk az úton

Felcsendült az a bizonyos dal, a mi dalunk. Azelőtt soha sem éreztem magamban annyi erőt, tettvágyat, boldogságot, mint ott a tömegben, az Ő nyakában ülve. Éreztem, amint a zene átjárja az összes sejtem, a lelkembe hatol és örök nyomot hagy. Örökké emlékezni fogok rá, mert ebben a fajta műfajban Ő van benne, Őt hallom minden egyes ütemben. Eddig csak a fülemben szólt, most pedig bejárta a hang az egész mezőt. Mindennél többet jelent nekem, hogy ezt megoszthattam azzal, akit szeretek… számomra a zene spirituális élmény, amely gyógyítja a lelket.

Nehezen írom le, mert félek. Félek, hogy megint összetörik a szívem, az agyam már lejátszotta párszor, hogy milyen rossz lesz majd nekem, hisz én bukok mindig a legtöbbet. Ezúttal nem veszíthetek el egy olyan férfit, akit nekem küldött a ég, aki a lelkem hű társa. Bármire képes lennék, csak hogy boldognak lássam őt, minden hibás alkatrészt, gondolatot kivetek magamból, lenyelem a felesleges szavakat, koncentrálok, hogy ne gerjesszem a katasztrófát. Mert örökké szeretni fogom őt. Nem kellenek tárgyak, ígéretek, szavak, a hétköznapi emberek kellékei... nekünk élményeink vannak és a bizonyíték, hogy nehezen nyílú szívünk, mindig egymás felé néz és beengedi a másikat magába.

Cloudrider

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy senki sem változik. De akkor sem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy semmi sem a régi bennem. Szeretek másként tekinteni önmagamra, mert ez büszkeséggel tölt el, hisz nagyon sok zsákutcában jártam már.  Éppen ezért ragaszkodom makacsul ahhoz az új, frissen formázott képhez, amit most magamról alkotok.

Minden egyes szálat lassan, küszködve elvágtam. Akkor ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy most nyugodt, kiegyensúlyozott szívvel itt ülhessek. Soha sem volt még az élet egyszerre gyönyörű és borzasztóan nehéz. Hihetetlen boldogság árad végig az összes sejtemben, de eközben mázsás súlyával ül az élet a nyakamban. Talán igaz a közhely, hogy az élet nem önmagunk megtalálásáról szól, hanem saját magunk megalkotásáról. 21 éve most először érzem azt, hogy az néz vissza a tükörből, aki igazán bennem lakik. Rengeteg harcot vívtam, most pedig a béke szakasza következik.
Így lettem íróból bölcsész, bölcsészből pedig leendő közgazdász… ki tudja…

Hamarosan itt hagyom ezt a várost, ezt a közeget. S ez fura mód motivációt ad arra, hogy az utolsó pillanatokat még mélyen belélegezzem itt… ez már nem menekülő-elszakadás, inkább az élet következő lépcsőfoka. Egyre kevésbé utálom az ismerős arcokat a peronon, egyre kevésbé félek az eltörött szerelmek megmaradt szilánkjaitól.

Igen, én is gondolok az elmúlt élményekre, barátságokra. Bennem is kitöltetlen űrök lebegnek… különösen akkor, amikor fogalmam sincs, hogyan oldhatnám meg a fennálló problémát. Vajon mit mondana az a barátnőm, akinek mindig csodáltam a magabiztosságát és már-már túlzott vakmerőségét. Az idő elsöpri a rossz emlékeket, a rossz beidegződéseket. S mégis félünk lépni, mert félünk a csalódástól… nehéz folytatnom a gondolatmenetet, mert általában mindig eddig jutok…

Köszönöm a kedves szavakat, jól esik, ha valaki igazán látja rajtam, hogy boldog vagyok… ezt nehezebb észre venni, és elismerő szóval illetni, mint a szomorúságot, mert ezt csak a tiszta szívű emberek látják egymásban.

S miért is vagyok boldog? Ő az erő, a szeretet. Nincs, amit ne tenne széppé és nyugodttá… nincs amit ne oldana meg. Velem is mind ezeket tette… magát a lehetetlent választotta párjává, és nem vallott kudarcot. Néha csak figyelem a szemét, a mosolyát… elmélázva hallgatom, ahogyan okos szeme mesél. Alig várom, hogy megérintsen, hogy szóljon, hogy meglepjen, hogy táncoljon… ő az én részem, s én az övé vagyok. Egyszerűek vagyunk, s mégis mélyen lakik a szerelmünk. Szavak nélkül is érzem őt, mert mindigis a szívünk beszélt.

Nagypéntek

Sokat kellett várni az új ihletre… új ihlet az egyenlő egy új fájdalommal. Nagyon nehéz őszintén írni, kitárulkozni. Nálam régen ez mindennapos volt, bátran vállaltam a változó érzéseim, ma meg már inkább megtartok magamnak dolgokat, mert könnyebb, mint újra és újra feldolgozni az összes emléket, fájdalmat, rossz álmot, hogy aztán sokára minden a helyére kerülhessen.

Mert ugye mindeninek megvan a saját keresztje. Talán milliószor is leírtam ezt. Amikor nagyon szeretünk valakit, óhatatlanul egymásét is segítünk hordani.

Soha semmi nem fájt még így. Semmi. Mintha a sors kezei szaggatnák a szívem. Folyton azt kérdezgetem, hogy miért? Miért történik megint valami borzasztó dolog, amiben tehetetlen vagyok? Akit a világon mindennél jobban szeretek, az szenved, és én nem tudom megszabadítani a fájdalomtól.

Emlékszem, folyton az járt a fejemben, hogyan élhetek át ennyire tökéletes és tiszta boldogságot, amely mentes minden keserűségtől. Mert megtaláltam azt a férfit, aki számomra az életet jelenti, aki a szeretetével összeragasztotta a szilánkokat, és egybeforrasztott minden darabot. Értelmet adott az útkeresésemnek és célt a felnőtté válásnak.

Próbára tesz minket az Isten. Mikor először írtam kettőnkről, abba is belevegyült az a gondolat, hogy Isten a legszeretettebb szolgáit teszi legjobban próbára. Fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen szerencsétlen ómen lesz. Soha nem éreztem még, hogy valami ennyire felemészti az energiám… fojtogatja a torkom a tehetetlenség.

Hetek óta érzem, hogy szól hozzám az Isten. Először csak kisebb feladatokkal mérte a hitem és a kitartásom. Aztán végül megadta a missziót. Végre az lehetek, amire igazából mindig is vágytam. Önzetlen, segítő és jó ember akartam lenni ebben az életben. Soha sem gondoltam, hogy ehhez ilyen hosszú utat kell bejárnom.
Bízom abban, hogy a Mindenható épp csak akkora feladatot ad, amekkorát még elbírunk. Úgy érzem, most megmutatta nekem, hogy ne szorongjak attól, hogy valamit nem bírok… vagy nem tudok végigcsinálni. Adott nekem egy terápiát, amit most lépésről lépésre el kell végeznem, hogy aztán kitisztulhasson az agyam és a lelkem. Ami most előttem, előttünk áll, ahhoz kell csak igazán erő. Eddig nem tudtam, mit jelent az, hogy csapás. Jólétben nőttem fel, és most elérkeztem a felnőtté válás újabb szakaszához, amikor egészen átértékelődik az emberi valóságról alkotott képem. Kilépve a buborékból, egészen megváltoztak a színek és a fogalmak. Elcsendesedtem és most csak figyelek... figyelem az életet, hogyan éljem meg.

***

Nem tudnék nélküle élni. Olyan varázslatos, megmagyarázhatatlan kötelék fűz vele össze, ami természetessé vált, akár csak egy lélegzetvétel vagy pillantás. Érzem a lelkét, figyelem a szemét… millió pillantása van, de mindegyik mélyén én vagyok. Igyekszem magamba szívni az illatát, emlékezni az érintéseire, hogy mindig velem lehessen.
Mikor megismertem, őt tettem meg a Kősziklámmá. Nála nem ismerek erősebb embert. Megszületett köztünk a harmónia, amelynek köszönhetően én nem a gyenge nő vagyok mellette, hanem az erős társ, a kiegészítés, aki méltó hozzá, s aki méltó hozzám.

G.

Wir Werden Sehen

Látni fogjuk, ha megérkezünk. Az ilyesmit az ember csak akkor kaphatja meg, ha már eleget adott. Ha dolgozott önmagán, letette fájdalmai terhét, lerótta büntetését. Nem csak egyszerűen szerencsés vagyok, de meg is érdemlem, ami most mind az enyém.

Velünk él a múlt, emlékeztetve, hogy milyen hibát ne kövessünk el újra. Egyik legnagyobb leckém az, hogy a szerelem nem könnyű ugyan, de hosszasan mégsem szabad fájnia. A szép szerelem nem fájhat. Olyasmi csak az irodalomban megengedett, a legszebb szerelmes versekben, a legvadabb regényekben… de a kiábrándító jelenben csak az egészséges, boldog szerelem létezhet. Ugye milyen érdekes paradoxon? Ezen a földön csak az táplálhat minket hosszútávon is, amit ápolunk, gondozunk egy életen át. Szerencsés vagyok, mert én megláthattam azt, hogy a nagyszüleim több mint egy fél évszázada élnek együtt. Nem feltétlen ez a témája legdrámaibb szerelmes történeteknek.

Az együttélés, a házasság egy életen át tartó történet, rengeteg gyönyörű nehézséggel, amit nehéz lenne szavakba önteni anélkül, hogy megtapasztalhattuk volna.

Minden fájó emlék dacára, ebben a pillanatban mégis elégedettséggel tölt el, hogy mennyi mindent megtapasztalhattam. Nekem szükségem volt mindezekre, hogy önmagam lehessek, és soha többet ne kövessem el azokat a dolgokat, amik a vesztemet okozhatják.

A változás egy olyan folyamat, amelyben a cél csak egy illúzió, csak motivációra szolgál. Tulajdonképpen maga az út, amelyet megteszünk, az számít a legjobban. Szorongtam, féltem, drámáztam, kételkedtem, leginkább magamban. Ezeket a dolgokat leginkább a saját érdekünkben kell legyőznünk, hogy egészségesek maradhassunk, hogy ne önmagunk legyen a legnagyobb ellenségünk.
Nem tudom, mit tennék másként, ha visszamehetnék az időben. Meggátolnám magam abban, hogy beleszeressek bizonyos emberekbe? Hamarabb kiszállnék ezekből a kapcsolatokból? Még az is lehet. De annyi emlékem van… olyan sok mindent megtapasztalhattam azáltal, hogy más világokban járhattam, más szemszögből szemlélhettem a jelent…
Az ilyesminek talán „csak” annyi előnye van, hogy most már nem vágyom a kalandokra, nem vágyom „még valami másra”, mert láthattam mindent, amire szükségem volt a felnőttéváláshoz. Talán ezért buzdítanak minket a szüleink a tapasztalatszerzésre, és a szívfájdalomban pedig arra, hogy az élet megy tovább, nem szabad leragadni. Persze, most hogy boldog vagyok, hajlandó vagyok beismerni ezeket a bölcs szavakat (amelyeket egyébként soha sem fogadtam el a múltban…).

Egy valami soha sem változik. Az én szavaimat mindig keserédes gyönyör fogja átszőni. Soha sem fogok csak boldogan vagy csak szomorúan írni… a stílusom marad a régi, a szokásos. A lélek gyökerei nem változnak.

Látni fogjuk az Igazit. Érezni fogjuk, ahogyan egy ütemre ver a szívünk, ahogyan egyszerre vesszük a levegőt… ahogyan megváltozik a tekintetünk a szenvedély mámorában. Látni fogjuk a jövőt. Együtt.

Rave

Az emberek egyik kedvenc fejtegetése, hogy vajon létezik szerelem első látásra? Azonnal beleszerethetünk valakibe csak a vonásai, a pillantása és a kisugárzása alapján? Sokan élből rávágják, hogy persze! Nem szállhatok szembe eme logikával, velem is megtörtént. Mégis, szerintem van egy egészen speciális formája ennek a különleges „állapotváltozásnak”.

Bármi történt is, mégiscsak beleszerettem elsőre. Kezdetektől fogva, még a mondatokon keresztül is létrejött egy hihetetlenül erős vonzás, amit sem az idő, sem az agy racionális parancsai nem tudtak szétszakítani. Ugyan mi más magyarázat lenne, hogy egy ilyen szép szerelem létrejött, amikor annyi akadály volt előtte?  Csak ez. Szerelem nem első látásra, hanem szerelem az első szavakban. Hiszem azt a közhelynek mondható gondolatot, hogy akiket Isten egymásnak teremtett, úgyis egymásra találnak. A szerelem, a szeretet egy megfoghatatlan szenvedély, amelynek ereje tényleg átível világokon át, és még az idő vasfoga sem árthat neki.Mindegy, milyen messze leszek egyszer, vagy mennyi idő telik el, ugyanúgy szeretni foglak. Hozzám fűzted szíved, és én neked adtam mindent. A tiszta, szép szerelem képes csak örökre összekötni az embereket, hiszem, hogy ha próbára tesz minket a sors, majd épp a szerelmünk fogja bebizonyítani, hogy kitartunk. Örökre.

Habár a védekező mechanizmusok közbeszóltak, már első pillanattól fogva szerettelek. A szívem érezte, hogy már nem tud többé nélküled élni. Végre megpillanthatott téged, végre kötődhetett, végre lehorgonyozhatott… láthatod, már nem tudok nélküled élni, legyőztem az összes régi démont, mert már akkor éreztem a köteléket és a szereteted, amely minden nap most is elkísér, vigyáz rám, éltet. Tudod, hogy mindig is szerettelek, csak nem tudtam róla… s a szívem mindig a tied lesz.

P.-nek 

Január 10.

Weöres Sándor: Canzone


Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

2016

2016. Most minden annyira más. Keresem a szavakat, de nehéz leírnom a bennem élő világot.
Biztosan ezt nevezik felnőttéválásnak. Piszok nehéz és fárasztó. Azt hiszem ez az évem arról fog szólni, h megszokjam ezt a folyamatot és talán még fejlődjek is benne valamennyit.

Ha azt mondják, ott az otthonod, ahová a szíved húz, akkor nekem nincs fizikai otthonom. Én Őbenne lakom, lelkileg bizonyosan. A testem itt maradt ebben a városban, és olykor érzi a szellemem, hogy már csak a túlélésre játszik. Ül az asztalnál próbálja kizárni az idegesítő, monoton beszélgetést, majd gépiesen felmegy a lépcsőn és elzárkózik. De aztán életre hívja őt a szerelem és szárnyalni kezd. Olyan mintha váróteremben lennék megint… ez most megint egy átmeneti időszak. Valami függetlenebb és komolyabb kezdődik, érzem. Itt, ebben a házban, egyedül már nem önmagam vagyok. Megízlelhettem a csábító és varázslatos „Mi lenne, ha…?” állapotot… több kell belőle, kell ez az álomkép teljes egészében.

Annyit futottam már a gondok elől, hogy végre nem a múlt fájdalmait kell kisöpörni a jelenlegi életemből. Idén csak egy dolgot fogadok meg. Minden erőmmel, kitartásommal azon leszek, hogy megőrizhessem a gyönyörű kincset, áldást, ami most velem van, ami bennem él, és még szebbé tehessem az életünket…

Altes Kamuffel

Anyám azt mondta, mikor még nem tudtam olvasni, kint játszottam magamban a folyosón egyetlen mesekönyvvel. Berohant hozzá a szomszéd és hüledezve kérdezte, hogyan vagyok képes 4 évesen olvasni. Anyám csak nevetett rajta, ő tudta, hogy nem olvasok, hanem fejből mondom a mesét.

Sokszor elmesélte már nekem ezt a történetet. Valahogy annyira mélyen benne vagyok ebben a kis emlékben… az én lényem olyan szépen látható benne. Mindigis egyedül voltam… megteremtettem hát egy világot a saját kis eszközeimmel, és berendezkedtem benne.

Teljesen mindegy, hány kapcsolatom volt, van és lesz emberekkel, a gondolat lényege ugyanaz. Nekem kell egyedül megküzdenem a legnagyobb ellenfelemmel, önmagammal. Valahol, legbelül, egy kis zugban mindig ott fog ücsörögni egy darab magányosan… de ezt a tényt már csak büszkeségből sem írhatom le, ismerhetem el, mert bizonyos emberek pontosan erre vágynak, hogy ezt érezzem, és ettől szenvedjek. Soha senkinek nem fogom megvallani, hogy szeretem az egyedüllétet és igénylem is… hogy van egy felem, aminek jól esik az árnyék.
Nincs problémám az érzelmekkel és meglepően kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom megtagadni teljesen a filozofálást. Maradok egy kicsit a sötét oldalon – hogy stílusos legyek.

***

A szerelmet nem lehet leírni… olyan mintha a színeket, a hangokat vagy az illatokat próbálnám szemléltetni egyszerű tárgyakkal vagy triviális hasonlatokkal.
Ezerszer kellett meghallgatnom a dalt, hogy az összes érzést meg tudjam fogalmazni.
Minden szerelem egy újabb fejezet, amiben más színek, hangok, tárgyak, hangulatok uralkodnak. Hajó, autók, gitárszóló, öblítő illat, naplemente, motorzaj… nekem sokkal könnyebb ezekkel a szavakkal megfesteni az történteket.
Soha sem hallgattam technot, magamtól valószínűleg nem fanyalodtam volna rá– ismerjük be őszintén. De minden egyes dallama, az ütemes rángatózás a zenére, megszabadított az összes szorongásomtól, kiürült az agyam és csak mozogtam… mozogtam, mintha ez lenne az én gyógyszerem, a kijáratom a sivár valóságból. S amikor őhozzá fordultam, tudtam, hogy megint jó időben és jó helyen vagyok. Itt kell lennem, vele. Nem hoztam rossz döntést. Nem hangzik túl racionálisan, de aki már érzett ilyet, az pontosan tudja, miről beszélek. A sok lehetőség közül a sorsnak abban a szent percében minden porcikánk, sejtünk és gondolatunk eggyé vált a tömegben… hosszú volt az út idáig. Ugyanis ritka az életben, hogy egy kapcsolat nem a találkozást követően kezdődik el, hanem hónapokkal később. Egy éve ilyenkor még nem álltunk készen arra, hogy képesek legyünk méltósággal és igaz boldogsággal viselni ezt a szerelmet. De mostanra mienk az ajándék, a kincs, ami akaratlanul és óvatosan felnőtté formál engem, bármennyire is visszahúzódom a gyermeki világomba…

Tél

Régóta vallom, hogy az írás az én terápiám. Most is ez segít feldolgozni azt a millió érzelmet, amely majd’ szétvet ebben a pillanatban is.
Muszáj írnom, ez létszükséglet… ez ment meg a sötét félelmektől, amik olykor rám telepednek és fojtogatni próbálnak.

Alig merek leírni valamit, mert félek, hogy ha szavakká formálom ezt a boldogságot, akkor véget ér a csoda, az álom és egyszercsak kénytelen leszek felébredni.
Mert ez igenis olyan, mint egy tündérmese. Nincsenek véletlenek, és ezt én tudom a legjobban. Valami irányította akkor a kezem, és megnyomta „Tetszik” gombot. Nem tudok régimódi és szép, szecessziós képet festeni a virtuális térben történt találkozásunkról, de pont ettől nagyon igazi és valós számomra a mi kapcsolatunk.

Nem, én nem akartam őt. Féltem. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok új kapcsolatot kezdeni egy teljesen ismeretlennel. "Leszek valaha megint szerelmes?" Folyton csak erre tudtam gondolni… azt hittem, minden kihalt belőlem, mert bezárkóztam.
A saját komfortzónámban töltött hónapok megviseltek, még most is szorongok, és néha felerősödnek a félelmeim. Mivel már nincs fájdalom az életemben, és az agyam sem tudja elfogadni, hogy igenis lehet érzelmi katasztrófák nélkül élni, ezért a saját, belső démonjaimmal kell megküzdenem időről-időre.
Nincs olyan, hogy tökéletes. Az én életem sem az, szerencsére. De rengeteg dolog van benne, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

****

Minden sejtembe beleivódott az, ahogyan rám emeli barna szemeit. Őbenne lakik a szenvedély minden mozzanata… az érintéseiben, az ajkaiban, a szemében. Nem kell szólnia, hogy tudjam, ő mit érez. Mellette nem félek… szembenézek bármivel, mert tudom, hogy ott lesz és elkap, ha zuhanok. De nem bukom. Erős vagyok és kiegyensúlyozott, ami soha sem voltam. Még senkitől sem kaptam ennyi energiát, ennyi pozitív szót, bátorítást. Megsemmisített minden régi, berögződött fájdalmat.
Most is emlékszem, régen milyennek írtam le az igazi férfit. Erős, okos, méltósággal szereti magát és a másikat.

Ha most kívánhatnék valamit, akkor az lenne, hogy a gyönyörű, erős és szenvedélyes szerelmünk soha se érjen véget.
Erős vagyok Nélküled is, tudod jól, hisz olyan sokáig voltam egyedül. De már nem akarok nélküled élni…

Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. Miközben úgy tűnik, hogy a természet alszik, millió életfolyamat zajlik a mélyben. Minket beterít a fehér végtelenség, és a köd elrejt a világ fájdalmai elől. Nem fázunk, mert a lelkünk ébren van, és siet a másikhoz. Fáradt, lusta a reggel és forró, élettel teli az éjszaka. Nekünk világítanak a csillagok, mosolyogva világítanak be az ablakon, hogy adjanak nekünk egy kis fényt.
Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. A Tél, amely a szerelmes lélek számára sokkal izzóbb, mint a tikkasztó Nyár...