A Föld és a Fiú

Ott láttam az örökkévalóságba torkolló életet az arcán. A féktelen gyermeket, aki hangosan nevet a másik kárán, s a felnőttesen szomorú, zöld szemeket, melyek oly’ fájdalomittasan kiáltottak felém segítségért.

Eggyé vált a vidékies, romantikus hangulatú tájjal. Nagyokat hallgattunk, és én lopva figyeltem a tekintetét. Éreztem, hogy peregnek a képek, magával ragadja őt a sok-sok hangulat, érzelem… Mikor körbetekintettem, barátságosan néztek rám vissza a távoli hegyek, fák, dombok. Nem ismertem még őket, szemem most szokta kedves látványukat. A bennem mozgó erők most távolra akartak taszítani… felötlöttek a kétes érzések, hirtelen távolinak kezdtem érezni a vadregényes, dimbes-dombos tájat. Idegen voltam a természetben, egy másik városban. A szülővárosom egét, napját, s holdját már jól ismertem. Fülem már megszokta a szél susogását, és a Duna néma folyását. De, ahol akkor ültem, minden más volt. Mesterséges, de mégis gazos, titkokat őrizgető dombocskák voltak. Egy olyan világ, ahol a velem szemben ülő fiú a gyermekkorát élte le. Ide menekült, ha játszani akart, ha szomorú lett… órákig képes volt egy helyben ülni, s tekintetét a vakítóan kék égre szegezni, s csak várni… várni egy jobb világra, a békére, az igaz barátokra.

Ilyen mély otthonszeretetet még nem láttam egy ember szemében sem. Elszégyelltem magam. Semmit sem tudok erről… szívem suta és néma lett, az nem érzett ilyen varázslatos vonzódást a szülővárosa iránt. Az én szívem csak a folyton mozgó napot szerette, s a házat, ahol fölnőtt. Az én rétem kicsiny, gazos, sík hely… nincsenek ott már többé titkok. Elcsöndesült ott már minden daloló tücsök.

Lesütöttem a szemem. Még mindig szégyelltem magam. Ritka az olyan ember, aki soha sem bánt meg senkit, s egy hangos szó sem hagyja el az ajkát. Talán elfogadható lesz, ha azt mondom, kiabáló, indulatos körülmények között nőttem fel, de azt hiszem, nehezen hinnék el ezt nekem az emberek. Részben igaz csak, mégis oly annyira beleivódott már a húsomba, a vérembe, hogy továbbviszem magammal az életben. A hétköznapok savanyú terheit is csak arra tudom lerakni, aki a legközelebb áll hozzám, hogy elkaphasson, ha azok lerántanak. Hibát hibára halmozok… Nem is látom már, milyen is a tisztaszívű ember… én is eltévedtem, hittem a hazugságoknak, és eszközt adtam a gyűlölködő kezébe…

Hiszek az örökkévalóságban, a szeretet erejében, és a megbocsátásban. Ha ezek nem lennének, az ember nem is reménykedhetne. Maroknyi öröm áll csak a rendelkezésünkre, hogy megmentsük magunkat a kegyetlen süllyedéstől, ami a valóság mocsarának legaljára visz.

Elég volt egy mondat… s ez még mindig itt szaladgál a fejemben. Nem némul… most is azért írok oldalakat, mert ezek a kedves, buzdító szavak nem hagynak nyugodni. Megadták azt a bátorságot, amit azelőtt senkinek sem sikerült. Hidd el, a szeretet valóban bármire és mindenre képes. Szinte vakul rohan a bódító fény felé… Nem áll meg, nem mérlegel, csak ugrik, ha kell. Ha megüti magát… majd felkarolja a hit… a hívő lélek soha sem csügged, hanem új, istenadta útját kezdi járni.

Az én bejegyzésem most vallomás, amibe a bocsánatkérés alázata vegyül. Fohászkodom, hogy soha de soha többé ne legyen a józan eszem olyan lassú, hogy ne tudja megállítani az éles nyelvem… bocsáss meg Kedvesem, tudod, aki sokáig volt egyedül, annak nagyon nehéz magáról letépdesni a kemény, védekezésre szolgáló tüskéket. Ezek még ott csillognak a sápadt Hold fényében a bőrömön, és folyton csak monoton hangon suttogják kételybe sodró szavaikat.

Az életem, amit szeretek, és megbecsülök csak a második helyen áll. Most kiszolgál, segít és féktelenül vonzódik az Örökkévalósághoz, Hozzád. Felszenteli önmagát, csakhogy ragyogni lásson Téged… alázatosan meghajtja fejét, és mosolyog… hangosan nevet, mert nincsenek már rabigái. Ez a szolgálat soha sem börtön… ez ritka csoda, most jöttem rá nemrég… aki szeretni tud, az birtokolhatja szépségesen Isten gyönyörű teremtett világát…

Kedves, ez csak a Tied… szerezd meg az Örökkévalóságot nekünk!

Ölel,

Geisterfahrer (aki írói büszkeségből nem vési neve elé a „szerelmes” jelzőt…)

Sohase bánd...

Csak egy pillanat volt, néma, de mégis rám ömlöttek szavai. Ajkába harapott, és összehúzta szemeit, amiket ennek hatására elfutott az alig látható könny. Nem sírt, hangja egy pillanatra sem remegett meg. Csupán egy észrevétlen mozdulatsor volt. Rögtön kiegyenesedett, és tovább beszélt hozzám.

Semmit sem szólt, csak arca árulkodott a fájdalmas múltról. Úgy tűnt, átfut egy emlék az agyán, s mintha emiatt hunyná be a szemét, hogy ne is érezze, ne is lássa maga előtt a gyötrelmes érzéseket.

Gyakran láttam ilyet az embereken. Szemük tükre nedves lesz, és arcukra kiül az összes érzésük. Zavarba jönnek, mert a szívük átveszi felettük az irányítást… mindig az agy parancsol, de így válaszol a test, így küzd a tudat, ha egy pillanatra a lélek lesz mindennek az ura. Minden titok elszabadul, és a csöppnyi szív tisztán, pőrén bámul a tükör szemeken keresztül a másikra.

Már sokszor éreztem, hogy az emberek magukban hordozzák a kapcsolataik katasztrófáit is. Ez egy apró megérzésként, jelként indul, ami a boldog percekben eltűnik, de ha próbára tétetik a barátság, a szerelem, rögtön hangosan kezd kiabálni bennünk… de megint csak a szív, ami irányít, és ő mellőzi ezeket a kiáltásokat. Visz előre, nem hagyja, hogy bármi is beleszóljon a gyenge, aranyfonálhoz hasonlítható emberi kapcsolatokba. S mikor a végét nyögi az addig oly féltve őrzött, parányi kincs, folyton ez jut eszünkbe: „Tudhattam volna, hisz megéreztem…”

A legnagyobb boldogságban is észreveszem az Ő szívét, amelyik majd maradni akar a Dunakanyar lágy ölelésében, és látom magam, aki az utazást az egyik leginkább szenvedélyre csábító vágynak ítéli. A nevetéseink, a csókjaink, a baráti öleléseink közt mindig megbújnak ezek az apró érzések, végzetmolekulák, amelyek alig észlelhetőek, de végülis mindig a befejezést jelzik… mintha éppen már sejtenénk a könyv közepén, mi is lesz a jól előkészített katasztrófa végkimenetele. Elhozza majd magával a katarzist, a megtisztulást, de… míg a kezemben tarthatom a saját, élményekkel gazdagított életemet, addig az utolsó, apró másodpercig mindent kiélvezek… s ha mennem kell, mindent, és mindenkit elviszek magammal… ha máshogyan nem, akkor majd a szívembe pakolok be. Habár elmegyek, elpusztíthatatlan lesz bennem a honvágy, és a saját otthonom megtalálásának vágya. Biztos, hogy majd hazamegyek oda, ahol várnak… ahol a szívem hagytam… de az idő alatt is írni akarok. A saját határaimat feszegetni, és megérezni mit tudok tenni 2000 kilométerrel arrébb… vajon teljesülnek-e a reményeim, és miközben szaladnak utánam a kilométerek, még önmagamat és a lényeget is meglelem…

Öleléssel, szeretettel, sok csókkal fűszereztem nektek:

Geisterfahrer.

Egy torz gyöngyszem

Ihlet régen jött ily’ kegyetlen és őszinte módon. Szinte a bőrömön érzem égető parazsát… az élet talán ilyen, amikor nagyon meg szeretné mutatni, mekkora súllyal képes ráülni az emberek vállára…

                                

A cél régen fénylett már ennyire csillogóan, ajkán ilyen bölcs, keserédes mosollyal… akárcsak csak a Betlehemi csillag, mikor utat mutatott a 3 királynak, most az én fejem fölött űzi el a sötétséget. Szavakba kell öntenem a fényességét. A magányos lélek mozgékonyabb, mint a szerelmes, amely minduntalan csak a mellette fekvő kincsét bámulja…

Nem akarok sehová sem tartozni már. A modern, európai ember is láthatatlan kasztokban él, amit hamisan stílusnak nevez. Ugyan… mi a stílus? Nem pénz, és nem feltétlen egy kör, ahová tartozik az ember. Nem a márkát kell viselni, hanem a ruhát. Lehet olcsó vagy drága, lehet rajta bármekkora óriási betű, mely hirdeti honnan való, egy fillért sem ér, ha közben a személyiséget, amelyet betakar, üres és átlátszó.

Az igazi stílus egyéniség, egyediség, amely semmihez sem mérhető. Semmilyen körhöz, vagy időszakos bolondériához. Nem kell már semmi sem… egy forint sem… tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok. Régen éreztem már ilyet. Önállóságot és mérhetetlen céltudatot… de éreznék én bármit, csak engedjetek ki innen! A sok hazugságból, fájdalomból, és egy olyan iskolából, ahol a csendes, meghúzódó tehetségeket mellőzik, míg a magamutogató és borzasztó öntudattal rendelkező embereket kirakják a kirakatba… beteg ez a világ… a kincsei pedig túl mélyen rejteznek…

Ma előkerültek igazán régi emlékek… nem egy-két évről valók, hanem évtizedek mámoros nyaralási képei. A gyerekkorom, és a nagyszüleim fiatalkora. Mennyi erő és kitartás volt bennük, hogy a semmiből felépítettek egy életet… ki mertek törni a sors falai közül, és megírni a saját életüket. Még erősebben kezdtem vágyni az önállóságra és a rengeteg lehetőségre. Néha-néha szeretnék egy helyben ülni, és várni, hátha történik majd valami hatalmas dolog… de erre nem vágyhatok, ez nem a valóság. Az ember azért rendelkezik önálló tudattal és érző lélekkel, hogy meginduljon a saját útján. Hegyekbe, majd völgyekbe jusson, és csak írja és írja a saját történetét… „hadd legyen mit mesélni az unokáknak”…

UI.: Az emberek fura lények. Az agyuk sikerre viszi őket, míg a szívük mindig galibát okoz. Vajon milyen lehet annak az élete, aki racionálisan és okosan, megfontoltan dönt? Biztos sikeres, és jó pozícióban élő ember.

S vannak a többiek. Akik ajkán mindig ott a mosoly, akik a legnehezebb kereszteket cipelik, s akiket a Jóisten nagyon szeret. Beléjük rakta a legnagyobb értéket…

Geisterfahrer.

Céltalan cím

Hogy mi változott meg? Ugyan kérlek… felesleges kérdés, hosszú válasszal. Minden. Röviden csak ennyi, de ha szeretnéd, kedvedért kifejtem… megígértem, írva megláthatod.

Minden, ami átáramlik rajtam az valódi, utánozhatatlan, és szinte beleégnek a képek az agyamba és a szívembe. Nincs olyan pillanat, hogy ne éreznék „semmit”… volt perc, hogy csak bámultam a napsütésbe és szívem helyett csak a halk zene üteme dübörgött… élveztem, amint ölelsz… amint végigsimítod arcom. Imádkoztam, hogy örökké tartson, hogy soha se felejtsem el ezt, és ne keressek mást…

Nincsenek kérdéseim. Az önbizalom még mindig távoli rokon, de… talán szépen, lassan fényt derítek arra, ki is vagyok. Nem… nem keresem önmagam… teljesen felesleges a mai világban… ahhoz el kell tűnni, el kellene veszni. Én csak újabb és újabb lépcsőfokokat érek el, és feltörekszem a magasba.

Valójában mindig is volt célom, csak elfelejtettem rendszeresen, hogy mi is az. Ez amolyan komolytalan tréfa az agyamtól, hogy összezavarja a szívemet. Éjszaka ők ketten vadul viaskodnak… az érzelmeim nem hagyják aludni a gondolataim, s mikor felébredek, már nem is tudom mit akartam, vagy merre tartottam.

A váróteremből kilépve a valóság színes, hatalmas és néha betakar a végtelenségével. Új minden. De meddig…? Mikor jön az új fejezet…? Meddig tart az örökké? Mikor növünk majd fel? Mikor érjük el azt, amikor az életben már alig lesznek célok?

Kedves, tanuld meg: az élet sohasem unalmas. Ne mondj ilyeneket, mert könnyen megrázhatja vasöklét, s te megint sérülten hullasz majd a földre, vérző szívvel… és a Sorsod ellen már én sem vehetem fel a kesztyűt.

Ne a jövőben, de ne is a múltban élj. Válaszd inkább az álmokkal, célokkal teletűzdelt jelent… minden szépségével, csalódásával, keserédes játékával. Többet tud neked nyújtani, mint a fent említett kettő. A jelen már önmagában a megélendő örökkévalóság. Elkísérnek utadon a pillanatnyi szépségek, az átröppenő álmok… a szerelmes ígéretek… a csillogó, fényes autók… és én. Én, aki ugyanúgy bele akar égni a tudatodba, mint te az enyémbe.

Nem várok el többet. Csak bölcsen mosolygok, és tudom, mennyi mindent ajándékozol nekem…

Geisterfahrer, aki szívét az Örökkévalóságnak ajándékozta.

S az megígérte, vigyázni fog rá…

Credo

Van egy felvonás még a finálé előtt. Van egy pillanat a naplemente előtt, amikor a Napot mélykék felhők takarják, és az egészen olyan, mintha Isten arcát, s alakját látnám. Ahogy minden gonoszság, minden sötétség mögül kezeivel, sugaraival éppen a világ különböző pontjait simogatná. Mindenhová elér, áttör minden falon… reményt ad a hozzá könyörgőnek… Talán ezért alkotta meg ily’ gyönyörűre a naplementét is.

Most kikukkant a Nap védőbástyái mögül… szemembe tűz mélyen… mintha csak megérezte volna, hogy figyelem őt. Mosolyog rám, válaszol az imáimra, melegíti gondtól hűvös arcom.

Igen, ezekért a pillanatokért érdemes élni, és hálát adni. Az örökkévalóság glóriáját viselni még akkor is, mikor már minden élő remény elhagyott. A Nap sütni fog, úgy, ahogy Isten adni és szeretni fog. Az örökkévalóság az égre van írva…

Végül minden felhő eltűnik a fenséges Nap útjából… semmi nem tántoríthatja el attól, hogy egy késő délutáni órában még elküldje meleg sugarait. Ígéretet suttog nekem. Holnap, ha felnyitom pilláimat, ő itt fog rám várni. Elkísér egész nap… s ha majd a sok hétköznapi szörny épp felfalni készül, elég csak az ablak felé emelnem megfáradt elmémet. Ő ott fog várni, mosolyogva…

Geisterfahrer.

Geisterfahrer és az ő szíve

„Halkan, szótlanul lépkedett. A tavasz kék ege karjaiba ölelte őt… fáradtan mosolygott szeme a végtelen határba. Szíve az öröklétet ízlelgette, tüdejébe beszívta a friss levegőt, a rügyek integettek feléje. A természetből áradt a szerelem… minden ágacska, a kibukkanó virágocskák halkan suttogtak: „Itt vagyok, fogom a kezed, levegőm te vagy, napod az én egemen ragyog.” Mégis… habár csábít a táj, s a szív annyira nincs is egyedül, mégis hiányzik valami… mert a lelkek időn és téren kívül tudják megérinteni egymást, jelzik, ha ugyanúgy szenvednek a távolban. Két szem, egyszerre, hajnalban kinyitja pilláit, habár csak egynek kell felébrednie a kakas szava előtt.”

Az emberek többsége nem fél bizonyos szavaktól és azok súlyától. Az örökké szó teljes, végtelen és talán olyan vágyakozóan veszélyes. Nem foghatjuk meg, és nem láncolhatjuk magunkhoz… ő majd eldönti, velünk tart-e, vagy elhagyja-e az aktuális dolgot, amit a szívünkbe zártunk. Most itt ül mellettem… pimaszul vigyorog rám. Fürkészi az arcom, és vadul játszik a türelmem gitárján… tépi a húrokat, és kíváncsi meddig tud elmenni. Hol a határ? Mikor lesz vége az örökkének?

Szerelem, barátság… őket már mind tőrbe csalta… kevesen jöttek ki belőle élve. Most nagy levegőt veszek, és azt mondom: próbáljuk meg. Láttam valahol, hogy azt mondják rólam, szeretem a kihívásokat. Legyen most ez egy cél, ha már úgyis örökké csatázom a bennem élő szellemekkel… felveszem a harcot az örökléttel… vissza vigyorgom sápadt arcába, és megfogom lelkem másik kezét… lassan, andalogva indulunk el a földúton… a Nap a szemünkbe tűz, és a réten minden száradt fűszál nekünk énekel. Megyünk… sétálunk kettesben az öröklétbe…

G.

"Nem kérem, örökre légy enyém, dalom most mégis hozzád szól.."

*A nőt az különbözteti meg a világ többi élőlényétől, és a másik nemtől, hogy magában hordozza a tiszta nemességet. A kegyelemtől fehérlő szívet, a nevető lelket, azokat az ösztönöket, amik milliókat neveltek fel… hátát egyenesre tudja kihúzni, száját pedig mosolyra. Szemében ott lakik minden tudás, minden törődés, s a tűz is. Nem holmi eldobható, időleges személyzet. A férfi, aki sok nőt szeretett, nem is tudja talán milyen az igazi nemesség… de az igazi férfi észreveszi, s úgy becsüli és őrzi, mint élete legnagyobb kincsét, mely őt is a magasba emeli, felnemesíti a szerepében…

A tél összeszedte sátorfáját, elmenekült a sok mosolytól. A tavasz bevirágzott a szívekbe, a napsugár megillatosította a friss levegőt. Minden apró virágnál megállok, orrom közel dugom hozzá, és elképzelem mennyi ember haladt el mellette, s vajon mennyien néztek bele szirom-szemébe.

~Csak járt a nagyvilágban. Érzett, szagolt, tapintott, s szeretett. Mint kapukon átfújó szellő, úgy rótta az élet útját. Magába szívta a természet szépségeit, s bámult az emberek arcába. Néha tétován, néha összehúzott homlokkal. Bizonyos emberek olyanok, mint a kikötők… néha megpihenünk ölelésükben, de aztán továbbsodor a víz… néhányan pedig oly’ ragaszkodóak, mint a hajón lévő vitorla. Segít kormányozni, elkísér a viharban…

A boldogság gyors. Gyorsabb, mint a villámlás. Belecsap az emberbe, és felszabadít mindent… olyat is, amit eddig nem ismertünk. Nevetek, mert van okom, de a szemem attól még sír néha…

G.