Sötét én

Nem bírom már. Csikorgatom a fogam a gyönyörbe zárt fogságban, ahol a saját érzelmeim fűtik fel a szobát.

Kicsit mintha pár csodásan csillogó értéknek megkopott volna a szépsége. Időnként nem hiszek a szerelemben, a barátokban, a családban…
Sokan talán nem értik, hogy miért szerettem ennyire a középiskolát… s most mégis miért vágyom ennyire az egyetemi életre. Úgy tűnhet el akarom vágni az összes gyökeremet a múltból, mindent, ami valaha fájdalmat okozott.

Önálló akarok lenni. Tanulni akarok, célokat kitűzni. Nekem nem megy a céltalan lebegés –legalábbis a nem-érzelmi jellegű lebegés. Csak akkor nem gondolok a kudarcaimra, és nem rettegek, ha dolgozhatok, alkothatok. Enélkül képtelen lennék élni.

Ha majd odajutok, hogy egy csapat új emberrel találkozom, sokkal nyitottabb szemmel fogok járni. S most tényleg hallgatok Anyám szavára… okosan építek. Nem a kétszínűség a fegyver ahhoz, hogy előretörhessünk, és kapcsolatokat építhessünk. Nem hiszek már abban, hogy valóban mindenkivel jóban kell lenni. Inkább csak okosan kell szólásra emelni a szánkat…

Talán legbelül lakik bennem még mindig valami apró, sötét és cinikus szellem. Ő mindig összehúzott szemmel fogja nézni a világ hamis gyönyöreit, és erkölcsi mércéje túl magasan lesz. Szorongani fog olykor, és előtörni, megmérgezni a magányos perceket. Ennek a lélekszilánknak a szavait olvashatod. Ő akar bennem annyira menekülni… ő az, akire olykor azt mondják, hogy engedetlen és tiszteletlen, megy a saját feje után. persze, hisz küzd, mert szeret és őrült is. Ő kér nehezen bocsánatot, és olyan nagyon önző. Féltékeny is, ha nem ő az egyetlen a másik számára, ha bármi elé kerül… sokat vár el, mert még annál is többet megtesz a másikért.
Talán soha sem fog már megváltozni… ő ilyen, vad és magányos, valami mindig szorítja a szívét. Hol az otthon hiánya, hol a szeretett fél hiánya, hol a barátok eltűnése…

Kisgyerek

Tegnap, mikor hazaérkeztem a nagymamáméktól újra átváltoztam érzékeny gyerekké. Szívem megsajdult, hogy ott kell hagynom a „Mamit”… mintha már kiskori tudatban is élne, hogy a nagyszülők idősek, és önzetlen szeretetük túl hamar fogja elhagyni ezt a világot…
Emlékszem, mikor a szüleim oda vittek a panelház kis lakásába, akkor őutánuk bömböltem. Aztán „Mamival” egy teljesen másik világot teremtettünk ketten. Játszótársam, barátom, bajtársam lett. Mindig megállapodtunk, hogy „na ez köztünk marad, lakat a számon”! Rendkívüli ember az életemben… egyszer, ha majd felnövök más perspektívából, de még mindig a dacos gyerek szemén keresztül, csodálva akarom leírni az élményeimet.
Még velem van és ugyanolyan, mint mikor én még beszélni sem tudtam. Ő is az, akiért hálát adok, akit Isten rendelt mellém… hogy ne legyek olyan egyedül…

Felébredt bennem a dacos gyerek. Önző, hisztis és dacos. Mintha csak egy felnőtt-gyerek képében léteznék mostanában.
Kérted, hogy írjak arról az egy hétről, amelyet együtt töltöttünk kettesben. Ismersz, az ilyen élményeket azonnal papírra vetem, jogos hát a kérdés, hol marad most?
Talán bele sem merek gondolni, mennyire csodás lehet egy élet veled. Félek, a valóság túlzottan kínzó lenne eme gondolat után. Minden csak tompa árnyéka lenne annak a világnak, amelyben élhetnék veled. Olykor csak hagyom, hadd csapongjanak a gondolataim, hadd tervezzék meg a leendő élet apróságait. A konyha színét, a gardrób méretét, a háztartás vezetését. Lehet, hogy túl korai erre gondolni, és csak újabb –és jól ismert- hibát követek el azzal, ha „túlzottan ragaszkodom”. De nem tehetek róla. Biztos benne van a jellememben, hogy nagyon tudok szeretni és valóban hiszek az örökkévalóságban, a közös életben, ezért szinte odaláncolom magam a másik szívéhez.
Ezt tudom csak írni, ilyen szűkszavúan, és finoman… nehogy szétroppantsam a távoli jövő egy bizonytalan szépség-molekuláját. Bármennyire is késznek érzem magam a továbblépésre, itt szökik szembe, hogy szerencsére az én életem sem túl szép, hogy igaz legyen…  Türelem. 

Türelem

Hiányzol. Emésztőbben, mint valaha. Eddig azt hittem, hogy a szerelem egy idő után fellazul és két ember már egyre könnyebben veszi az életet… nem lesz rapszódikusan drámai a világ minding.
Nem, ez nem a Szerelem.
A szerelem jelenség. Délibáb… álom… drog. Megfoghatatlan, de mégis mindent átitat, magába szív, szintetizál. Gúzsba kötnek a nagy gondolataim. Csak monoton robotként élem a hétköznapjaimat, és várom a megváltást. Mikor már épp megfojt a szürkeség, elérkezik végre a nap, mikor láthatlak. Pár óra, pár éjszaka mikor az a „különleges” magányom feloldódik, elillan.
Félek saját magammal szembenézni olykor. Félek, hogy rossz kedvemben hamis jelzőket ragasztok saját magamra. Talán egy dologban mégsem tévedek. Szememre vetették már sokan, sokszor… én olyan ember voltam, aki nem félt a magánytól. Néha már engem is majdnem megölt, de éppen sikerült elmenekülnöm előle. Aki egyedül nő fel, vagy sokat küzd az életben, az tudja, miről beszélek. A legközelebbi barátaim megküzdöttek ezzel… ezért tartanak ki máig mellettem talán.
Vádlón, saját keserűségemben rád süthetném, hogy könnyű életed volt. Lehetnék dacos, mint mindig, de ideje változni –ami mostanában fontos jelmondatom.
Erre nincsenek szavaim. Hiányzol. Te vagy a szín a szürkeségben, a fény a régi sötétben. Ez szerelem… nem múlik, nem halványodik… ugyanúgy elszorul a szívem, mikor megnyitod a lelkem nekem. Most is meg-megállok venni egy mély levegőt, elcsendesítem könnyeim.
Nagyon sokat vártam erre az érzésre, s most igazán szerencsés vagyok, hogy még mindig az enyém. Napról napra erősebb és teljesebb. Most nem a keserűségemmel kell küzdenem, hanem a türelmemmel. Türelem. Türelem. Az örökkévalóságra időnként várni kell…

Ars poetica

Tartozom számos vallomással magamnak, a valóságnak is. A mai nap fordulópont az életemben. Azon kevés alkalmak egyike, amikor megnyugszom, amikor azt érzem, hogy elértem azt a bizonyos célt.

Az én szívem örökre az alma mater egy darabját fogja magában hordozni. Onnan sohasem szakadunk el igazán, ahol barátokat, sőt az igaz szerelmet megleltük. Eddig annyira menekülni akartam, de ez csak egy korszak vége, amit úgysem hagyhatunk el teljesen.

Talán életemben először végigcsináltam úgy egy korszakot az életemben, hogy minimálisra csökkentettem a botrányok számát, és meg tudtam mutatni, hogy ki vagyok. Most nem a fájdalmak mozgatják a szívem… csak arra tudok gondolni, hogy ismertek, sőt elismertek itt. Megkaptam azt az elismerést, amelyre mindig vágytam. Az én életemben egyenesen arányos a küzdés mértéke, az állandó szenvedés mértékével –hogy miért nem ismernek el abban a formában, ahogyan erre vágyom.
Ma az ötévi munkám méltó lezárását ünnepelhettem. Gratuláltak, dicsértek. Ott éreztem minden mögött az örök mozgató erőt, a felsőbb hatalmat, aki vezette kezem.
Mosollyal az arcomon, és keserűségek nélkül távozom innen, ebből az iskolából, ahol felnőttem. Mikor összetörték a szívem, olykor jó volt a narancssárga ajtók mögé elbújni a valóság elől.
Itt mindenféle elfogultság nélkül a szemembe mondták a hibáim… képes voltam fejlődni. S most, mikor mindennek vége, életemben először megérdemelten megkaptam a nekem kijáró tiszteletet, amelyre oly’ nagyon áhítoztam… jó és tehetséges embernek tartanak. Ismernek, látják a bennem rejlő rosszat is, de látják az értéket. Azon szakaszban vagyok, hogy ez nekem most mindennél többet jelent.
Sokat hibáztam az elmúlt időkben. Most ismertem csak fel, hogy mekkora feladatot adott nekem az Úristen. Szerelmet kaptam. Szenvedélyeset, lángolót, ezer érzelemtől csillogót. Ezzel együtt azonban egy különleges feladatot is kaptam. Paradoxon, hogy pont most megismertem azt a jelenséget is, amikor nagyon nehéz szeretünk egy másik embert. Talán kivetítem a haragom, intoleráns, érzékeny vagyok… önvizsgálatot tartottam, pontosan tudom, mik lakoznak bennem. De gonoszság nem! Önzőség is csak alig.
Mi az oka annak, hogy képtelen vagyok elfogadni valakit, aki felnevelte azt az embert, aki számomra a legbecsesebb kincs? Nem tudom. Őszintén nem.
Igyekszem az életet minél kevesebb drámával és „színházzal” megszínesíteni. Igyekszem szerény és szeretetreméltó lenni, csak a nevetésemben hangosabb lenni. Nem tehetem meg még egyszer, hogy bírálok egy embert, akit tisztelnem kell. Sem másokkal, sem a saját családommal szemben nem teszem meg még egyszer. Nem fogok támadót, bántót írni. A leírt szónak talán még a kimondott szónál is nagyobb ereje van. Más vagyok, változom. Más elveket követek… más a hitem… mást jelent nekem az erkölcs és a hitelesség. Más nekem a racionális nevelés.
Tanulni akarok értékes emberektől. Megadatott nekem, hogy rendkívüli tanítóim, szüleim voltak, akik értékítéletet neveltek belém, amelynek köszönhetően megtalálhattam az ízlés és ítélet segítségével a megfelelő erkölcsi példákat.
Coco Chanel életéről olvasok most. Egy puritán, szigorú nő, aki forradalmasította a divatot. A semmiből jött, fokozatosan tanult bele a művészi világba, és alkotott egész életében. Az járja róla, hogy heves vérmérséklete volt, gyakran megsértette az embereket, de akiket szeretett, azokhoz hihetetlenül nagylelkű volt. Áthallásokat érzek a saját életembe tőle.

Most, hogy olvasom ezt a könyvet, még inkább élesebben látom az embereket beborító réteges manírt. Ugyanúgy felbosszant a sok giccs, a kifinomultság hiánya. Nagyon régóta mindennapos harcokat vívok magammal, meg is mondták nekem bölcsen, hogy ugyan, nincsen rá okom. Persze, nincsen… csak vannak emberek, akiket az Úristen éleslátással áldott meg és hatalmas szívvel. Ennek a cipelése pedig sokat kivesz az emberből. Aki alkot, vagy erre van vágya, az kicsit mindig bezárkózik.
Az elmúlt fél évben a saját személyiségem különböző tájaira utaztam. A legaljáról kezdtem, a legnagyobb bűneimtől, s most megláttam egyéniségem legszebb értékeit. Szépen lassan végleg megtaláltam önmagam. Nem kell tovább keresnem… pontosan tudom, hogy ki vagyok. Lehet, hogy még mindig sok minden bosszant és érzelmileg kibillent… de innen tudom pontosan, hogy milyen embereket akarok magam körül tudni és kiket nem engedhetek közel. Megtaláltam a családomban rejlő erőket és a minket összekötő erőt, a szüleim, nagyszüleim különleges jellemét.
Csak titokban, az írásaimban vagyok ilyen „bölcs” és „éleslátó”. Nem szivároghat át az életbe, mert haragot gerjeszt bennem mások iránt, ami borzasztó pusztításokat hordoz… talán valóban jól ítéltem meg a dolgokat, csak muszáj volt mégiscsak életben maradni, amelynek egyetlen feltétele a megalázkodás volt. Nem tudom… majd az Úristen eldönti.


Még mindig megvannak a különleges barátaim és családom, akik körében soha nem érzem rosszul magam… akik miatt nem kell magamban keresnem a hibát. Sokat kutattam önmagamban, hogy miért vagyok én kevés. Óriásit tévedtem… nem a jellemhibáimról van szó, hanem az értéktelen emberek által gerjesztett elbizonytalanodásról. Mikor valaki megpróbálta lenyomni a torkomon a kiforgatott valóságot… soha többé nem tagadom meg önmagam. Inkább felülemelkedem, ez elegánsabb…
Ha mást nem, ezt megtanultam a magyar irodalmon keresztül. Ellen kell tartani a devalválódó világnak és az „emberárulók szutykának”…

Yours

A szerelemnek ezer különös zuga van. Létezik pár olyan is, amelyről nem szívesen beszélünk. Mindenki ismeri az íratlan szabályokat, a kezdeti korszak rózsaszín és boldog légkörét. Az a bizonyos tűz elkezd lobogni, egyre vadabb lángokkal, s szép lassan beborítja életünk minden apró rezdülését. A sekélyes, fiatal románcok kihunynak elég hamar, azonban a lelkünk mélyéről fakadó szerelmemben eljön egy olyan rész, amikor a lángok felcsapnak, égetik az egész testünket. Eszünket vesztjük a forróságban… vadul kapkodunk a másik után, rángatjuk, magunkhoz láncoljuk… s a másik örömmel tűri ezt. Ez az óriási különbség… az igazi szerető, örömmel égeti meg lelkét ebben a szinte érthetetlen szenvedélyben. Finom agóniát áraszt szét a testünkben, boldog könnyeket tesz szemünkbe.
De a szerelemnek is van egy másik arca. Egy sötét arca. A láng feltépi bőrünket, és fájdalmat okoz a szívünkben… szavakba öltözik a tűz, és így szúr belénk. Talán hibásan vallom, de az igazi nagy szerelem olykor tényleg megéget, és képtelenek vagyunk kordában tartani azt a rengeteg érzelmet, amely átáramlik a lelkünkön.
Bántjuk a másikat, tépjük, mintha tudat alatt meg akarnánk bizonyosodni arról, hogy valóban kitart-e. A szerelem szállongó, finom sötétje elcsal minket a helyes útról. Elvisz minket a féltékenységhez, az önzéshez és a hiány keltette dachoz.

Amikor gyerekek voltunk sokszor találgattuk, létezik vajon igaz szerelem? Szerintem igen. De kizárólag egy igazit találhatunk csak, a többi csak silány, rossz minőségű utánzat. Ez az egy adja a lelki értelemben vett létünk alapját, azt a bizonyos boldogságot, amely nem hagyja, hogy egyedül küzdjük át magunkat az életen, amely majd új csodákat képes létrehozni.


Ezt a bejegyzést neked ajánlom, még úgysem kaptál tőlem semmi komolyabb írást :)
Te vagy a Mindenség, az Élet, a Jövő… te vagy nekem a tökéletes. Soha sem kételkedtem benned, vagy a kapcsolatunkban. Hiszem, hogy veled a Jövő nem csak egy illanó ábránd, hanem maga Jelen, a Lét…
Túl hiú lennék, ha azt mondanám, hogy különleges vagyok, de te ezt mondtad rólam, és elhittem azt hiszem. Most már inkább csak azt látom, hogy nehéz elviselni engem, mikor küzdöm az élettel. De nem is tudod, és magam sem fogom fel igazán, mekkora kincs vagy nekem. Nem vagyok már magányos, nem keresem fejvesztve az utam, a jövőm. Elhoztad nekem a nyugalmat, a biztonságot és a végtelen boldogságot.
Minden nap hálát adok érted, soha sem felejteném el, és nem is fogom soha. Boldogságot kérek neked és a családodnak.
Neked adtam a szívem, nem kell semmi és senki más az életembe. Soha nem éreztem még semmiben ilyen biztosnak magam. Bocsáss meg nekem, ha elvesztem a fejem, csupán azért van, mert iszonyatosan hiányzol… mintha a vizet vonnák el előlem a végtelen sivatagban…

Erkölcsi fölény

A ház, a szoba, mindent átitattak a nehéz szavak. Fekszem a sötétben, fejembe tódulnak a mérgező vádak. Elzavarják az édes, szerelmes álmot a szememről. Rád nézek… nyugodtan alszol, pihensz az otthonodban. Észre sem veszed, hogy fulladozik melletted valaki, akit megölnek szépen lassan a ráragasztott rossz tulajdonságok.
Tudom, hogy gyerek vagy. Elég volt kimondanod pár mondatot, s láttam, hogy a gyökereidtől nem vághatlak el. Az ember nem látja a családját kívülről, sohasem. Talán még én sem a sajátom… de ha te és fa lennénk, akkor te egy nagyra törő, fiatal fa lennél, akinek gyökerei közeli vonzásában ott állna jópár sötétzöld, sűrű lombú, erős és elpusztíthatatlan fa. S én az erdő másik végén állok… bámulok a napba. Csemete korom óta egyedül nyújtózom az ég felé… tudom jól, hogy ki vagyok, előszeretettel hánják a szememre. Magányos fának titulálnak, pedig sokan állnak körülöttem, sok embert simogatok a szellőmmel.
Nem szakíthatlak ki az éltető földből. Képtelen is lennék rá, hisz te még oda tartozol. Azt hiszem, a környező fáid sem eresztenének el valójában…


Küzdöm az érzéseimmel. Aki ismer engem, pontosan tudja, hogy amikor írok, azt gátlástalanul és őszintén teszem. Most még magamnak is hazudnom kell… a saját torkomon nyomom le a mérget, amit ezüsttálcán kínáltak nekem. Volt, van és lesz is még véleményem sajnos… bár ne lenne… de ezt már az „illetékesek” úgysem tudják meg.
Egy megingathatatlan támaszhoz térdelek le. Az oly’ szívesen vitatott és támadott hitemhez fordulok. Félmosollyal feltekintek, és remélek… remélem, hogy legalább az Úristen látja, milyen is a jó ember…

Ultraviolence

Hosszú ideje újra írok. A mérget kiszűröm a gondolataimból, és csak a fénybe nézek. Hadd vakítson el a tisztaság, égesse ki a bennem élő rosszat…
Elvarázsolsz. Életem erős és stabil alapköve vagy. Kezedbe fogod az arcom és kíméletesen lehozol a földre. Nem hagyod, hogy az érzelmeim rabja legyek… nem hagyod, hogy elhiggyem magamról, hogy rossz ember vagyok.
Sok sikerem és büszkeségem van, de semmit sem becsülök úgy, mint téged. Nehéz szavakba önteni azt, ami most már olyan mint venni egy mély lélegzetet. Legnagyobb kincsem az a parányi világ, amelyben mi élünk… amit senki nem vehet el tőlünk, amiért már megküzdöttünk.

Emlékszem, mikor feltárult előttem az a hatalmas csoda, ami még most is átszövi a hétköznapjaim. Megbabonázva lépkedtem a jeges levegőben. Mindenem tűzforró volt, az ajkam égett a csókodtól. Megtöltötted a szívem szereteteddel, és életre keltetted bennem a jó embert. Megtanítottál arra, milyen igazán mosolyogni, milyen igazán szeretni. Találtam egy férfit, aki szerelmes. Aki szerelmes belém… egy szerelmes férfit, akinek lelke olyan tiszta mint decemberi érintetlen hó. Nem ijedsz meg a jövőtől, nem futsz el rettegve az örök kötődésemtől. Nem hiszem, hogy létezik nálam szerencsésebb ember. Ha a saját gondolataim a szakadékhoz sodornak, miattad maradok majd jó ember. Te adsz erőt, hogy valami rendkívülit alkossak, amikor felnövök… hogy dolgozzak, és soha ne legyek rest jót, jót és még több jót adni. Mert tőled mindent megkapok, amire vágyok. Talán néha nem is élőlény vagyok, hanem csak lélek… s a te szereteted tart ezen a földön… miattad élek, hogy láthassalak mosolyogni… hogy hozzám érj, hogy kimondd a nevem.
Néha tényleg menekülök, vagyis legalábbis magamra zárom az ajtót, és kitaszítom a világot. Csak lebegni akarok a végtelen szeretetben és boldogságban, majd elhitetetni magammal, hogy semmi másra nincs szükségem. Jó néha így, kiürül a fejem, és nem leszek érzékeny a töménytelen gonoszságra.

A szerelemnek egyetlen feladata van. Szeretetet adni… a világ, amit berendezünk magunknak mentesnek kell hogy legyen minden emberi méregtől. Nem engedheted meg, hogy betörjön a valóság arra a helyre, amit boldogsággal és szeretettel építettél fel. Kezdetben ez a világ még parányi, titokzatos és gyenge… majd később, az évek belevésik jeleiket, és egyre nagyobbá válik, levetkőzi titokzatosságát és nyílt, erős egységgé fejlődik. Ebből az egységből születik a jövő majdan…