Metafora

„Fa vagyok a kertünkben. Állok egyedül, megfosztva a zöldellő leveleimtől, érzéseimtől. Melegít a végtelen nap, de nem tudnak kibújni a rügyeim. Még nem elég erősek ehhez a fájó világhoz. Túl hamar érkezett a tél… túl sok keserűséget hozott… sötét és hideg volt, s most úgy tűnik, örökre velem akar maradni… ott van az ágaimban, a leveleimben, a gyökereimben… a tél fájdalma örök és égető…”

Reggeli ragyogás

„Bátortalanul törtek át a napsugarak a felhőlepedőn, ami szürkén takarta a végtelen eget. Alig nyitottam ki a szemem, a ragyogás máris a hatalmába kerített. Felemeltem a fejem, miközben bekúszott a fülembe az egyenletes, puffogó szuszogása. Nyugodtan, háborítatlanul aludt a reggeli napsugarak tüzében. Mellkasán fekve én is kaphattam a fényárból. Hiába voltam álmos, a gondolataim már javában a korai táncukat járták a fejemben. Keresték a nagy szerelem okát a mellettem szuszogó arcán… de nem leltek semmi különöset, sőt, még szépet sem. Markáns, férfias arcélek, feketéllő borosta, csupán ennyi látható elsőre. Aztán… ránéztem az óriási, ívelt szempilláira… olyan mintha a tekintete állandóan mosolyogna, mintha állandóan boldog volna… most komolyan rebegtek, éppen álmodtak, de a hihetetlen erő, ami benne lakott, még hajnalban is körbeölelt… olyannyira, hogy elvette az összes kételyem… visszakaptam az önbizalmam, a hitem és a reményem. Elég csak a szemébe nézem, azokba a szemekbe, amik mindig mosolyognak rám, a szempillák melyek szinte megsimogatnak. Ő úgy különleges, hogy szinte nem is tud róla, engem pedig végre nem nyel a szeretet és a csodálat, amit neki adok. Szeretem felróni a hibáit néha, akkor megnyugszom, hogy azért annyira mégsem tökéletes.

Olyan jó a mellkasán álmodozni… órákig csak fekszem, néha elalszom, néha megfordulunk… ő álmodik, én pedig alkotok.

Mozgolódni kezdett, széles vállaival körbeölelt gyorsan. Mintha csak mindenáron a másik testébe akarnánk jutni, egészen közel húzódtunk egymáshoz. Elbújtam a nyakában, hangosan szuszogva öleltem, közben pedig bűvöltem az időt, hogy vánszorogjon kicsit, ne siessen annyira… az ébresztőóra éles hangja lassan megtöri a ragyogást…”

 

Nem tökéletes. Eredeti!

„Megint. Ismerősek a zajok… visszatér ugyanaz a sötét szellem… ugyanolyan tőrt döf a szívembe, csak már nem tud mindent elvenni tőlem… aki fegyvertelen, megalázott, néma, annak már nincs mit vesztenie. A lelki halálban is csak a megújulás lehetőségét látja…

Nem is tudom honnan volt erőm ilyen hallgatásba burkolózni. Nem fáj, jól vagyok, túltettem magam rajta –gyakori válaszaim voltak. Az emberek nem láttak könnyet a szememben. Szerencsére. Egy senki nem érdemel ilyen gyönyörű gyászt… a könny túl nagy ajándék egy olyannak, aki nem becsüli a szeretet erejét. Mégis egy éven át mérgezte az életem, és én csak egy szempillantással átléptem és megbocsátottam mindent. Az emberek csodáltak, bámulták a tartásomat és a becsületemet… pedig csak a hitem segített át az egészen. Alázatot tanultam és a csendtől reméltem a megoldást, ami meg is érkezett. Isten kegyes a teremtményeihez, különösen akkor, ha látja, hogy túlélik a hitük próbatételét.

Mit érzek most mégis? Mindent. Fájdalmat, csalódást, szégyent, megalázottságot… a múlt utolsó hagyatékait…

És még? Hiányt, szeretet, reményt… a jelen hihetetlen és csodálatos ajándékait. A kegyelmet, ami kiárad az egész életemre, de nem tudom megcsodálni és megragadni ezt, mert állandóan bánt a megemésztetlen keserűség, amit régen csak ellöktem magamtól, és nem dolgoztam fel. Nem voltam magányos, de még egyedül sem voltam, mert rendkívüli emberek segítettek felállni. Felállni miből? A megaláztatásból, ami elsőre jelentéktelennek tűnik, könnyen felejthetőnek, de megölte bennem a gyermeki szeretetet. Már nem tudok úgy szeretni, már nem tudok úgy rácsodálkozni a másikra, mint 17 évesen. Fáradtan, fájdalmasan vánszorognak a súlyosan megsérült érzéseim… mély sebet kapott a bizalom, a jövőbe vetett hit és remény.

Soha senkinek nem engedtem még meg, hogy ezeket a traumákat megláthassa. Régen mindig csak beszéltem, beszéltem és beszéltem addig, amíg jobban nem éreztem magam, de most rabként tart a némaság. Nem tudok megszólalni… fojtogatja valami a torkom, ami nem akar elmúlni és elmenni…”

Már nem is küzdöm azért, hogy különlegesnek tartson az a Valaki.

Már tudom, hogy nem lehetek a legjobb…

Már tudom, hogy nem az én főztöm a legfinomabb…

Már tudom, hogy soha sem nyerhetek… mert nem vagyok tökéletes…

G.

U.I.: Semmi tökéleteset nem tudok nyújtani, csak azt amim volt, vagy ami talán megmaradt...: önmagam, a szeretetem, a segítségem, és a társ, aki lehetek a Valaki mellett…

U.U.I.: Valamit nem vallok be magamnak… -nemhogy neked, még a végén kibújik belőled a férfiak gigászi és ijesztő önimádata…- még hozzá azt, hogy szeretlek… olyannyira, hogy megszületett bennem a türelem és az erő, ami addig hajt, amíg meg nem mutathatom, hogy igenes felérek még Hozzád is… miért így küzdöm így? Mert tökéletes vagy számomra...

Delirious

Hova meneküljek? Hol az otthon, ami befogad? Hol az édesanya, aki megnyugtat? Hol a barát, ki nem ítél el?

Nem tudok tovább futni… nincs erőm… nem tudom elrejteni az érzéseim. Olyan ez, mint ősszel, szürkületben betérni a kopár, fájdalmas erdőbe. Minden ágat, mindent fát egy-egy szellemnek képzelni. Engem akar… a félelmemből él… bárcsak elvinne, az összes keserűségemmel együtt… minden apró-cseprő emberi tövis elporladhatna a pokolban.

Hol van annak a bizonyos életnek az értelme? A hitben. Igen, az Istenbe vetett hitben. Mások úgyis csak megcsalnak és elhagynak. Akkor ne legyen annyi köteléked, mert ha elvágják csak szenvedni fogsz. A lelked egyik fele úgyis csak a kegyetlen szerelem játékszere lesz… úgyis veszítesz mindig… ne remélj…

"Ülök a szürke, műanyag falak között. Mindenki unalmas és idegesítő. Minden elkopott, minden tompa és ál. Zúg a fülem a hangos gitárszótól. Nem érdekel semmi… állandóan csak a szavait ismételem. Biztosan beteg vagyok… aludni vágyom… ürességre szomjazom, némaságra éhezem. Szerelmes vagyok…"

Jéghallghatás

"Emlékszel még rám? Szerettél valaha? Voltál valaha őszinte hozzám? Szerettelek igazán, vagy csak a múlt túl sötét még bennem...? Miért teszek fel most ilyen kérdéseket? Miért képzelem el tengernyi alkalommal, hogy meglátom vörös-zöld szellemed a megkopott vasúti sínek mellet? Kik voltunk? Ki voltam... Mi lettem? Meg sem ismernél... Komoly lettem, önfegyelmet tanultam. Már nem zavar, ha nem keresnek... Már nem érdekel, hogy szeretnek-e. Kényelmes még a magány, zárt szobájába makacsul ül a sarokban és nem engedi be a vadul kopogtató szerelmet. Tudod őneki nincsenek kudarcai, ő felnőtt férfi, mindent megkap, amit akar. Szinte ijesztő... Ha közelebb mennék, félek megint elnyelne, magába szívna ez a hatalmas érzés... Ellentartok, mint egy idióta menekült. Miattad, mert bántottál, pedig kitártam a szívem. Szilánkjai között most egy új érzés táncol... Hevesen lépked, bátor, magabiztos. Nem bánja, hogy ez a tánctere, hisz nem ismeri még a veszélyt...
Kell a győzelembe burkolt titkos bosszú... Nyernem kell, hogy a végső darabot végre felépíthessem. Nem hagyom, hogy egy férfiszívé legyen az egyedüli hatalom, győzelem és uralom..."

Geisterfahrer

Castle of Glass

A célok és álmok tartanak minket életben. Ez az egyetlen kapaszkodónk miután összedőlt a kristályból épített várunk, amit a szerelem különböző érzéseivel díszítettünk fel.

„Megfogta a maroknyi önbecsülését, és újjáteremtette magát. Könnyebb volt, mint hinnénk. A folyamatba semmi sem szólhat bele, megállíthatatlanul terjed szét a teljesség iránti igény. Senkinek és semminek nem lehet még egyszer akkora hatalma, hogy az ő lelkét tartsa fogságban. Dacosan zárkózik el azoktól, akik erősebbek… akik okosabbak. Felszegi fáradt fejét és a jövőn tartja a szemét. Nem lehet többé nyertes az érzelem, nem keríthet hatalmába már semmilyen megváltó szerelem. Nyert a ráció, de csak pont annyira, hogy beépülve a szívbe kellemesen felügyelhesse az érzelmek végtelen folyását… figyelhessen a méltóság és az álmok megtartására.”

Már fáj. Már nyílal a szívembe, ha más nőről beszél. Már elkezdtem ragaszkodni… csak egy dal szól, a mi dalunk. Annyi mondanivalóm lenne magamról, de nem is tudom hogyan kezdhetnék hozzá. Az ember, akit nem ért kudarc, talán meg sem értene engem. Tele van az életem rossz döntésekkel és kudarcokkal, most meg erősnek, céltudatosnak és könnyen elviselhetőnek tart valaki. Az önmagam egy relatív fogalom néha. Hagytam, hogy formáljanak, de nem bántam meg…

Hamarosan jönnek a víziók, a szerelmes dallamok, amiket megtöltenek jelentéssel a fülledt közös élmények. Hamarosan már nem lehet ellenkezni, csak sodródni, megmártózni a tavaszban… ha most kívánhatnék, akkor megállítanám az időt, és gyönyörködnék a szempillantások könnyedségében és szépségében… a boldogságban, ami olyan könnyű és magától értetődő még az elején. Mindenem odaadnám, hogy ez az áldás az örökkévalóságig kísérjen…

G.

Kedvesem

Mindig marad egy hajszálvékony, finom, elegáns védőháló, különben az a bizonyos szerelemnek nevezett drog venné át az irányítást az életünk felett.

Mit éreztem, mikor kiszálltam ebből az eufórikus állapotból? Azt, hogy elveszítettem az önállóságomat… az értékeimet… a józan ítélőképességemet… az álmaimat. Nem láttam azokat a bizonyos jeleket, amik mutatták az elkerülhetetlen vég állapotát. Egy szerető sem kívánhatja azt, hogy ne beszélj magadról vagy az érzéseidről… egy szerető sem követelheti meg, hogy az álmaid áldozd fel a szeretetért. Tőlem sem kérték, de én megtettem. Mindent odaadtam magamból, ezért már nem tudtam a másik nélkül létezni… a „szerelem” betöltötte az egész életem… ez volt a hobbim, a kikapcsolódásom, és végül a halálos kór is, ami felemésztett.

Mint mindenki, én is okosabb akarok lenni. De nem lehet védekezni… ez csak jön, felkap, a nap felé fordít és beragyog mindent. Aztán pedig… Isten tudja csak a sorsunkat…

Nem fogom azt mondani, hogy nem hiszek a szerelemben. Hazudnék, ha megtagadnám ezt az érzést. Romantikus vagyok, talán… szeretem elhinni a meséket és az egyéb boldog szerelemről szóló történeteket, ahol mindig van egy társ, aki bebizonyítja az ellenkezőjét a téves feltevéseinknek…

Csak egy szó, ami mindennek érzelmet ad. Az értelmet elkergeti és csak színtiszta érzésekkel ruházza fel az élet szürke napjait.

„Ölelte őt szorosan magához. Láz égett benne… megint. De ez különbözött az eddigiektől. Ez égetett, de nem mart. Ez mindent elsöpört, de nem tett vakká.

Ebben a pillanatban él igazán az ember a jelennek… mikor szíve sebesen ver, minden idegszála megfeszül, és bőrén minden apró leheletet forrónak érez.

Ekkor ütötte meg a fülét az mondat, amire várt. Az ember türelmetlen, minél hamarabb és minél intenzívebben akar megfürdeni a boldog érzelmekben. Ismerős ez a telhetetlenség? Igen. Ez okozta a vesztét a múltban…”

Geisterfahrer.