Love is a four letter word. But it means the Life.

Az „életnek” nevezett „játékban” kemények a szabályok.
Mondogatják sokan. Azért szerintem ezt soha sem kell olyan komolyan venni. Minden felfogás kérdése… és az, hogy nemcsak makacsul mész előre, mindent és mindenkit letiporva.
Valóban nehéz néha. Főleg akkor, ha rájössz, hogy mennyire mulandó némely dolog. A barátság, a szerelem, az összetartás és ehhez hasonlók van, hogy kihunynak egy idő után.
Ki lesz a hibás?
Gyakran mossuk kezeinket, és a másikra hárítjuk a felelősséget. Én azonban azt mondom, hogy nincs rossz barátság… csak rossz hozzáállás. Az emberek változnak. Túl sok mindenkit akartam megmenteni, és a vége az lett, hogy senki sem hagyta. Megtettem minden tőlem telhetőt… lejjebb adtam még a saját becsületemből is, de… ha valaki mérhetetlenül makacs, és nem lát tovább a saját szenvedésén én már nem tudok segíteni. És tudjátok, hogy mi a durva? 2 nagyon fontos embert veszítettem el emiatt. Egyik esetben indokolt volt a dolgokhoz való fájdalmas hozzáállás, a másikban már inkább csak egy rossz irányba indult változásról volt szó.

Egy valamire buzdítok mindenkit. Adjatok hálát mindenes egyes nap a szeretteitekért, és azért, hogy minden rendben van. Hihetetlen kincs az, ha végigélsz egy napot úgy, hogy nem hangzott el egyetlen ingerült szó sem a szádból.
Talán most nem is akartam sokat mondani. Csak jelezni, hogy rossz egy barátot elveszíteni. És akkor a legrosszabb, ha tudod, hogy te mindent megtettél érte, ám ő nem akarta a jó irányba való változást…

Geisterfahrer.
Immer allein.

Bolond foszlányok

„Gyönyörű emlékeim vannak, amik örökre velem vannak.
Kaptam egy mélyről jövő ihletet, ami kulcs volt a művészethez való viszonyomhoz.
Kaptam forró csókot, ami máig a szívemen él.
Kaptam fájdalmat, ami máig mardossa a szívem.
Kaptam dallamokat és képeket, amik bennem élnek.
Kaptam gyűlöletet és szerelmet. Mindent, ami ellentétes.
Éreztem fájdalmat, csalódottságot, megbántottságot, kihasználtságot, használhatatlanságot… és emellett boldogságot. Szeretetet. Csak kettő volt a pozitív, mégis ezek mindent elbírtak, és megküzdöttek a sok rosszal… ezért maradtam én mindig a jó pártján.
Kaptam igazi, őszinte szeretetet, ami máig felmelegíti a szívem a zord hidegben.
Kaptam egy sérült lelket, akit meg akartam menteni.
Megküzdöttem a lehetetlennel.
Elfogadtam a lehetetlent.
Ez minden. Szerelmed lettem egy nap, s most már tudom, mások az utaink.
Te nem vagy enyém, s nem is leszel soha az. Talán ez a mi tragédiánk.
Egy madár, aki repülni akart, de törött szárnnyal született…”

Goodbye my almost Lover!

Fura, de még soha sem gondolkodtam el azon, hogy „Mi lesz majd ezután?”
Párszor talán belém hasított, hogy rossz lesz elválni attól, akit nagyon szerettem, és hogy mihez kezdek én majd nélküle, de… valahol mélyebben gyökeredzik az én problémám.
Kicsit olyan, mintha meghalt volna valaki. Gyakorlatilag egyezik a halál, és egy szeretett ember elvesztése.
Fáj. Mardos. Emlékezésre sarkall. El kell engednünk őt…
Ha félreteszem most a büszkeségem, és csak a jót nézem, akkor talán még szerencsésnek is mondhatom magam. Másfél évig megadatott nekem az, hogy érezhettem a világ legkülönlegesebb és legtisztább érzését, a szerelmet. A „plátói” vagy viszonzatlan szerelem egy összetett dolog. Mély szerelem, és emésztő fájdalom egyszerre… paradoxon állapot.
Nekem ő volt az, aki megihletett, akiről írtam, és akinek írtam. Róla szólnak az emlékeim… neki adtam a szívem. Ez az ember meghalt. Bennem is, és őbenne is.
Én csak a szívem egy fontos darabját hagytam el, míg az ő lelke elporladt a szenvedés tüzében. Nevezhetném az ördög majmának is, de nem teszem… persze, ha józan állapotomban vagyok, akkor egyértelműen tudom, hogy olyan mint egy üres papír, amit próbálnak beszínezni, de nem voltam én sohasem józan. Túlzottam szerettem.

Ideje megismerni mást is a világból. Ideje kicsit kitekinteni, és más témákról is írni.
Hamarosan vége az évnek, és megígérem, ti elolvashatjátok a beszámolómat :)
Készüljetek, érdekes lesz!

„We could keep trying
but things will never change
So I don’t look back
Still I’m dying with every step I take
But I don’t look back
And it hurts with every heartbeat”

Geisterfahrer

P.S.: Ott lóg valami a nyakadban. Valami, amit szívből adtak, szeretettel. Meg fog védeni a rossztól, és emlékeztetni fog arra, hogy igenis van jó a Földön. És ott van még valami… én.

Mein Herz schlägt weiter, weil es muss

Ugyan miről írhatnék? Nem hat meg a politika, sem a világ nagy kérdései. Engem ezek nem érintenek (még..?).
Nekem csupán az emberi kapcsoltaim vannak, és egy különleges szemlélet, amivel rátekintek arra a világra, amit az előbb említettem.
Talán nem érek túl sokat senki szemében, talán valaki most utál engem idióta okok miatt, és talán valakinek csak egy kedves szerető voltam.
Nem tudom hova lettem. Nem találom a lelkem. A sötétség már nem a barátom, nem az, aki elbűvöl engem esténként, hanem a részem. Az a részem, ami miatt most hallgatok és szenvedek. Kérdezem én: miért? Nekem miért ez lett megírva?
Őszinte leszek. Nem akarom soha többé látni. Nincs a közelembe, nem érzem a szeretet iránta, de a szenvedés most erősebb… nem, nem és nem. Bocsássatok meg, de egyszerűen… nem tudom, hogyan fogok vele együtt nevetni, táncolni, szórakozni… ez most elképzelhetetlen.
Talán nem csak emiatt, hanem még sok más veszteségem miatt is üresnek és elveszettnek érzem magam. Csalódtam. Borzasztó nagyot. Eddig azt hittem, hogy majd megleszek valahogy, ám rájöttem, hogy mégsem tudom feldolgozni a számomra két legfontosabb ember elvesztését. Bebeszélem magamnak, túlteszem magam a dolgon, ám a tudatom alatt ott dobog az ezerszer megsebzett szív, ami nem bír el még egy csalódást…
Tartós az állapot. Ilyen még soha sem volt. Egyre nehezebben veszem fel a mosolyt… egyre nehezebben találom meg az életerőm, forrását. Minden sokkal nehezebbnek, nagyobbnak és megoldhatatlanabbnak tűnik. Talán mégis létezik lehetetlen…

„Mint szikra lobban, a szó, mit nem mondtál...
Minden egy pillanatban kezdődik el talán...
Hát én leszek, ki mindent újra él,
Én leszek a kezdet, én leszek a vég,
Leszek aki még,
Leszek aki száll...
Lángoló, vad ég,
Mindenen innen, mindenen túl, a mindenség
Ajtajában én:
Rajtad állnak még az álmok, vagy
Minden üszkös kép...”

Geisterfahrer. Fahren immer allein.

The Pain of Love will last forever

 ~
Vajon lesz erőm végignézni? Vajon el tudom engedni majd magam? Vajon sikerült valaha elfelejtenem.
Azt hiszem 24 nap múlva hihetetlen mennyiségű erőre lesz szükségem. El kellett engednem egy embert, de az mégis folyton visszajött az életembe. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szüksége van rám. És nekem is rá. De ezt nem mondom el.
Rengeteg racionális okot tudnék felsoroltatni most, hogy miért nem kéne még mindig itt tartanom… de elfáradtam. Képtelen vagyok ellene harcolni. Képtelen vagyok az érzéseim ellen harcolni. Belefáradtam a szélmalom játékba, és attól félek, hogy az év utolsó napján fájdalom ittasan fogok összecsuklani. Félek, hogy megint felborul minden, és az én szívem kettétörik, majd pedig elemészt a szinte fizikai jellegű fájdalom.

Senki sem tudhatja meg, mit érzek. Félek, elrontanám a közhangulatot. Ezt nem akarom, természetesen, de akkor is… nincs jó előérzetem.

„Minden vég kezdete egy látványos finálé…”

Geisterfahrer.

Madárdal

Temérdek fájdalom,
mi megmaradt lángoló szívemből.
Néma csend ül szobámon,
nem hallom a szívdobbanásom.

Megfulladtam az emlékeimben,
kopár életem hosszú, végtelen síksággá vált.
Az erő, mi bennem honolt halott madárként
csapkod a földön.

Ordítanék érted, de vad elvek elzárnak,
csókolnálak, de ösztönöd ketrecbe zárt oroszlán,
ölelnélek, de testem elhamvadt tüzedben,
segítenék, de lelkem is csak papírra vetett
szóköteg.

Sötétség ölel. Angyalok jöttek értem,
de tiltakozón megráztam a fejem.
Talán Isten haragja csap le rám,
kegyetlen bűneim miatt vezekelek.

Neked adtam mindenem.
Elvakult vágyaim tested rabjává tettek.
Megszegtem ígéretem, s forró csókodban megfulladtam.
Szorítottalak, nem engedtelek,
s mégis megöltelek.

Veled a sötétség kedves árnyak
játszótere volt,
de most üresség uralkodik minden
felett.
Se jó, se rossz nem szállja meg
Pokolból is kivetett
lelkem.

Soraim tieid. Olvasszák fel meghűlt
szíved,
Ha majd a halálon túl tiéd lesz.

Ajánlás:
Annak a személynek, aki szeretett engem, s akit én is szerettem… s aki még sokáig közel fog hozzám állni. Neked.
„Ha látni akarsz… hunyd be a szemed.
Ha hallani akarsz… tedd a kezed a szívedre.
Ha érezni akarsz… emlékezz!

G.

As a tragedy of comedy

Eljött az év utolsó hónapjának első napja. Különösen tekintek most előre… ritkán fordul velem elő ilyen, de most nem látom magam előtt a célt. Azt hiszem már nem is tudom, hogy miért küzdöttem.
Annyi mindent írnék most… leírnám, hogy a gyönyörű fehérség mindent beterít, és megnyugtatja forrongó lelkem. Ahogy lépkedem a fehér hótakarón olyan, mintha csakis én határoznám meg, hogy a következő lépésem mit alkot ezen a fehér vásznon.
Az egyetlen amibe most kapaszkodni tudok, az a táj. A csend. Az ég, ami ugyanolyan fehér, mint az ég… a hó, ami titkot rejt számomra. Olyan titkot, amit nekem kell megfejtenem, s amire talán majd egy nap ráeszmélek…

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy minden változik. Valakit pont ezekért él, valaki pedig csökönyös, makacs ember, és képtelen változni.
Én valahogy a kettő közé teszem be magam. Képzelgéseim megvannak, hogy mit csinálnék másként, vagy min fogok most én holnaptól változni, de nagyon kevésszer tudok csak a való életbe hívni ezeket.
Talán az fáj a legjobban, amikor ráeszmélünk, hogy az „örök rohanásban” elveszítjük a hozzánk közel álló embereket.
Én most a változást okolom. Az időt, ami túl gyorsan repül… a távolságot, ami túl nagy. Nehéz feldolgozni azt, hogy az emberek változnak.
Egy igaz barátság nem érhet véget… persze, hogy nem. De akkor én miért írok erről?
Mert igenis sok idő kell, míg a másikat kiismered alaposan. Amikor valaki új személy a számunkra, teljesen mássá lesz majd, amikor már szinte részünkként kezeljük.
Az élet állapothatározói a fájdalom, a boldogság, és a másik ember, akinek oly sokat adtunk magunkból… s ha meglátjuk a megtorzult arcot, amit tönkretett a két kegyetlen formáló, rajtunk múlik, hogy megőrizzük, amit évek óta ápolunk, vagy fájdalom ittasan, vesztesen, megtörten továbbállunk…

S a másik? A másik belém szúrta legélesebb kardjait… csak azért, hogy önmagától megvédjen. Paradoxon állapot. Talán egyszer sikerül feldolgoznom, és épp ésszel megérteni a cselekedet lényegét. Pontosabban értem, de… én mindig amellett voksoltam, hogy egy szemernyi küzdés nélkül semmit sem ér az élet…

„A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja a küzdés maga.”

 
Geisterfahrer. Fahren immer allein.