Rave

Az emberek egyik kedvenc fejtegetése, hogy vajon létezik szerelem első látásra? Azonnal beleszerethetünk valakibe csak a vonásai, a pillantása és a kisugárzása alapján? Sokan élből rávágják, hogy persze! Nem szállhatok szembe eme logikával, velem is megtörtént. Mégis, szerintem van egy egészen speciális formája ennek a különleges „állapotváltozásnak”.

Bármi történt is, mégiscsak beleszerettem elsőre. Kezdetektől fogva, még a mondatokon keresztül is létrejött egy hihetetlenül erős vonzás, amit sem az idő, sem az agy racionális parancsai nem tudtak szétszakítani. Ugyan mi más magyarázat lenne, hogy egy ilyen szép szerelem létrejött, amikor annyi akadály volt előtte?  Csak ez. Szerelem nem első látásra, hanem szerelem az első szavakban. Hiszem azt a közhelynek mondható gondolatot, hogy akiket Isten egymásnak teremtett, úgyis egymásra találnak. A szerelem, a szeretet egy megfoghatatlan szenvedély, amelynek ereje tényleg átível világokon át, és még az idő vasfoga sem árthat neki.Mindegy, milyen messze leszek egyszer, vagy mennyi idő telik el, ugyanúgy szeretni foglak. Hozzám fűzted szíved, és én neked adtam mindent. A tiszta, szép szerelem képes csak örökre összekötni az embereket, hiszem, hogy ha próbára tesz minket a sors, majd épp a szerelmünk fogja bebizonyítani, hogy kitartunk. Örökre.

Habár a védekező mechanizmusok közbeszóltak, már első pillanattól fogva szerettelek. A szívem érezte, hogy már nem tud többé nélküled élni. Végre megpillanthatott téged, végre kötődhetett, végre lehorgonyozhatott… láthatod, már nem tudok nélküled élni, legyőztem az összes régi démont, mert már akkor éreztem a köteléket és a szereteted, amely minden nap most is elkísér, vigyáz rám, éltet. Tudod, hogy mindig is szerettelek, csak nem tudtam róla… s a szívem mindig a tied lesz.

P.-nek 

Január 10.

Weöres Sándor: Canzone


Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

2016

2016. Most minden annyira más. Keresem a szavakat, de nehéz leírnom a bennem élő világot.
Biztosan ezt nevezik felnőttéválásnak. Piszok nehéz és fárasztó. Azt hiszem ez az évem arról fog szólni, h megszokjam ezt a folyamatot és talán még fejlődjek is benne valamennyit.

Ha azt mondják, ott az otthonod, ahová a szíved húz, akkor nekem nincs fizikai otthonom. Én Őbenne lakom, lelkileg bizonyosan. A testem itt maradt ebben a városban, és olykor érzi a szellemem, hogy már csak a túlélésre játszik. Ül az asztalnál próbálja kizárni az idegesítő, monoton beszélgetést, majd gépiesen felmegy a lépcsőn és elzárkózik. De aztán életre hívja őt a szerelem és szárnyalni kezd. Olyan mintha váróteremben lennék megint… ez most megint egy átmeneti időszak. Valami függetlenebb és komolyabb kezdődik, érzem. Itt, ebben a házban, egyedül már nem önmagam vagyok. Megízlelhettem a csábító és varázslatos „Mi lenne, ha…?” állapotot… több kell belőle, kell ez az álomkép teljes egészében.

Annyit futottam már a gondok elől, hogy végre nem a múlt fájdalmait kell kisöpörni a jelenlegi életemből. Idén csak egy dolgot fogadok meg. Minden erőmmel, kitartásommal azon leszek, hogy megőrizhessem a gyönyörű kincset, áldást, ami most velem van, ami bennem él, és még szebbé tehessem az életünket…

Altes Kamuffel

Anyám azt mondta, mikor még nem tudtam olvasni, kint játszottam magamban a folyosón egyetlen mesekönyvvel. Berohant hozzá a szomszéd és hüledezve kérdezte, hogyan vagyok képes 4 évesen olvasni. Anyám csak nevetett rajta, ő tudta, hogy nem olvasok, hanem fejből mondom a mesét.

Sokszor elmesélte már nekem ezt a történetet. Valahogy annyira mélyen benne vagyok ebben a kis emlékben… az én lényem olyan szépen látható benne. Mindigis egyedül voltam… megteremtettem hát egy világot a saját kis eszközeimmel, és berendezkedtem benne.

Teljesen mindegy, hány kapcsolatom volt, van és lesz emberekkel, a gondolat lényege ugyanaz. Nekem kell egyedül megküzdenem a legnagyobb ellenfelemmel, önmagammal. Valahol, legbelül, egy kis zugban mindig ott fog ücsörögni egy darab magányosan… de ezt a tényt már csak büszkeségből sem írhatom le, ismerhetem el, mert bizonyos emberek pontosan erre vágynak, hogy ezt érezzem, és ettől szenvedjek. Soha senkinek nem fogom megvallani, hogy szeretem az egyedüllétet és igénylem is… hogy van egy felem, aminek jól esik az árnyék.
Nincs problémám az érzelmekkel és meglepően kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom megtagadni teljesen a filozofálást. Maradok egy kicsit a sötét oldalon – hogy stílusos legyek.

***

A szerelmet nem lehet leírni… olyan mintha a színeket, a hangokat vagy az illatokat próbálnám szemléltetni egyszerű tárgyakkal vagy triviális hasonlatokkal.
Ezerszer kellett meghallgatnom a dalt, hogy az összes érzést meg tudjam fogalmazni.
Minden szerelem egy újabb fejezet, amiben más színek, hangok, tárgyak, hangulatok uralkodnak. Hajó, autók, gitárszóló, öblítő illat, naplemente, motorzaj… nekem sokkal könnyebb ezekkel a szavakkal megfesteni az történteket.
Soha sem hallgattam technot, magamtól valószínűleg nem fanyalodtam volna rá– ismerjük be őszintén. De minden egyes dallama, az ütemes rángatózás a zenére, megszabadított az összes szorongásomtól, kiürült az agyam és csak mozogtam… mozogtam, mintha ez lenne az én gyógyszerem, a kijáratom a sivár valóságból. S amikor őhozzá fordultam, tudtam, hogy megint jó időben és jó helyen vagyok. Itt kell lennem, vele. Nem hoztam rossz döntést. Nem hangzik túl racionálisan, de aki már érzett ilyet, az pontosan tudja, miről beszélek. A sok lehetőség közül a sorsnak abban a szent percében minden porcikánk, sejtünk és gondolatunk eggyé vált a tömegben… hosszú volt az út idáig. Ugyanis ritka az életben, hogy egy kapcsolat nem a találkozást követően kezdődik el, hanem hónapokkal később. Egy éve ilyenkor még nem álltunk készen arra, hogy képesek legyünk méltósággal és igaz boldogsággal viselni ezt a szerelmet. De mostanra mienk az ajándék, a kincs, ami akaratlanul és óvatosan felnőtté formál engem, bármennyire is visszahúzódom a gyermeki világomba…

Tél

Régóta vallom, hogy az írás az én terápiám. Most is ez segít feldolgozni azt a millió érzelmet, amely majd’ szétvet ebben a pillanatban is.
Muszáj írnom, ez létszükséglet… ez ment meg a sötét félelmektől, amik olykor rám telepednek és fojtogatni próbálnak.

Alig merek leírni valamit, mert félek, hogy ha szavakká formálom ezt a boldogságot, akkor véget ér a csoda, az álom és egyszercsak kénytelen leszek felébredni.
Mert ez igenis olyan, mint egy tündérmese. Nincsenek véletlenek, és ezt én tudom a legjobban. Valami irányította akkor a kezem, és megnyomta „Tetszik” gombot. Nem tudok régimódi és szép, szecessziós képet festeni a virtuális térben történt találkozásunkról, de pont ettől nagyon igazi és valós számomra a mi kapcsolatunk.

Nem, én nem akartam őt. Féltem. El sem tudtam képzelni, hogyan fogok új kapcsolatot kezdeni egy teljesen ismeretlennel. "Leszek valaha megint szerelmes?" Folyton csak erre tudtam gondolni… azt hittem, minden kihalt belőlem, mert bezárkóztam.
A saját komfortzónámban töltött hónapok megviseltek, még most is szorongok, és néha felerősödnek a félelmeim. Mivel már nincs fájdalom az életemben, és az agyam sem tudja elfogadni, hogy igenis lehet érzelmi katasztrófák nélkül élni, ezért a saját, belső démonjaimmal kell megküzdenem időről-időre.
Nincs olyan, hogy tökéletes. Az én életem sem az, szerencsére. De rengeteg dolog van benne, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

****

Minden sejtembe beleivódott az, ahogyan rám emeli barna szemeit. Őbenne lakik a szenvedély minden mozzanata… az érintéseiben, az ajkaiban, a szemében. Nem kell szólnia, hogy tudjam, ő mit érez. Mellette nem félek… szembenézek bármivel, mert tudom, hogy ott lesz és elkap, ha zuhanok. De nem bukom. Erős vagyok és kiegyensúlyozott, ami soha sem voltam. Még senkitől sem kaptam ennyi energiát, ennyi pozitív szót, bátorítást. Megsemmisített minden régi, berögződött fájdalmat.
Most is emlékszem, régen milyennek írtam le az igazi férfit. Erős, okos, méltósággal szereti magát és a másikat.

Ha most kívánhatnék valamit, akkor az lenne, hogy a gyönyörű, erős és szenvedélyes szerelmünk soha se érjen véget.
Erős vagyok Nélküled is, tudod jól, hisz olyan sokáig voltam egyedül. De már nem akarok nélküled élni…

Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. Miközben úgy tűnik, hogy a természet alszik, millió életfolyamat zajlik a mélyben. Minket beterít a fehér végtelenség, és a köd elrejt a világ fájdalmai elől. Nem fázunk, mert a lelkünk ébren van, és siet a másikhoz. Fáradt, lusta a reggel és forró, élettel teli az éjszaka. Nekünk világítanak a csillagok, mosolyogva világítanak be az ablakon, hogy adjanak nekünk egy kis fényt.
Mert mi olyanok vagyunk, mint a Tél. A Tél, amely a szerelmes lélek számára sokkal izzóbb, mint a tikkasztó Nyár...

Hangaszál a szélben

Nagyon szeretlek. Ennél többet nem tudok írni. Remélem kitartunk… én vágyom veled egyre messzebbre. Tudom, hogy az idővel nem tudok szembeszállni… most nem is akarok. Boldog vagyok, hogy ennyi sok szépség jutott nekünk. Élvezem, hogy minden a maga útján halad. Soha nem volt még ilyen jó megmászni az összes lépcsőfokot… most felfedeztem az ebben rejlő szépséget, és hogy ezáltal mennyi emlékünk lett.
Mennyi hangos nevetés, mennyi humoros szó…
Mennyi lopott pillantás…
Mennyi forró csók… finom érintés…
Milyen igazi szenvedély.
Elképzeltem már milliószor a harmonikus szerelmet, de most már tudom, hogy olykor a valóság sokkal kreatívabb tud lenni, mint én magam.

Nem féltél átmászni a magas, vad falakon… nem adtad fel.
Összeragasztottad az apró darabokra hulló szívem, nem érdekelt, hogy téged is megsebezhet.
Nem akarok túl nagyon szavakat írni, mert azzal csak patetikussá válnék, és beleesnék a régi hibáimba, amit nem szeretnék. Így most megkapaszkodom a jelenbe, a rengeteg lélekmelegítő pillanatba, és a szívembe zárom ezt a boldogságot. 

Kőszikla

Az idő nem kíméli a szerelmeseket sem. Ugyanúgy robog előre, hiába próbálják meg minden édes, forró, szenvedélyes pillanatukat belevésni az örökkévalóságba.

Hiányzol… te raktad össze újra a darabokra hullott szívemet, és most érted dobog. Csak érted, aki áttörtél minden kőfalon, mert hitted és érezted, hogy legbelül én is csak egy érző ember vagyok, aki képes újra szeretni.
Vannak pillanatok az életünkben, amiket legszívesebben milliószor visszajátszanék, olyan módon, hogy ugyanazt a pillanatnyi érzelemhullámot is újra átélhessük. Ilyen volt az, amikor azt mondtad, „Hiányozni fogsz…” –ekkor nyert értelmet számomra minden… megváltoztam, önmagam lettem, és ezzel érdemes lettem a végtelen szeretetedre, ami a legnagyobb kincsem, éltetőm.

Olyan régen nem sírtam már… olyan sokáig kellett erősnek lennem… egyedül. És most végre felszabadultak az érzelmeim, és nem kell azt éreznem, hogy ez a gyengeség jele. Én is azt állítottam, hogy túlbecsülik az érzelmeket, de ez nem igaz. A szerelem szabaddá tesz, erőt és energiát ad, még akkor is, amikor elmész, és látlak elhajtani a ház előtt… mert tudom, hogy majd visszajössz hozzám, és ugyanúgy rám vágysz, ahogyan én rád.

Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek megint ilyen mély érzelmeket produkálni, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy minden sejtemet kitölti a boldogság, a teljességérzet, a megbecsülés, a szerelem, és a szenvedély.
Azt akarom, hogy a szenvedés soha se térjen vissza az életembe, az életünkbe. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezek a mondataim ne elkiabált fogadkozások legyenek, hanem valami hosszantartó csoda előjelei.

Az életünk, a szerelmünk nem olyan, mint a sprint a futóknak. Nem kell fejvesztve rohannunk az emberek őrült világában, hogy a célt gyorsan teljesítsük, és végigjárjuk a szinteket.
Ez maraton. Kitartunk, haladunk egymás mellett, amíg csak tudunk, és amíg a szeretetünk kitart.
Ezt mind tőled tanultam…