Napi vers

Wicked Games

Az emberi élet csodálatos. Szinte mindent túlél. S talán pont ezért kap annyi megpróbáltatást és fájdalmat az életében.
Ambivalens érzés bennem, de mégis minden rossz élmény ellenére érzem most jól magam. Érzem, hogy élek, egészségesen küzdök, célokat tűzök ki magam elé, és megbirkózom az olykor sötéten rám boruló magánnyal… nem érezném magam embernek, ha nem törték volna össze a szívem, vagy nem bántottak volna meg.
Az idő messze rekeszt el a múlttól, aminek köszönhetően egyre élesebben vagyok képes látni. Velős tapasztalatok és nagy szavak után, most egy egyszerű, fájdalmasan józan logika következik. Valaki meg akart tőlem szabadulni gyorsan és fájdalommentesen… rendbe akarta hozni az életét, és kiirtani belőle a viszolygást keltő negatív erőket. Engem. Engem irtott ki, gyilkolt meg. S ez a felismerés a szakadék szélére taszított, hisz én magam váltam az éteri rosszá… elveszítettem minden jóságom, türelmem és a női, emberi mivoltomat is. Olyan volt mint egy tragédia, a világom apró szilánkjaira tört. S ekkor, ezután érkezett meg az áldás, az Isten ereje az életemben, az egyetlen igazi vigasztaló erő. A felismerés, mint segítő fény, világította be az életem. Azért történt, hogy tanuljak belőle. A fájdalomból tapasztalat lesz… s ezért vagyunk emberek, mert fel kell ismernünk, hogy ha katasztrófa történik, szinte kötelességünk változtatni. Mára lett egyértelmű számomra, ha folytattam volna az életem azon az úton, mindenem elveszítettem volna… többek között a saját személyiségem is…
A legnehezebb feladat az életünkben, hogy önmagunkkal szembe nézzünk. Önvizsgálat, gyűlölet, megbocsájtás, majd elengedés. Ez a folyamat embert próbáló… olykor könnyebb lenne gyáván elmenekülni, vagy bezárkózni a keserűségbe, de nem lehet. Ez is olyan, mint a kategorikus imperativus.
Szembe néztem magammal. A borzasztó hibákkal, amit tettem. Megbocsájtottam magamnak, és másoknak is. S most, a rengeteg szörnyűség után, mégis érzem az áldást az életemben. Nem vagyok bigott ember, de most valóban nagyon sokat köszönhetek az Úristennek, és az ő végtelen szeretetének, ami a családomon, és a barátaimon keresztül is megérkezik hozzám.

Kipróbálok valamit. Mikor imádkozom, pár percre elcsendesülök. Csendben várok, és lelkemmel hallgatózom. Várom az Isten szavát, hagyom, hadd töltse be gondolataim teljességét az Ő szava, hagyom, hadd beszéljen hozzám…

Engie, köszönöm a meghívást, jó volt látni, hogyan élsz, hogyan éled meg a boldogságot. Tiszta szívből kívánom neked, hogy mindig maradj ilyen. Mellettetek nem éreztem magam magányosnak, egyetlen percre sem. Őszinte és tiszta emberek vagytok, akik egymásra találtak… szerintem az én szívem mindig megérzi ezt. Hálás vagyok, amiért láthattam, hogy létezik még ilyen szerelem. Belőletek merítek erőt, és a türelmedből, amivel kivártad ezt a csodát.

Adrus, maradj erős, én is ezen vagyok. Tudom, mennyire tud néha hiányozni, hogy valaki átöleljen, finoman, érzelmektől fűtve közeledjen. Hiszem, hogy az igazán rendkívüli nőhöz, igazán rendkívüli férfi illik. Az ilyesmiért pedig sokat kell harcolni, és még többet kell tanulni magunkról, a kapcsolatokról és az életről. Türelmesnek kell lennünk, hogy megtalálhassuk az a részt az életben, ami végleg kiegészítő részeként szolgál az őrült és színes világunknak.

Elastic Heart

Én lettem volna a középső. A három közül a középső testvér. Talán lett volna egy bátyám és egy kishúgom… néhány szakértő azt mondja, mindig a középső gyermeknek a legnehezebb a családban. Néha azt érzem, muszáj „mindhármunk” miatt élni. Ha tényleg nehéz az élet, elgondolkozom, hogy talán a hátamon cipelem a meg nem született testvéreim terheit, és hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy –csoda módján-, de életben maradtam. Fontos leszögeznem, hogy bármilyen fájdalmas ömlengésem után hálát adok az életemért. A Jóisten ezt a figyelmeztetést hagyta nekem itt az életben, hogy soha se csüggedjek… mert élhetek…

Túl sokat álmodok, túl fájdalmas dolgokról. Újra és újra visszautasítanak álmomban. Aztán meg egész nap együtt kell élni a múlt fájdalmas súlyával, hogy valahol tudat alatt előjön ez az amorf valami, amivel már 2 és fél hónapja küzdök.
Furábbnál furább dolgok segítenek át a nehéz perceken. Különös elégtételt kaptam az élettől. Mikor már éppen azt hittem, hogy egy szörnyeteggé váltam minden kapcsolatomban, a szentháromság mégis megtört. A múltból pozitív rezgéseket nyertem. Már eltemetett, vagyis inkább elmúlt szerelmek küldenek energiát nekem a jelenbe. Ez nem szerelem, nem vonzódás, hanem megigazulás. Bizarr módon felszabadít a tudat, hogy mások szerint nem vagyok gonosz, rossz ember… megmutatták nekem, hogy képes vagyok nyomot hagyni az emberekben. Nem tűnök el teljesen nyomtalanul.

S mégis a szerelem annyira fénylővé, hibátlanná teszi a másikat a szemünkben, hogy csak később látjuk, mennyire megkopott, összetört a másik.
Azt hiszem a szeretet nagyon sok mindenre képes… habár az elmúlt időben egymást követték a baklövéseim, a múltban mégis megmentettem embereket a szeretetemmel… s mostanra ez lett a vesztem. Olyan tisztán, büszkén tudtam kilépni egy-egy igazinak vélt szerelemből… de most szégyenteljesen elbuktam… olyannyira, hogy kísérti az életem sötét perceit…

Folyton csak farkasszemet nézek önmagammal, és marcangolom magam. Egy idő után fájdalmas csak arról beszélni, én mit rontottam el. Eleget küzdötten magammal, nem fogok többé harcolni az előítéletekkel, hogy miért „nem sajnálták tőlem” vagy de könnyű nekem…
Nem tudok, de egyáltalán nem is akarok más lenni. Apró fényt hoz az életembe az, hogy talán jobb úton járok mint régen, és soha többé nem fogom, vagy legalábbis megpróbálom nem elkövetni ezeket a végzetes hibákat… nem akarok kifordulni önmagamból… nem akarok gyűlölni. Csendben elsétálok, és távol tartom a rosszat. Nem gyűlölködve, hanem méltósággal, emberséggel.

2015

Az idei év első bejegyzése. Ez mindig megjósolja a következő évet. Emlékszem, tavaly milyen volt… szerelemtől, vágyaktól átitatott szavak, formálódó álmok…
Most pedig komoly felnőtt lét. Racionalitás. Bárcsak azt mondhatnám, hogy az a legnagyobb problémám, hogy ki hódítja meg a szívem… de azt hiszem felnőttem, vagy legalábbis nagyon közel állok a felnőttséghez. Már az foglalkoztat, hogy milyen nyelvvizsgát tegyek, hova menjek dolgozni, hogyan tudnám előteremteni a megélhetésem.
A nagyelőadó, ami tavaly olyan hatalmasnak és elérhetetlennek tűnt, ma már a vizsgáim helyszíne. Ami eddig álom volt, most valóra válhatott.

Egyre inkább leszokom az óév összegzéséről. Most valahogy úgy érzem, mintha 2014 olyan lenne, mint egy megkopott történelemkönyv… ezer éves emlékek, csaták és drámák képeskönyve. Poros, elévült, öreg… talán meg sem történt… már csak az örökkévalóságnak állít emléket.
A legnehezebb az a felismerés, hogy mi az, amit elszalasztottam tavaly. A szerelemért feláldozott dolgok itt sorakoznak türelmetlenül, idegesítően az elmémben, és okolnak engem, hogyan is szalaszthattam el őket, egy románc miatt. Megannyi dolgot meg kell oldanom és újra kell szerveznem, mert egyszerűen rossz döntést hoztam a múltban vagy éppen rosszul kiviteleztem. Nekem a múltból most csak ezek a dolgok ötlenek fel. Hibák, vétségek és töménytelen mennyiségű stressz, harag, gyűlölet, ami lelkileg és testileg is a tűréshatárom széléhez sodort. A kiborulások, az ájulás közeli állapotok… a szörnyű felismerés, pedig belém csap, hogy a testem és az elmém mindvégig jelzett, sőt tiltakozott, de én süket, vak és néma maradtam… aztán pedig a másik döntése miatt majdnem elpusztultam. Ezért nem emlékszem már arra, milyen az ajkának íve, vagy hogyan szívja a cigarettát. Én el akartam hinni, hogy nem érdemes ide visszatérni… és most már nem csak hiszem, hanem állítom… az elmém és a testem pedig igazol…

Nem lenne teljes az összegzés hála nélkül. Rengetegen segítettek nekem, hogy tiszta ésszel szemlélhessem a világot, és hogy végre normálisan felépíthessem az életem. A családom, a barátaim mindig mellettem álltak és hozzásegítettek a józansághoz. Köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is beleképzelte magát a helyzetembe és ezáltal tökéletes segítséget tudott nyújtani a számomra. Köszönöm a türelmes hallgatást és a kedves, bátorító szavakat. Köszönöm, hogy minden nap írtok, kérdeztek, és programot szerveztek. Megmentetek engem nap mint nap a magánytól, s közben méltóságteljesen viseljük az egyedülállók létét.

Hiszem, hogy egyszer majd megtalál a nagy szerelem. Nem biztos, hogy azonnal forró és szenvedélyes, csillogó és hangos lesz… szerintem a kapcsolat, amiből majd házasság lesz, egészen másmilyen. Máshogyan tesz boldoggá, más intenzitással közöl, másmilyen érzéseket. Ez is majd amolyan felnőttes dolog lesz. De semmivel sem kevesebb, rosszabb vagy megkopottabb. Nekem azt kell megtanulnom még, hogyha szeretek valakit, nem kapcsolhatom ki a valóságot és nem szállhatok szembe a világgal, a szabályokkal. Arra a pár órára talán igen, míg a szeretett férfival vagyok, de nem terjeszthetem ki az egészet az életemre, különben magamat sodrom az álomvilágom szakadékának szélére…

 Én azokban a férfiakban és nőkben hiszek, akik méltósággal viselik a fájdalmukat, az egyedüllétüket és türelmesek. Akik nem bántanak meg mást a saját boldogságuk keresése közben sem… mindenkit más tesz elégedetté és teljessé, mindenkinek a saját erkölcsi mércéjének kell megfelelnie. Megtanultam, hogy nem ítélkezhetek senki felett, nem is fogom megtenni, pedig néha könnyebb lenne ennek segítségével elfordulni és elmenni. 

"Ember mindig remélj"

Olyan jó lenne, ha mindig erős maradhatnék. Sőt, bárcsak olyan erős lennék, mint amilyen büszke. Soha nem tudtam azonnal a telefon után nyúlni és hívni valakit, amikor éppen rám törtek a szomorú érzelmek.
Összeszorítom a fogam és nem hagyom, hogy a magány vagy az egyedüllét rám törjön. Kényszeresen küzdök a társ-függő társadalommal, hogy bebizonyíthassam mennyi minden más dolog áll a rendelkezésemre, ami boldoggá tesz.

Mert bármennyire is fáj még egy leáldozott szerelem emléke, nem érint meg a magány. Sokkal élesebben látok, mint valaha… sokkal közelebb tudom engedni az embereket magamhoz. Ők pedig megmutatják nekem, mi lakik igazán bennük.
Megtanulhattam néhány embertől, hogyan kell méltóságteljesen viselni a „szingli” létet. Nem is reméltem, hogy kaphatok ennyi segítséget, miután „egyedül” maradtam. Megláttam, hogy a barátság nem csak egy elméleti, „beszélgetős” síkből áll… valahogy az inkább a rohanó, modern ember kapcsolata. Egy igazi, fiatal barátság élményekből és emlékekből áll. Mikor valaki rögtön ott terem egy sétára, egy mozira vagy bármire, ami emlékeztet minket a szabadságunkra, a fiatal létünkre és a kis hagyományainkra.

Fáj, sőt szinte húsbavágóan bánt a felismerés, hogy nem tudtam megőrizni a gyermekkori barátságok kellemes, meleg lángját… rosszul döntöttem, mikor én (is!) hétvégente inkább elvonultam az aktuális szerelmemmel egy másik világba, és nem foglalkoztam a barátokkal… vagy azzal, hogy elmélyítsem a kapcsolatom velük.
Igenis, most hogy „egyedül” vagyok teljesen más a perspektívám és úgy döntöttem, megadom magamnak a jogot ahhoz, hogy hangot adjak a véleményemnek, természetesen miután mindenki ítélkezni kezdett felettem, a nemrég véget ért kapcsolatom után.
Nehéz szavak, de mégis megvallom, hogy nem véletlen menekültem egy „szigetre” az életem elől. Nem akartam megjavítani a dolgokat, nem akartam beszélni az életemről, mert nem bíztam senkiben… reméltem, hogy ebben a hamis biztonságban, ezen a szigeten majd új életet találok és nem kell visszanéznem a félresikerült kapcsolataimra.
S most, mikor itt állok sziget meg szerelem nélkül, kénytelen vagyok szembenézni az életemmel. Most már nem választ el a Duna a problémáimtól. Rögtön visszazuhantam a valóságba, és rendbe kellett hoznom a kapcsolatom a szüleimmel, és igenis elviselni a néha nyomasztó otthoni létet.
Szembe kellett néznem a múlttal. Az iskolával, amibe jártam, újra bemenni oda, és elfogadni azt, hogy akikkel ott megismerkedtem, legyen az szerető vagy barát a múlt része. Nem sebek, vagy sötét titkok… csak a múlt különleges darabjai. Gyűlöletnek és haragnak nincs helye….

Nem akarom elvitatni az érdemeket és a segítséget senkitől. Nagyon szeretnék kiemelni pár embert, aki segített nekem jó útra lépni, de felesleges ezt írásba foglalni. Úgyis kifejeztem már a hálám az igazán fontos embereknek. A legfontosabb számomra az, hogy találkoztam olyanokkal, akik hihetetlen méltósággal fogadták el a sors csapásait, és megőrizték becsületüket. Nekem ezek az emberek a leginspirálóbbak.

Karácsony

Érzem a fényt. Érzem, hogy az éjszakák és vele együtt a zavaró álmok is megrövidülnek. Megszületett bennem a Megváltó, elhozta a várva várt ragyogást. Mikor letaszítottak a földre, én akkor is vadul a fény felé fordítottam az arcom és összeszorítottam a fogam… nem engedtem, hogy a sötétség rabul ejtsen.
S most nyugalom, csend honol a szívemben. Elmúltak a viharok, tisztán látom a bennem lakó lelket. Ez a saját ajándékom önmagam számára… hogy végre megtaláltam a nyugalmam, s ebbe a nyugalomba tudtam belehelyezni a Messiást.
Álltunk a fa körül, énekeltük, s közben hálát rebegtem magamban Istennek, hogy mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy itt van körülöttem a szerető és megbocsájtó családom! Szívemben pedig igaz barátokat hordozhatok.

Istenem, imádkozom hozzád ma este, hogy segíts minden embernek a földön, hogy igazán boldog lehessen. Vigasztald a csüggedtet, segítsd az árvát és adj a nélkülözőnek. El sem tudom mondani, hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, és hogy ezért mennyire hálás vagyok. Szenteste mindent megkaphattam, ehettem, ihattam békében, a családom körében.
Most mégis egy apró imában kérlek Istenem, hogy akinek ez nem adatott meg, azt segítsd meg! Öleld a világot magadhoz és áldj meg minket.

Megszületett bennem a csoda, érzem, évek óta először. Fény, melegség és boldogság leng körül. Az igazi biztonság, az eltéveszthetetlen, elemi erő, ami mozgatja örök létünket.
Szerencsés vagyok, mert hiszek…

Újabb levél

Elutazni. Csak erre vágyom már. Minden apró sejtem ordít és elvágyódik. Vajon tényleg menne nekem, hogy elhagyjam az otthon, a családom, a barátaim… csak azért mert nem vagyok már földhözragadtan szerelmes?

Most úgy teszek, mintha búcsúlevelet írnék, mielőtt elhagyom a szülőhazám. S miközben írom, rájövök, hogy kik miatt érdemes még maradnom…

Életem legnehezebb időszakán vagyok túl… s úgy érzem, ezt csak nagyon kevesen értik meg. Kikerültem a gimnáziumból, a nagy, felnőtt, vonattal és metróval utazó, szürke világba, miután 13 évig a kisvárosi iskolákat látogattam. S emellett véget ért a gyerekkorom, az ezt megpecsételő nagy szerelemmel is.
Újra kellett gondolom az egész életem és a felépített kapcsolatrendszereim. Mit hagyok itthon, mikor bemegyek a „városba”, az életem színterére. Itt csak a gimi, a gyerekkor, a család marad, a legmélyebb gyökerek… s ekkor eszembe jut az a barátnőm, akivel lassan 14 éve ismerjük egymást, aki még mindig megőrizte magában azt a képességet, hogy vételen türelemmel tud hallgatni és figyelni rám. Engie, ha a legmélyebb gyökereim és a megtartó erőm után kutatok, te jutsz eszembe. A kitartásod, a lojalitásod, s igen, a te türelmed veszem példaként, hogy kivártad a számodra megfelelő embert, míg ő elérkezett hozzád, a szívedhez :)

S ha a gyökereimhez nyúlok vissza, egy erős és fontos személy mindig elkísért az utamon. Betti, együtt nőttünk fel és együtt éltünk át mindent a gyerekkorunkban... most is emlékezem még mindkettőnk életében azokra az eseményekre, amik felnőttekké formáltak minket. Végignéztük, hogy a másik milyen fejlődésem ment keresztül, elengedtünk, elvesztettünk embereket, de önmagunkat és a barátságunkat nem. Ez mindig is emlékeztetni fog arra, hogy én ki is vagyok valójában. Ez a támpont az életemben, hogy most is a jó úton járok és mindig tudom, honnan indultam :)

Egy új világban, még inkább szükség van egy olyan társra, aki képes más dimenziókban is élni, mint a szerelem, a párkapcsolatok. Mikor „egyedül” maradtam, „páromat vesztettem”, rögtön bele tudtam kapaszkodni egy őszinte és nyitott emberbe. Adri, megmentettél attól, hogy elnyeljen az önsajnálat és a „magány”. Azt hiszem talán eddig még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire széles érzelemskálán mozoghattam… akivel nevetek, sírhatok, hülyéskedhetek, lelkizhetek vagy akivel beülök egy moziba, akivel korizhatok. Én a fiúknak mindig kiemelt szerepet adtam az életemben, szinte erőltettem, hogy ők legyenek azok, akikkel minden programot át kell élni… s közben megfeledkeztem arról, hogy az ember akár a barátaival is szerezhet életre szóló élményeket. Olyan közegben éltem, ahol mindenki a saját párjához fordult, és a barátság csak egy kiegészítő funkciót töltött be.
Adrus, miattad érthettem meg azt, hogy az ember nem magányos és nincs egyedül, ha éppen nincsen párkapcsolatban. Rengeteg mindent át lehet, sőt át kell élni a barátokkal, és még hangosabban, még színesebben meg kell élni az életet. Látom magunkat, hogy egyszer majd célba érünk, mosolygunk boldogan egymásra, hisz meg fogjuk találni a helyünket az életben. Először önmagunkkal békültünk meg, megteremtettük a világunkat, tisztán, érdekek és gátak nélkül. S erre építhetjük fel majd a szerelmet, ami egyszer beköszönt az életünkbe… de addig is egy erős vár az, ami igazi biztonságot nyújt… s ez az erős vár csakis az igazi barátság lehet.

Hogy miért akarok mégis elmenni néha? Mert úgy érzem, megnémulok. Ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt. Nem véletlen nem nyitottam szólásra a számat sehol. Már nincs mit mondanom… nincs mit közölnöm. Régen sem volt, nem véletlen maradtam néma. Ha én néma vagyok, annak nyomós indoka van, és nem az elfojtás az én esetemben...
Nem akarok a múltról beszélni, mert nem látom értelmét… nem akarok a véget ért kapcsolataimban vájkálni és ujjal mutogatni a volt szerelmeimre, hogy mi volt bennük a hiba. Tisztelem őket és az emléküket. Az emléküket, ami máig megmosolyogtat.
Én a jövő felé fordítom az arcom, és a csalódás, amin keresztülmentem nagyon sok dologra rávilágított, nem csak a családommal vagy a „volt családommal” kapcsolatban. Az összes felesleges, fájdalmat okozó emberi kapcsolatomra is emlékeztet. Nemcsak egy elmúló szerelem vesz ki belőlünk rengeteg energiát, de az elmúló barátságok is. Mikor az ember arra ébred, hogy nincs már türelme, nem akar, sőt nem is tud már mit mondani… amikor idegennek érzi magát, s a másikat is.