Angyal

„Tudom, hogy angyal vagy valójában. Isten azért teremtett meg téged, hogy megmentsd az életem, és hogy örökké vigyázz rám. Emberi testbe öltöztetett, és felruházott nagyonis valóságos vágyakkal. Ezért akarsz mindig megcsókolni, ezért vágyom mindig az érintésedre. Mikor épp nem figyelsz rám, már majdnem elveszettnek érzem magam. Minden tudás birtokában vagy, a te kezedben van a lelkem. Fénylő szárnyaiddal elrejted a csúfos világ elől, és őrző szemed mindig rajta pihenteted. Végignézel rajta, mint puha testemen, és forró érintéseddel eloszlatod a sötétség felhőit…”

A csönd ritmusa

Az ő szeme még gyermeki naivitással csillog. Hófehér szemgolyójában ott táncol az azúrkék csoda… tágra nyílt pupilláiban mindig meglátom magam. A saját, fáradt, minden nemű komolyabb önbizalom nélküli arcom.

Irigykedem rá. Persze ez csak az egyik őrült énem által generált dráma egyik újabb gyöngyszeme…

Hol a saját otthonomban akarom felépíteni a saját, önálló és megismételhetetlen személyiségem, hol pedig nála, az ő szívében, az ő bőre alatt lélegezni, és soha ki nem bújni a forró ölelés biztonságából. Egy olyan embernek, aki mindig kereste a helyét és csak részlegesen látja magát saját tükrében, annak a szerelembe esés olykor-olykor a szakadék szélén való táncolást is magába rejti a sok boldogság mellett. Elsodornak a nagy érzések, és Bovaryné típusú tragikus hőssé válok hirtelen… minden értelmetlen és szürke a nagy szerelem nélkül. Az érzelmeim és a szerelem lüktető érzése folyik végig bennem a forró vér helyén… és majd’ belepusztulok az ölelés nélküli éjszakákba…

Azt hiszem talán ez létem legmélyebb pontja. Az örök küzdelem a semminek vélt minden ellen. Az érzések, amiket iránta táplálok, egy furcsa önképet is tartanak elém. Meglátom benne a valódi arcom és megijedek… van, hogy olyan magasra repülök a lélek régióiban, hogy teljesen eltorzul benne a saját arcom, és megszűnik a racionális, normális gondolkodás számomra.

Egyedül maradtam a rengeteg gondolattal. Már nem tudom kimondani azt, amit régen először leírtam, és végül megvallottam valakinek, hisz úgyis minden érzés kifolyt belőlem. Most néma vagyok… nincs kedvem megszólalni, inkább a hallgatás magányába menekülök. Könnyebb így, ennyi csata után senkinek sem beszélni a megismerhetetlen mélységekről. Könnyebb vallani a papírnak, amely végtelenül hallgat…

"Az arcom ilyenre az ország út faragta

Az éjszakák jeleket véstek rám

Én akkor is csináltam amikor más már 

Réges rég feladta.."

Geisterfahrer.

Föld és Ég

A világ ezer-millió okból összeomolhat és a valóság mindig összekuszálódhat. Nem kell feltétlen bánat ahhoz, hogy a dolgok fura álláspontot mutassanak.

A szerelmes ember annyira kitárja a lelkét, hogy minden apró remegése szinte földrengésként hat egész lényére. Ezért bántja jobban a hiány… ezért érzékenyül el mindenen… ezért irigy, féltékeny, önző, és ezért boldog. A legapróbb változás felkavarhatja… már az is, ha el kell szakadnia attól, aki áthatja egész lelkét… aki minden álommolekula főszereplője.

"Te vagy,

aki az életnek értelmet ad.

Szemed azúr-kék oltóanyag,

amiből egyetlen csepp is elég, és

örökké szerelmes leszek beléd."

***

A változások kapujában a régi kötelékek átalakulnak. Erejüket elveszítik, laza, megszokott egységnek tűnnek. Habár még egy darabig elszakíthatatlanok, a sok különböző cél és egyéniség elkoptatja ezt biztonságot.

Igyekszem nem gyökértelenül elszakadni ettől az élet-fejezettől… mégis úgy érzem, kemény és kopár a föld, amelybe körmeimet bele akarom mereszteni. Nem megy… nem tudok sem elszakadni, sem pedig belekapaszkodni. Különös állapotban lebegek jelen és jövő között… nem tartozom sehová, nincs már nevem, nincsenek már különleges testvér-baráti kötelékeim. Ismét itt egy nagy cél, s ismét egyedül kell harcolni. Az élet így rendezi utunkat, ilyenkor a magányba taszít hogy minél jobban féljünk, és az összes idegszálunkat a célra tapasszuk rá. Így működnek a feltétlen lelki-reflexet… elszaggatják a régi szálakat… elküldi az agyunknak az üzenetet, hogy most már úgyis mindegy. Minden tönkrement, elmúltak a felhőtlen idők. Egy korszak véget ért, és a kapcsolatokat összekötő fonalak lazán himbálóznak a szakadék felett. Nem biztos, hogy a jövő képeit is képesek megtartani…

Önző

Hogy miért hallgatok? Erről nehéz beszélni, szerelmem. Félek, meggyűlölnél. Önző vagyok és állandóan csak elégedetlenkedek a környezettel, ahol felnőttem. Semmi okom nincs rá, ez a szomorú valóság. Nagyszerű szülők egyedüli gyerekeként nőttem fel, a nélkülözést nem ismerve. Az osztozkodást, a gondoskodást én nem a testvéreim körében tanultam meg. Senki nem tudja, mekkora fájdalom rejlik ebben az egy mondatban. Még egy tökéletes életben is fáj ezt kimondani.

Mindent megadnék neked, hogy boldog légy. Ezeket a tágas szobákat, ezt a szép tájt… mindenem odaadnám, csak hogy velem lehess. Szeret teljes csodálkozással figyeltem, ahogyan a szigetről meséltél… éreztem, hogy hazaértem hozzád. Teljességedben megcsillant a mérhetetlen szeretet a szülők, a szülőház és még a hibázó barátok iránt is. Látom a szíved… látom nagyon közelről… valójában dobog és hálás minden apró örömért. Én pedig itt ülök a kastélyban, 3 üres szobával, összetört álmokkal, és egyre rombolódó szülői kapcsolatokkal. Beléd kapaszkodom, mint egy őrületből lábadozó, élettől meggyötört beteg. A te fényed éltet… s én egyre önzőbben akarlak… akarom az otthonod, a családod, a helyet a szobádban. S most irigy vagyok, hogy más tölti be az én jövőbeli helyem. Más kapja otthonaként a szerető környezetet…

Nem tudom megadni neked azt, ami megillet téged. Rab vagyok a saját otthonomban, egyedül taposom magam előtt reménytelenül az utat. Félek, soha sem fogok tudni itt neked helyet biztosítani, s ebbe beleroppan minden idegszálam.

Érted már miért akarok menni, vagyis menekülni. Még téged is magammal rántanálak… aztán hirtelen feleszmélek, hogy neked még vannak kötelékeid ebben a világban…

Bocsáss meg…

Szerelmi ciklus

Csak nézz rám legalább egy pillanatig… szeress vagy átkozd a nevem, mindegy, csak hadd halljam hangod, miközben érzéki ajkad engem formál! Érj hozzám félőn, hogy felrobbanhasson bennem a feszítő érzelem… pusztíts el távolságoddal, majd teremts újjá…

Soha ne menj el, ismerj meg, simíts végig rajtam… majd mikor már megláttad a bennem lakó sötétséged, adj gyűrűt, s mellé jövőt. Tűzd hajamba az örökkévalóság fehér fátylát… aztán vigyél magaddal az otthonodba… s én megígérem neked, a legszentebb női ajándékot adom át…

*

Aki már túl sokszor búcsúzott el törött szívétől, az már csak a jövőbe kapaszkodik. Ezer sebtől vérezve, a poros földúton húzza magát előre a fényes világba, ahol majd minden más lesz. Ezt suttogják a délbábok…

Benned, a reményben horgonyoztam le. Szorosan kapaszkodom beléd, s közben lehunyom félő szemem… mögéd bújok, hátha meg tudsz védeni a fájdalomtól.

*

Előbújt belőlem a nő… akit védelmezni és szeretni kell minden áron… az önkritika már-már nevetségesként tartja számon a remegő boldogságot. Igaz lehet mindez, ami már annyiszor csúfosan szertefoszlott? Persze, ördögi kacajjal sikolt fel a kétség, hogy ismét helyet kapott. NEM. Mert a szerelem igazi és örök.

Szívrobbanás

Eljött az a korszak, amikor mindent szabad. A legnagyobbakat megálmodni és véghezvinni. Nincsenek korlátok… nem számítanak a pontok, az egyetemek, a racionális ész. Ezeket mind le lehet győzni a puszta szárnyalás erejével.

Ha már ténylegesen nekiállunk fantáziálni, azt nagyban illik csinálni. A legvégső, lehetetlenségi határokig kinyújtani, és teletűzdelni a legmerészebb apróságokkal. Egy végtelen, gyermeki bakancslistát írni, fiatalon hinni az örök szerelemben… Mégis mikor legyek őrült, ha nem most, egy lépéssel a szakadék széle előtt? Ugráshoz készülök… a gyermekkorból a felnőtt létbe… ahol a nap sugarai már nem táncoló szépséggel égetik a bőröm… ahol a természet suttogását nem hallom…

Bárcsak soha se veszíteném el ezt a kapcsolatot a szívemmel, a fantáziámmal. Bárcsak igazzá válna a sok-sok vágy, amit azért hordozunk magunkban, hogy szebbé tegyék a szürkeséget.

Ugrani kell, csukott szemmel. Fura érzés járja át az összes porcikámat. Minden hajt a végső cél felé… hívogat a sok ismeretlen táj, csábítanak a fényes árnyak… régen éreztem már olyat, hogy minden, ami felett elhalad a tekintetem, hirtelen felerősül, és hatványozottan száll az elmémbe. Élesebb a szemem, hallom az emberek kósza gondolatait… forrong bennem az eddig alvó vér, és létem teljesen más értelmet nyert. Hajt az erő, a másik szívéből nyert motiváció. Minden tettem a jövő egy-egy alapköve. Észrevétlenül saját magam építem ki az utat, amiben valóban járni akarok.  Ritkán jár együtt ilyen békességben az eszem és a szívem… de valaki rendet tett a kettejük harcában… csupán annyival, hogy képes szeretni ezt az őrült rendszert…

21

„Már majdnem megszöktünk. Épp akkor, amikor már majdnem elsírtam magam a tudattól, hogy nélküled kell lélegeznem. Nevetséges, igaz? Már kezdené az agyam kínozni a szívem, hogy hogyan tarthat megint itt, hogyan képes komplex személyiségét odaajándékozni a másiknak…? De most mégsem meri racionális gátjait felállítani.

Túl erős vagy… túlzottan szeretsz engem ahhoz, hogy most bármi is megállíthasson engem… mert álmodva nevetünk, és nem félünk a jövőtől…

Azt hittem nem létezhet olyan szenvedély, amelyet kergettem. Aztán hirtelen erősen, fénylően berobbant az életembe, és elhozta a régen várt biztonságot. A kellemes nyugodtságot, és bizalmat a jövőbe, ami forró szenvedéllyel párosul. Finom, porcelán bőröd alá bújnék minden percben, hogy megláthassalak igazán belülről. Ívelt, érzéki ajkaid rejtik magukba a boldogságom minden sejtjét. Érintésed villámcsapásként váltja meg szürke létem rövid perceit… S akkor megáll az idő, a valóság színes fala leomlik, s hirtelen az örökkévaló álom világában találom magam. Nincs nevem, sem korom… és még a múltam súlyaitól is megfosztottál. A legnehezebb terhemtől megváltottál, és felkutattad a legmélyebb berkekben lakó ént. Bátor vagy. Szeretetteljes, szenvedélyes és odaadó. Te vagy a férfi, aki bennem él, és mellettem áll. Aki miatt megtalálhattam önmagam utolsó darabját, s aki rávilágított a képre, ami most már kristálytisztán csillog előttem…”

*Neked