Búcsúzik az ezerszínű nyár...

A nyár méltósággal viseli utolsó napjait. Forrón küldi a nap a sugarait, és a felhők is a pasztell ezer árnyalatában búcsúznak…

Csak az ember makacsul szomorú… elfelejti, hogy úgyis visszatér még a nyár, sohasem búcsúzik örökre. Bennünk az él, hogy az ősz elhozza a halált, majd a téllel a teljes csendet. Félnek a hidegtől, mert ott van benne a remegés, a félelem… minden, amit nem ismer az egyszerű ember… s minden, ami közelebb viszi a démonjaihoz.

Mi a legrosszabb abban, hogy véget ért az ezerfényű nyár? Az, hogy felkerülnek a kopott, nehéz láncok a kezemre és a padhoz kötöznek. Hideg, műanyag, amely felnyög minden alkalommal, amikor rátámaszkodom. Kivetett a valóság a forró, erős karokból. Még érzem a számban a nyárvégi éjszakákat, mikor bevilágított a Hold a kicsiny ablakon… láttam a körvonalakat… cikáztak az éjben… kirajzolták a finom arcát… vékony, de izmos testét, s az egyenletes lélegzés bejárta a szobát.

Fura csak ülni és bámulni a nagyvilágba. Álarccal járni, hogy boldoggá tedd magad, hisz tudod, ha nem illeszkedsz be, csak te jársz rosszul. A társadalmi konvenciók miatt vagyunk elfogadhatóak és fogadjuk el a kiszabott csoportot, osztályt…

Nem tudom, mi vár rám. Csupán megérzéseim vannak… a jövő egyre közelebb van, és a cél oszlopa most már magasan és világítóan magaslik… tudom, hogy mit kell(ene) követnem… kisdiáknak lenni néha könnyebb, de most, hogy az ember már látja a képet magáról, amint ügyvédként, orvosként, vagy épp íróként tevékenykedik… így már könnyebb.

Csak egyetlen aprócska kérésem van, Istenem. Meghallgattál már annyiszor, s hálás is voltam oly sokszor… kérlek, halld meg imám most is! Tüntesd el az életünkből a gyűlölködést és a fájdalmat. Hozd be közénk a mosolyt és a türelmet. Ne engedd, hogy a rossz befészkelje magát ennyi jó és erős ember közé.

Vigyázz ránk, oly gyerekek vagyunk még. Vigyázz mindenkire, aki itt táncol a szívemben…

G.

I heard wonders

Mikor az ember szerelmes, száll a lelke, nem is a Földön él, hanem valahol az érzelmek országában. Amikor reménytelenül szerelmes, akkor képes órákon keresztül rágódni, szenvedni, mindent feltűnően és rengeteg fájdalommal elviselni. De… ha van olyan bátor, hogy szívén hordja a másik szerelmét, s a másik is mélyen őrzi őt… akkor nagyon nehéz megszólalni.

Szeretlek. Ezt a szót hallom nap mint nap, s ezt a szót mondom én is. De ez képtelen lefedni az összes érzésemet. Mint a vihar, úgy csapnak le rám, aztán, mint a forró napsütés, megpirongatja arcom… s végül túlcsordulnak rajtam, hogy majd könnyek formájában ereszkedjenek le párás szememből.

Az összes emlékem odatódul a fejembe, mikor elalszom. Elrepítenek egy másik helyre, ahol újra visszatérnek a régi érzések, a régi gyermeki remegések a szerelem nagy ismeretlenségétől.

Néha azt érzem, hogy egészen egyszerűen megőrülök. Olyan egyszerűen. Ülök az ágyban, és felé bámulok. Olyan világos a nyári éjszaka, hogy tisztán látom rozsdabarna haját, és hallom hangos lélegzetét. Hogy lehettem ennyire óvatlan? Hogyan hihettem azt, hogy ebben a világban megszülethet egy olyan csoda, ami örökké él? Hihetetlen tud lenni az élet, a sors. Régen fogalmam sem volt arról, mi az igazi szerelem, szeretet, mert bent ragadtam a reménytelenségben. Igen hamar elindultam az ellentétes irányba, és elértem, hogy az egyetlen életben tartó erő az, hogy Őt szeretem…

Feltettem alig egy évvel ezelőtt egy kérdést: képes leszek újra elfelezni a szívem? Kibontakozott bennem a szerelem szelleme, és átvette az irányítást. Kételkedtem… aztán Ő megfogta a kezem, és leültünk egy lépcsőfokra. Megvárt, én pedig most is ezt hálálom. Elborít a szerelem… fontosabb, mint az étel, a levegő, a víz… rohanok a vesztembe, igen, tudom én is… de most már tudom ésszel is kezelni az érzést. Megtanultam ezen a nyáron eltitkolni azt, hogy néha képtelen vagyok kordában tartani ezt az óriási lelki kincset… hidd el, veszélyes az óriási szerelem. A szeretet mindenre képes, pont ezért. Elpusztít mindent és elszigetel, ha nem vigyázunk.

Rettegve olvasok a múltból. A lelkemet páratlan szervnek írtam. Ült a jeges szélben, habár érezte már, hogy párra akadt… az utolsó percig magányos maradt a bennem élő szellem… amíg csak lehetett kiélvezte a szabadságát.

A szerelem elvitte a magányos, szárnyaló lelkem egy részét. A nagyon egyedi, művészi hidegségű szívet, és oda vezetett, hogy elindított egy másik irányba… Ő már látta előre, hogy mi lakik bennem. Megremegek, ha visszaolvasom a fél évvel ezelőtti bejegyzéseimet. Egy szabad, szerelemes lelkű, boldog embert látok a sorok között táncolni. Elképesztő, hogy akkor mennyi minden tökéletes volt… s aztán a valóság belém szúrta éles tőrjét. Gondolkodásra és fájdalmas órákra kényszerített, és elérte, hogy halálos adagban kapjam a szerelmet. Talán a szívem kicsit megroppant az óriási súly alatt…

Olyannak kell lennem, mint Ő. Igen ez a megoldás… hisz néha titkon annyira irigy vagyok, hogy majd megemészt az iránta való vágyakozás. Kell a lelkemnek az alkotó, egyedi része a múltból, a jelenből a független és mély érzésű rész, és a jövőből… egy céltudatos én, aki nagyon szeret, de képes megállni a két, saját lábán…

„Kisherceg, remélem egyszer hozzád is eljutnak majd a szavaim, és egyszer felolvashatok neked valami szívhez szóló írást, ami alatt könnybe lábad a szemem, te pedig ámuldozva ölelsz magadhoz.“

Geisterfahrer.

Az a bizonyos örökös harc...

Sokan álmodunk nagy dolgokról. Ez az, ami megment minket a valóság szürke, éles fogaitól, akkor, amikor már imádkozni sincs erőnk. De vajon hányan álmodtunk már kétségbeesetten? Nem hittem volna, hogy ilyen létezhet, mégis beszökött ma este az álmaimba valamiféle meseillatú, romantikus szerelmes történet. Félálomban már én vettem át az irányítást a fejemben úszó képek felett, és ösztönösen meséltem magamnak. Olyan ez, mintha készülnél megtisztulni. Messzire elmenekülsz, majd körbeveszed magad a kosztümös, régi idők hangulatával, csak hogy ne fájjon annyira a modern világ hideg érintése. Kétségbeesetten menekültem az elképzelt világomba… megkerestem azt a bátor, fiatal lányt, aki soha sem adta fel az álmait és a küzdelmet a szerelemért. Ő benne az volt a szép, hogy képes volt türelmesnek lenni, és kivárni azt az időt, mikor végre együtt lehet azzal, akit egész életében szeretett és legalább egy életnyit várt rá.

A szerelem veszélyes dolog, de ez nem újdonság. Lehet ellopni, elcsalni, összetörni, vagy belebolondulni… de kényszeríteni nem. Nem változtathatok, nem könyöröghetek többért… nem lenne etikus azt hiszem, habár ez egy olyan háború az életben, ahol nincsenek szabályok. Az ember teljes felszerelése a szíve és a büszkesége, amely szinte folyton sérültként végzi a csatában. Veszélyes, hisz néha azt érzed, majd megfulladsz a tengernyi érzelem között. Először még minden rózsaszín, tiszta és hófehér. Az újdonság varázsa miatt keresnek sokan folyton új és új embereket. Felvillanyoz az ismeretlenség és a bűnmentesség. 8 hónap után már kívülről-belülről lehullott rólam a sok álarc, és csupaszon állok a nagy Ő előtt. Borzasztó okosnak kell lennem, meg persze kreatívnak. Hiába, én nem mennék, ezért őt is magamhoz kell kötözni.

Talán a rengeteg különbség még erősebb köteléket alakít ki, még erősebb szeretetet ad. S míg én szépen lassan alámerülök a rengeteg érzelem között, ő racionálisan, igazi férfi módjára járja az útját és semmit sem enged az álmai elé. Még engem sem. Két makacs és eltökélt ember örökös, céltalan csatája a szerelemért. Megérdemlem, hisz mindig ilyet akartam… küzdeni akartam, szenvedélyt és fájdalmat átélni a sok jó mellett…ó te bolond! Hogyan akarhattál ekkora drámát az élet egyszerű színpadán? Túl sok lett már a „különlegességből”… nincsenek már bennem megfejtetlen titkok. Ez az igazság… odaadtam mindenem, ezért elveszítettem az autonomitásom nagy részét. Gyenge lettem arra is, hogy leírjam, mi bánt, vagy hová tart az életem. Mégis… soha sem voltak ilyen erős és magabiztos szavaim. Muszáj… muszáj életben maradnom és újra meg újra felállnom. Nincs már más választásom… nekem is meg kell találnom a célom, különben annyira a megszállottjává válok, hogy elkezdem élni az Ő életét…

Ez a pár sor az én otthonom, a családom, a társam. Mindig megtalálom magam a szavakban, amiket mások és saját vigasztalásomra írok.

UI.: A szeretetnek van a legnagyobb hatalma a világban. Nem a pénznek, nem a fegyvereknek, nem a rendszereknek. Minden eltűnhet, de a szeretet megmarad. S remélem egyszer, ha majd reggel kinyitod fáradt, tapasztalt szemed, észreveszed azt a mérhetetlen szeretetet, amivel nap mint nap küzdötten, hogy átadhassam Neked…

Geisterfahrer.

Az én Balatonom

A szívem egy darabja rejtezik ott, a végtelen vízben. Almazöld ölelése elringat, s szememet a kék ég is elcsalja... csillogó vize régóta vigasz a fájó szívemnek... most is elárasztotta az egész létem, kimosta a dühöt és a fájdalmat. Most csak a szépség van. 

A valóságban csak egyetlen szép és örök dolog van, amely nem keserűséggel tölti el az embert időközönként. Teljes, végtelen és kifürkészhetetlen... alig lehet megfejteni, hogyan lehetett létrehozni olyan gyönyörűséget, mely az egész lényében ott van. S az ember csak bántja, pusztítja és kizsákmányolja... pedig tudhatná, hogy ilyet soha sem lesz képes alkotni... 

Köszönöm neked Istenem a Természetet...

Apróságok

Néha egész egyszerűen csak írni kell, no meg boldognak lenni... főleg, ha ez másokat is boldoggá tesz. Igazán tekinthetném missziómnak végre azt, amihez ténylegesen értek...

Lesz még sok vihar... lesznek még barátok, csalódások, fájdalmak. De ez az élet, nem? Ugyan... mindenki tudja, hogy nem arra lett tervezve, hogy túléljük... hanem, hogy megéljük... minden keserű vagy édes fűszerével együtt...

Köszönöm, hogy élvezed az írásaimat. Nekem ez most rengeteget jelent... azért mertem újra nekiállni, mert inspirált az, ahogyan Te is megtaláltad a saját hangodat, és saját magadat a blogolásban.

Szeretettel,

Geisterfahrer.

~Inspirációk

Ő, én és a Béemwé... szabadság...

Egyszerű, de nagyszerű. Vörös, mint a szenvedély, s mégis ruhája finom, mint a selyem, nem hivalkodó. Lágyan leng a szélben, mint a leghajlékonyabb fiatal nő... s mosolyog, bárhol legyen is... a széles, végtelen mezőn, vagy a legelhagyatottabb út mellett állva, bámulva a sok fura embert...

Valami sohasem múlik el...

Halálian színes...

Levél a Múltba

Drága régi barátném!

Emlékszem még az első iskolai napunkra. Félve ültünk be az iskolapadba. Aprók és szégyenlősek voltunk… mégis egymás mellé sodort minket az élet.

Ott voltál rögtön, mikor bántottak, vagy mikor együtt rohantunk a fogócskában… annyit nevettünk miközben szépen, lassan felnőttünk.

Látom az arcodat, mikor bejelentettem, hogy igazán szerelmes vagyok. Te megláttad benne az ördögöt rögtön… de ismersz, milyen vagyok. Nem hallja az én szívem a racionális szavakat.

Azóta rengeteg idő eltelt. Tudod, hogy olyan iskolába mentem, ahová soha sem akartam. Mégis jól indultak az első hónapok… boldog voltam és próbáltam új barátságokat felépíteni. Meglepően könnyen ment… talán tudat alatt olyasmit akartam létrehozni, ami a 8. év végére hatunk között megformálódott.

Viszont most őszintének kell lennem. Elfogytak mellőlem az emberek, és egyedül maradtam. Volt pár „legjobb barátnő”, de mindegyik csak sok-sok tövist hagyott ajándékul a szívembe. Sokszor azt érzem, hogy nincsen kivel beszélnem, mert az összes emberi kapcsolatomat elrontottam, és képtelen vagyok kialakítani normális viszonyokat. Látod mennyit írtam erről a témáról az utóbbi években. Ezek mind-mind az elmúlt 3 év fájdalmai, amiket abban az átkozott és üres iskolában szereztem, ahová tovább kellett mennem… lehet, hogy megérdemeltem, hogy ők is elhagytak, hisz… már Téged is bántottalak, amikor tudhattam volna, hogy Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok, és aki őszintén mellettem áll. Megpróbáltam helyrehozni a régebbi hibáimat… beszélgettem a Múltammal is, elvarrtam a kilógó szálakat. Gyerek voltam, és a legszebb lehetőségeimet, a leghűbb embereket elzavartam és bántottam. Bocsáss meg nekem… ma már tudom, hogy nem lett volna szabad elcsábulnom azoknak a bizonyos „lányoknak” a hívószavára… hisz látod mi lett… csak még több gyűlölet.

Nem találom a helyem. Azon kapom magam, hogy csak ülök és álmodozom, hogy hova menekülhetnék el… mert már semmim sem maradt. Szégyellem magam, ha arra gondolok, mennyire képtelen vagyok ápolni a kapcsolatokat. Most sem tudom másképp kifejezni magam, csak ha levelet írok. Állítólag ez segít. Nem baj, ha olvasatlanul marad, engem megnyugtat. Távolabbi címzettnek küldöm, aki talán még inkább ismer és még a jó oldalamra emlékezik. Arra a Dórira, aki imádott a barátaival lenni… aki hangosan ordította a kedvenc dalait… aki nem félt semmitől, csak gyerek volt. Hibázott, fájdalmat okozott, mégis helyre tudta hozni. Most pedig felnőttem, és még inkább tehetetlen lettem. Az agy és a büszkeség vezérel már néha, ezért a szívem szenved. Mindig egyet kívántam: legyenek körülöttem jó emberek, akik megbecsülnek, visszajeleznek, hogy amit teszek az jó, és mindig, a legnehezebb a legkeményebb télben is mellettem állnak, s nem csak tavasszal hívnak a rügyező erdőbe…

Nem tudom, hogy miért így adtam ki magamból, ami fáj… de hetek óta ez segít most a legjobban. Csak annyit tudok remélni, hogy mindig képesek lesznek az emberek a megbocsátásra, mert… enélkül nincsen szeretet. Annyi dolgot újjá lehetne építeni… ha lenne bátorságunk…

Legyen ez egy levél azoknak a barátoknak, akik mindig közel álltak hozzám… akik a legjobbak voltak az évek során… s akik most távol vannak tőlem…

Szeretettel,

Geisterfahrer.

UI.: Engi, emlékszem ám rád ;) az utóbbi bejegyzések nem Rólad szólnak, hanem a hamis barátaimról. Higgy nekem, Te soha sem voltál rossz barát... csak a régi-új emberek, egy új iskolában hagytak bennem fájó nyomot. Amíg Veled voltam, tudtam ki vagyok, aztán jöttek a többiek... és elvették tőlem a jóságot, a türelmet, és a mérhetetlen szeretetemet elpocsékoltam olyanokra, akik meg sem érdemelték. Ez fáj... ezért írtam most Neked, hogy elmeséljem mi is történt velem...