2011. április 27., szerda

Semmiség

Az ilyesmit olyan nehéz értelmes és szép szavakba önteni, de mégis ez adja a legnagyobb ihlető erőt.
Túl sok a kérdés, a „talán”, a „nem tudom” és a „bárcsak”. Harcok ezek, amelyeket csak egy látszólagos békével tudtak le, a hadak mégsem vonultak vissza. Ez a lelkek harca, amely állandó áldozatokkal és sérülésekkel jár.
Isten a tanúm, hogy hányszor megfogadtam, hogy kiszállok… de valami nem enged menni. Folyton megkérdezem magamtól, hogy vajon nem volt-e minden hazugság? Mi van, ha végig átvert, és soha sem szeretett? Mi van, ha én is csak egy bábu voltam?
Belegondolni is borzasztó. Ha üvölthetnék, hangom a világ másik oldalára is elhallatszódna… úgy kiáltanék, hogy ő is biztosan meghalljon… akarom, hogy tudja ki vagyok, mi lettem, és mit érzek. De ezek mind-mind olyan buta, és elévült kérések! Mindig erre és némi szeretetre vágytam, de soha sem kaphattam meg! Hát miért írok még most is?
A szívemet hallgassátok e téren… hisz… ő látta azt a különlegesen keserédes tekintetet, azt a gyengéd ölelést, és azt a mérhetetlen vágyat, amit sötét lelke sugárzott. Én hallom Őt… s ki merem jelenteni, hogy ismerem Őt…

De szép is lenne. Sok megtört sóhajtás, szilánkosra tört szív, és annyi de annyi meddő harc. Fura, hogy ez mind velem történik meg. Én tényleg nem akarom őt szeretni… esküszöm, hogy nem. Nem is érzem ezt nap mint nap… csak akkor, mikor meglátom azt a négy, különösen egymásba futó betűt a kijelzőn.
Már nem remeg a gyomrom, sem a lábam. Az elmém ismételten az úr. Tegnapelőtt ilyesmit eszembe sem jutott volna leírni, hisz teljesen nyugodt voltam… de úgy tűnik, hogy még közel sem ért véget a védekezés teljes kitanulása. A falak ugyan már nem dőlnek le, de a kemény harcban, amit vívnak, jelentősen meggyengülnek.
 
~ Az angyalok egyedi és különleges „játéka” ez. Az Úristen szabad kezet adott nekik… s ők hagyták, hadd játsszon benne főszerepet a szívem, de azt nem hagyták, hadd nyerjen. De azt sem hagyták, hogy veszítsen. A játék kapott értelmet, lényeget, szereplőket, és eseményeket, ám véget nem. A „bábuk” örökös vesztesek ebben… a főszereplő biztosan… hisz… soha nem ér be a célba, és egész életében ebben a fura játékban bolyong… nem találja meg talán sohasem azt, akit keres. Talán még azt sem látja, hogy hol a cél…
Olyan feleslegesek ezek a szavak, és kóborló érzések... Oly keserédesek… de úgysem látja és hallja senki ezeket a kérlelő szavakat…

„S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt, és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.” (Juhász Gyula – Odysseus búcsúzik)


Geisterfahrer.

2011. április 23., szombat

Magányos napsütés

Annyiszor vesztettem már… annyiszor kellett már szenvednem. Ritkán szerettek úgy, ahogy én akartam… és ritkán tudtam normális, emberi kapcsolatokat létesíteni. Az én életemben mindig történt valami…
De most már nem akarok fölösleges harcokba belemenni. Én csak boldog szeretnék lenni. Megint.

A magány egy különös dolog. Alapvetően egyedül, önmagunknak vagyunk, de Isten mégis máshogy teremtett minket. Belénk rakott egy különleges vágyódást valaki más iránt, aki szintén a részünk. Nem elegek már a barátok sem, sőt a család sem.
A magányt nem lehet mérni. Talán azért nem, mert oly hatalmas méreteket képes ölteni, ami szinte megmérhetetlen.
Rossz tanácsadó… csúnya és hasztalan dolgokat sugdos az ember fülébe. Elhiteti velünk, hogy arra lettünk ítélve, hogy egyedül maradjunk… és hogy a boldogság már nem a mi megérdemelt ajándékunk.
De tanultam egy érdekes dolgot, egy bölcs embertől.
Mindig egyedül leszünk, egyedül maradunk majd az elvárásainkkal, és az emberekbe vetett hitünkkel. A „barátok” elmaradoznak, megváltoznak körülöttünk, és megízlelhetjük a keserű élet magányos viharát. S ekkor édesanyám még mondott egy –számomra- fura dolgot. Idézni pontosan nem tudom, de a lényegre emlékszem. Találni kell egy társat, aki örökre elkísér minket az úton. Szeretni kell egy embert legalább a világon, aki majd akkor is ott lesz, ha a testvérek kitagadnak, és a barátok ellenségekké válnak. Legalább az az egy, aki mellett egy sírban fekszel az örökkévalóság hosszú útján.

Szeretnék változtatni, és fogok is. Ma már többre vágyom… többre, mint aki voltam. Nem tudom, hogy megbocsátott-e nekem, de én vezekeltem már eleget a bűneimért, és úgy érzem, hogy ideje megbocsátani magamnak is. Nincs kedvem már feleslegesen harcolni más emberekkel. A magam útját akarom járni… egyedül, de nem magányosan.

Geisterfahrer.

2011. április 19., kedd

Értelem vs. Érzelem

Persze, nem harcolhatunk örökké. Tudom én. De jól esett néha egy különös célért küzdeni.
Hisz te is tudod, ilyen vagyok. Kipróbáltam a lehetetlent… a feketét akartam kiszínezni. Határozottan életem egyik legőrültebb ötlete volt, de… -őszinte leszek-, nagyon élveztem.
Rengeteg fura érzés talált rám útközben, és megismerhettem a Jó és a Rossz harcának különös színterét… azaz az emberek életét. Ebben töltöttem a mindennapjaimat, és reméltem, hogy egyszer eljuthatok a „másik oldalra”, s foghatom annak az embernek a kezét, aki mindennél és mindenkinél fontosabb. Én akartam lenni az angyal a fekete és a fehér egyvelegben, aki majd megállítja őket… aki majd egyensúlyt hoz.
De ennek vége. Ahogyan a gyerekkorom szerves részének is… most nem az az ember ír, aki ezeket átélte. Ez a kislány elveszett egy másik gyermeki lélekkel… visszatért az Úristenhez, aki egy kicsit árformált szellemet importált vissza nekem.

Ma már minden más. Ma már többet akarok, tovább menni, még jobban szétfeszíteni a határokat. Kinőttem az álmos kisváros hangulatból, és sokkal nagyobb dolgokat szeretnék véghezvinni. Rájöttem, hogy nagyon buta vagyok, ha ennyi idősen így odakötözöm valakihez az életemet és az érzéseimet… (ráadásul ez a valaki tényleg nagyon nem érdemli meg…). Tudom, pontosan tudom már, hogy sokkal több van „odakint”, és sokkal értékesebb emberekkel is lehetnék… ha megpróbálnék végre kitörni igazi erővel.
Geisterfahrer kibontja fekete szárnyait, és tovarepül. Itt hagyja összetört gyermeki szívét annak a kedves fiúnak, aki oly hú szívvel szerette őt. Itt hagy mindent, ami a tietek volt, és tovább megy… messzire. Pont olyan messzire, ahol a Múlt keze már nem kopogtathat az ajtón.
Nincs más megoldás. Csak az idő. Csak az idő…

G.

2011. április 17., vasárnap

Fekete-fehér futó

Tudhattam volna nagyon jól. Tudtam is, csak nem mertem bevallani.
A múlt csókja mindig keserédes. Teljesen mindegy, hogy milyen messze jutottunk, az, ahonnan indultunk örökké egy meghatározó pont lesz, ami kitörölhetetlen. Főleg akkor veszélyes, amikor visszatérünk ehhez a ponthoz. Vagy amikor az tér vissza hozzánk.

Jelezték az álmaim, a megérzéseim… és minden. Semmi mást illetően nem fejlesztettem ki ilyen „profi érzékelést”.
Látom, és érzem a lehetetlent, ami nagyon fura játékot játszik velem. Nem engedi a büszkeségem, hogy megint leírjam, hogy „Ő”.
Persze, hisz a büszkeségem nyert, és az agyam uralkodik minden felett. De akkor mért fáj a szívem? Miért akarok bejutni egy olyan várba, amit már porig rombolt az ellenség? Mi lenne ebben nekem a jó? Tényleg nem tudom.

~ Geisterfahrer is így született. A feketét is nagyon szeretem. Fura mondatokat is ismételgetek. Különleges emlékeket is őrizgetek. Emberként is más lettem. A fotóim is sokat mondóak. Az álmaim pedig soha sem hazudtak…


Hát ez az. Talán ez az, ami miatt a szív mindig győzni akar. Mert a szív jól érezte magát, tudta, hogy mi kell nekem. Jól ismerte a köteléket, ami összekötött engem. Vele. Jól tudta, ez más. Más, mert erősebb. Teljesen mindegy mennyi idő telik el, ez nem kopik. Az idő most ellenem fordult, s megparancsolta a szélnek, hogy hozza vissza azt, amit én kisöpörtem. Ezek apró szilánkok voltak, amik most picit megint belefúródtak a szívembe.

De mégis… jó volt találkozni a Múlttal. Érintése gyengéd, és kedves. Jelleme még mindig játékos, és vicces. Szeret uralkodni, és valami hihetetlenül erős egyéniséggel bír, amit nem nagyon értek néha… de… ilyen a Múlt.

"Még él a remény, hogy
Te és Én az időnk végén
halhatlanul nyugodjunk békén
 
lefelé nézve egy felhő szélén (...)" (Leander – Csak te)

Geisterfahrer.

2011. április 14., csütörtök

Színek

„Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből…”


Weöres Sándor verésből idéztem egy pár sort. Ez a kedvenc versem… mert… olyan pillanatokat és élményeket ír le, amelyek egyediek, megismételhetetlenek, és életünk égboltján világító csillagként tündökölnek.
Említettem már, hogy ritka amikor én „boldogan” írok… ám az olyan napok –mint például a mai-, amelyek élettel telik, színesek, és viccesek. Ritka az ilyen, de… ilyenkor érzem, hogy az Úristen elmosolyodott a Mennyben, és engem is elért a boldogság napsugara.

Folyton kerestem magamban a hibát, hogy miért nem érzem magam boldognak. Azt hiszem már ez önmagában a hiba volt. A boldogságot keresni egy veszélyes feladat. Minél gyorsabban futsz utána, ő annál messzebbre kerül. Ezt az érzést nem lehet kutatni… a boldogságnak magának kell rád találnia. Az embernek szüksége van egy adott érzelmi-állapotra, hogy bevonzhassa a jót.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem csak a boldogság görcsös akarása vezethet megrekedéshez. Az ihletet, vagy a művészetet sem lehet „birtokolni”… ezek a dolgok egy hosszú, keskeny folyóhoz hasonlítanak, mi pedig a csónakként úszunk rajta. Van, hogy gyorsabban haladunk előre, nem látva a gyönyörű tájat, van hogy lassan, figyelmesen megnézhetjük a környezetet, és a kristálytiszta víz aljára láthatunk, és van, hogy egész egyszerűen fennakadunk egy nagy sziklán.
A sors nagyon hasonló a szerencséhez. Forgandó… bármi lehet. Ma még minden rendben, holnap majd talán megint szomorúan térek álmodni… de egy biztos: az örök pillanatok a szívünkbe égnek. Legyenek akár emlékek, érzések, dalok… bármi. Ma reggel már csak mosolyogtam a bolondos múlton, és a csodálatos szerelmen… ezért fogom ezt a bejegyzést egy olyan srácnak ajánlani, aki egyedül nekem adott csókot a régi szekrényében

Geisterfahrer.

2011. április 9., szombat

Fénycsók

*
 
Gyorsan sétáltam a szeles utcán. Lépteim halkak voltak, mégis siettem. Tudtam, mihamarabb el kell érnem Hozzá.
A puha, játékos felhők fejem föle magasodtak, s a Nap fájón vöröslő sugarai színezték meg fehér ruhájukat. A szél az arcomba tépett, s könnyeket csalt a szemembe. Hajam százfelé vitte, bolondosan játszogatott vele, s közben titkokat súgott a fülembe, miket nem voltam képes megfejteni. Nem tudtam gondolkozni, és érezni. Csak mentem előre… talán az emberek észre sem vettek engem. Nem éreztem őket. Nem éreztem a tárgyakat magam körül… csak a fejemben dúltak a különféle erők, amiket nem tudtam lecsitítani, hisz nem is értettem őket. Csak a természetet láttam, s a lelkem előre vitt.
Befordultam egy kihalt utcába. Olyan volt, mint egy erdő, ahova nem ért el a tavasz csókja. A fák meztelenül, és ijesztően bólogattak felém. A szél kegyetlen táncra kényszerítette őket.
Oldalra pillantottam, s megálltam. A Nap magányosan bukott le a hegy mögé. Elköszönt tőlem, és aludni tért. Ekkor pillantottam meg a Holdat. Felemás alakban tündökölt egyedül az égbolt tetején. Nem tudtam, hogy merre megyek, csak az ő tompa fényét követtem. Utána mentem… az égre írta az utat, a Fényhozóhoz.
Hamarosan megpillantottam a hegy tetején levő gyönyörű, hófehér kastélyt. Lehunytam a szemem, s kívántam. Most még ez is nehéz volt, hiszen nem éreztem semmit. Minden erőmet össze kellett szedni, hogy ki tudjak csikarni magamból egy ilyen kívánságot ebben az állapotban.
Amint pilláim felvetődtek egy ezüst kapu elé kerültem. Apró angyalok énekkara dúdolt rajta kedves hangon. Kérték, kerüljek beljebb.
Csodálkozni akartam, de mindenem lebénult. Csak mentem előre a fehérségbe. Barna kabátommal, és tompa fényű szőke hajammal kitűntem a sok hóvirág ruhájú, ezüstkoronájú angyal közül. Az égbolt itt arany volt, a fű pedig akárcsak a smaragd. Óvatosan lépegettem, figyelve, nehogy megsértsem ezt a szépséget.
„Hát eljöttél” –hallottam egy kellemes férfihangot, majd fölpillantottam.
Most először kezdett bekúszni egy apró érzelem üres és mély szívembe. Félni kezdtem… nagyon haloványan, de félni kezdtem.
„Már vártalak” –meleg mosolya áthatolt minden porcikámon. Nem fáztam, nem remegtem, mert képtelen voltam bármire is. Megint minden üres lett… ám most valami különleges melegség járta át a testem. Megnyugvás töltötte ki meggyötört emberi alakom.
Szárnyait felemelte, s közelebb lépett hozzám. Ekkor pillanthattam csak meg gyönyörű szemét. Ebből is áradt a fény… olyan volt, mintha a szeme is élne… játszadozott benne egymással a vörösbarna tűz, és a zöld tenger.
„Miért félsz még mindig” –kérdése most erősen, feszesen hasított a levegőbe. Éreztem, hogy megró, de nem akar bántani…
„El kellene engedned végleg…” –immár mosolygott. Ismét melegség járta át a testem, és éreztem, szépen lassan kezd elmúlni az „érzés-csillapító” hatása.
Bólintottam.
Csend telepedett közénk, és eközben a gondolataim szépen lassan visszatértek az elmémbe. Gyors folyamként mindegyik a helyét kereste. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy túl gyorsan szakadnak rám a fájdalmak és a tragédiák.
„Ne félj…” –suttogta. A folyam lecsillapodott. Megnyugodtam…
„Segíteni fogok neked továbbra is” –folytatta. Olvasott minden egyes apró gondolatomban. Egy pillanatig összpontosítottam, és összeszedtem minden erőmet, hogy szólni tudják ezen a különleges helyen, ebben az álomszerű szituációban.
„Nekem a Földön kell tennem a dolgom” –éreztem, hogy ez a hely még nem nekem való. A gondolataim akörül cikáztak, hogy ismét –a fény mellett- újabb feladatot kérjek tőle az emberi életnek nevezett „harc” színterén.
„Tudom, hogy odavágysz” –lágyan nézett rám, s szárnyát rám emelte. Minden seb, ami a szívemet marta, most szépen, lassan gyógyulni kezdett. Csukott szemmel mély levegőt vettem, s éreztem, ahogyan a fény szétárad a testemben.
„Tedd, amit tenned kell. De továbbra is fog majd fájni. Továbbra is azok fognak neked fájdalmat okozni, akik a legjobban szeretnek, s akiket Te a legjobban szeretsz.
Különleges ember vagy, aki alázatosan tud szeretni. Látni fogod, hogy nagyon ritka az ilyen. Az ember mindig balga feltételekhez köti ezt a tiszta, mély érzést. Nehéz lesz meggyőznöd majd őket, de idővel sikerülni fogsz. Az én fényemet viszed tovább nekik.
Tudom, hogy Isten milyen feladatot szabott ki Neked. Jól tudom, hogy nehéz, de képes leszel rá. Csak higgy bennem” –szélesre tárta a szárnyát. Most láttam csak, hogy milyen hatalmas volt. Világosszőke haja lágyan omlott hófehér ruhájára, ami elfedte alaktalan testét. Arcán lágyan csillogott az arany fény, s lágy vonásai egészen különlegessé tették.
Keze talán egy villanó fénycsóva lehetett, ami örökké forrón érinti a gyenge ember testét.
„Segíteni fogok… az embereken…” –suttogtam gyengén. Elgyengültem hirtelen. A sok fényes fehérségtől hunyorognom kellett… testem súlyosan nehezedett rám. A démonjaim most csöndesen ordítottak bennem, mert égette őket a parázsló gyönyörűség.
„Isten áldjon, Michelle Colorfinder!” –forró szelet éreztem az arcomon. Csókot lehelt nekem az angyal, majd fejem fölé magasodott. Pilláim elnehezedtek, és mély álomba szenderültem.

A szemeim kipattantak. Álmosan néztem körbe a sötétségben. Fülemet megütötte a kint dúló szélvihar. A szobám falai szép lassan kibontakoztak fáradt szemeim előtt. Megpillantottam a falon táncoló árnyékok kecses mozgását. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és különös érzésem lett. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy többé már nem félek a sötétben. Többé már nem riadok vissza a démonok éjféli táncától.
Kitekintettem az ablakon. A Hold kecsesen tündökölt a csillagok között. Mindenki köré gyűlt… minden apró csillagocska bámulta a fényesen világító Holdat.
Mikor visszafeküdni készültem megpillantottam egy hosszú fehér tollat a párnámon. Csodálkozva nézegettem a tompa holdfényben, és nem értettem, hogy mit keres ez nálam. Különleges volt. A fehér szálak szélén ezüstös por ült, és az egész habkönnyű volt.
A szél most hirtelen elcsendesült. Letettem a földre, majd visszahajtottam fejem a puha párnámra… amint lehunytam a szemem, már emlékeztem a szavaira.
„Csak higgy bennem…”

*