Wicked Games

Mi marad egy ősrégi, szinte már meg sem történtnek tűnő szerelemből? Mi marad a gyerekkor eme tiszta, nyugodt és kellemes darabjából?

Erről nagyon keveset írtam… méltatlanul keveset… pedig számított. Nem szenvedtem, nem kaptam sebeket, túl sok minden mást sem kaptam… akkor a tapasztalat helyett csak azt láttam meg, hogy mi jár nekem, és hogy a modern világban akaratlanul is kasztokba soroljuk magunkat. Még én sem vagyok képes kilépni a saját gondolataim és önzőségem szorításából.
Az első szerelem mindig véget ér, de soha sem múlik el igazán. Igaz lenne a közhely? Miért térnek vissza férfiak a múltból… és mit is akarnak egészen pontosan? Évek telnek el, míg újra visszamerészkednek… kuncsorognak egy kicsit bizonyos örömökért, és némi szórakoztatásért.
Érdekes most ezt konstatálni, főleg, hogy a blogom tele van hol szívet tépően szomorú, hol a boldogságtól átitatott írásokkal.
Ha egy jó és értékes ember szívét összetörik, felesleges bosszú állnia, vagy túl hosszúra nyújtania a gyász fázisait. A karma nevezetű dolog szerintem igenis valószerű, és erősen dolgozik. Észre kell venni a legapróbb jeleket is, amik jelzik, hogy fejlődés kezdődött, és a dolgok változása mindent előre mozdított. Némely férfi, aki megbántott egy nőt, olykor visszatér… talán lelkiismeret furdalásból, talán csak a felismeréstől vezérelve, hogy habár a szerelem elmúlt, csak arra az egy személyre tudott csak számítani eddigi életében…

Olyan tükröt állított nekem az élet, amibe –hosszú idő után- nagyon jó érzés volt belenézni. Megbíztak bennem, szerettek, és visszatérnek, mert tudják, hogy a segítőkészségem és a türelmem még mindig él (irányukba is)… az elmúlt szerelmek nyoma nem jéghideg, elhagyatott vagy gazos… ez inkább egy teljesen irreális, de szép hely a két ember lelkében, ahová akkor menekülünk, amikor a világunk omladozóban van. Bármi történt is, nekem nyert a büszkeségem, mert képes voltam a jelenben megvetni a lábam, miközben olykor erőszakosan, de mindig a jövő felé fordítottam az arcom. Elmentek, hogy aztán visszatérhessenek, és ugyanúgy kapaszkodhassanak belém.

Ilyen a szerelem. Van, hogy egyszerűen csak elmúlik, van, hogy az érzelmek vadsága és forrósága feléget mindent. Ahogy visszatekintek, már látom, hogy a nagy és lobogó érzelmek még nem feltétlenül képeznek két ember között igazi boldogságot és egészséges köteléket. Az idő és a régi tapasztalatok átértékelték bennem a "jó" szerelem, párkapcsolat fogalmát.

Mi marad belőlünk? Pár szomorú dal… néhány kopott fénykép… esetleg a mélyen magunka zárt szenvedély a másik iránt, amelynek meleget adó apró fénye néha elűzi a nagy magányt…

Pipacs

Igenis kell az ember életébe legalább egy sziget, ahol megbújhat… ahol megnyugodhat. Csak egy pillanatra szabad lehorgonyoznunk, egy hosszú villanásra, mialatt a menedéket adó nyugalom átjárja az összes porcikánkat.
Szerencsés vagyok, mert megadatott nekem, hogy találhattam magamnak egy zugot a nagyvilágban, ahol szívesen látnak, és ahol nem ér el a múlt keze. Ez a „sziget” nem menekülési célpontként szolgál, és nem is egy fojtogató, önző érzelem.
Aki igazán szeretünk –akár szeretettel akár szerelemmel-, annak igenis élmény látni a helyet, ahol felnőtt. Nekem fontos, hogy lássam honnan indult a családom, a barátaim, így megtudhatom, milyen környezet formálta őket, és kapok belőlük, a másik otthonából egy darabot, ami aztán összeköt minket a későbbiekben.

Szeretek utazni. Szeretek hidakat képezni a saját otthonom és a világ másik pontjai között. Látni kell mindent, amire csak lehetőségünk van.
Adrus, köszönöm, hogy megmutattad nekem, honnan indultál, és hogy miért szereted annyira ezt a tájat. Hiszem, hogy minden utazásom után kicsit más emberként, még teljesebben, még színesebben térek haza. Magammal hoztam egy darabot a Szigetközből. Egy egészen értékes darabot, amely emlékeztet arra, hogy van egy barátom, aki mindig mellettem áll és elkísér az életem végéig bárhova, lélekben mindig ott lesz. A tüdőmben érzem a friss levegőt, a szívemben az új taktusokat, amik újult erővel lüktetnek. Köszönöm Neked, hogy kikapcsolódhattam, boldog lehettem, és elengedhettem magam.

Az élet során talán nem is veszítünk el semmit, csak minden életszakaszban más és más értéket adományoz nekünk a Sors. A mi feladatunk, hogy felismerjük, hogy igazából mennyi gyönyörű dolog a mienk.

Szétárad a testemben a jóleső, nyugodt érzés. Felálltam, megcsináltam. Boldog vagyok. Hosszú idő után újra van miért őszintén mosolyognom. Mindent csak saját magunkért érdemes tenni… célok, küzdelmek és szerelmek állandó forgataga az emberi élet… s számomra most az igaz barátok szeretete az a szegletkő, amely igazán egyben tartja az életem.

Changes

A legnagyobb változások az életben általában valamilyen külső nyomás hatására indulnak el. Az én esetemben mégsem a szívfájdalom a lényeg. A fájdalom időleges… lassú, fullasztó, de aztán elpárolog.
Minden eltűnt és megszűnt létezni, ami addig a hétköznapok alapjait alkotta. Az összes részletet megragadtam, és átdolgoztam. Én akartam így, csakis magam miatt. Útközben már elfelejti az ember, hogy mennyire nehéz volt elkezdeni. Jót tett nekem, hogy magammal foglalkozhattam, hisz most olyan emberré válhattam, aki valóban hű önmagához, és a döntései, reakció nem egy szeszélyes kislány viselkedését tükrözik. Soha többé nem fognak megkörnyékezni olyan fullasztó érzelmek és olyan elvakult harag és idegesség, mint régen.

Muszáj volt tekintetem a valóság felé fordítani, nem volt hová menekülnöm. Szembesültem olyan helyzetekkel és kapcsolatokkal, amelyeket muszáj voltam megoldani… nekem már nem volt senkim, akihez menekülhettem volna a befuccsolt barátságok elől. Az új életemben kötelezően szükségem volt segítőkész, igazi barátokra, különben nem tudtam volna elűzni magamtól a sötétséget. Életemben először rátámaszkodhattam a leghűségesebb segítőimre… én választottam meg, hogy kiket engedek be az épülő világomba.

Kívülről kritizálni mindig nagyon könnyű. Nehéz úgy írni egy bejegyzést, hogy ne legyen benne utalás a valóságra. Valójában minden szavam a történések feldolgozása. Azonban az elmúlt időszakban már nem dacosan és sértődötten formálom a szavaim… nem akarok már igazságot tenni.
Pontosan a velem megtörténtek hatására hasított belém a felismerés, hogy megvan a jogunk ahhoz, hogy elengedjünk embereket az életünkből. Velem számtalanszor megtették, és a nagy fejlődésben soha sem sikerült eljutnom oda, hogy felismerjem ennek a cselekedetnek a lényegét és az értelmét. Nem gyűlöletből és haragból kell valakire rácsapni az ajtót. Soha sem volt bátorságom elengedni valakit, mert kényszeresen bizonygattam magamnak, hogy jó embernek és türelmesnek kell maradnom. Hiszem, hogy ha a lelket el is tudjuk némítani, a test reakciói úgyis jelzik, hogy az képtelen befogadni a fennálló helyzetet. Széles skáláját tudnám felrajzolni a testi tüneteknek ebben a kategóriában, és máig, ha erről beszélek, még mindig előtör bennem a kellemetlen szorongás… ilyenkor nagyon messze akarok menekülni ebből a városból, és hátra sem nézni…

Egy olyan lány voltam, aki kapcsolatból kapcsolatba zuhant át, és a legkülönbözőbb fiúkkal akadt össze, akik mindig az élet éppen aktuális értelmét jelentették a számára. Függő voltam, és meg voltam róla győződve, hogy csak a szerelem és annak legkülönbözőbb szenvedési formái tehetik teljessé és boldoggá az embert. Nem akartam enélkül a drog nélkül élni. Sikerült háromszor is elkövetni ugyanazt a gyerekes hibát, csakhogy harmadszorra nagyon csúnyán összetörtem.
A szerelem ezerarcú. De csak egy igazi, élő, lüktető és forró Szerelem létezik, amely most csak nevet ezeken a gyerekes próbálkozásokon. Silány utánzatok ezek Őhozzá képest. Függőség, rajongás, látszat… ideig-óráig megbújhatnak ezek között is komoly érzelmek, de én nem hiszek abban, hogy tizenéves gyerekek, tudják, hogy miből születhet egy életre szóló kötelék.
Én még mindig gyerek vagyok ebben a tekintetben. De ezt egyáltalán nem bánom. Csak akkor érdemlek igazi Férfit, ha majd belőlem is igazi Nő válik. Méltóságteljes, szenvedélyes, kiegyensúlyozott, burjánzó kapcsolat, amely ezer színben pompázik, és a közös boldogság forrásából élteti a két embert.

Látjátok, érzitek a különbséget az első mondataim és eme szerelmi-credo között? Csupán ennyi történt fél év alatt.
Az én támaszom a családom, és a barátaim. Mindent nekik köszönhetek, és ezért nem lehetek elég hálás nekik. Ezért nem tudok azonosulni a múltban lakó kapcsolatokkal, emberekkel, mert az én támaszaim és az én hitem most nem egy emberben lakoznak… nem egy ember köré építem az életem. Nem definiál engem többé a szerelem… Csak „én” vagyok, és nem élek többé a „mi” személyes névmás alatt.

Ezt a bejegyzést azoknak ajánlom, akik elfogadnak ilyennek és tudnak azonosulni velem. Ti, akik voltatok elég bátrak, hogy kiálljatok mellettem a legnehezebb időszakokban is. Nem fordultatok el tőlem, akkor sem ha egyedül voltam, akkor sem, ha éppen megőrültem a szerelemtől. Köszönöm!
Adri, Engie, Niki, Zsófi <3

"Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó." //Kant//

Egy kis ars poetica

Nem lehet hiteles a rólam alkotott kép, ha nem mesélek olyanról, ami igazán jó az életemben.

Három dolog képes megmenteni minket az élet poklától: a szerelem, a család és a barátok. Minden életszakaszban másra van igazán szükségünk, és a Jóisten biztosan tudja, hogy éppen mit érdemlünk meg. Talán majd egyszer ez a három harmóniában tudja átszőni az életünket… de most nem is baj, hogy nincs még meg ez a kiegyensúlyozottság, hisz még nem is tudjuk elbírni ezt a boldogságot.

Hálás vagyok. Ismét van miért hálásnak lennem, hisz van mellettem egy maroknyi ember, akik elkísérnek az úton, és egy percre sem fordulnak el, ha éppen szükségem van rájuk. Nemcsak a szerelem lehet áldás az életben, az igazi barátok jelenléte is egy különleges szeretet-erő, ami ugyanolyan óriási motivációt tud adni a harcokban.

A nőket még több érdek fűzheti egymáshoz, mint a férfiakat. Azt hiszem, most már látom, hogy a múltban miért szakadtak meg bizonyos kapcsolatok. Nem lehet csak az iskoláról, a fiúkról, vagy csak nagy panaszokról beszélgetni. Ha folyton csak ugyanaz a megszokás köt össze, egy kis űr keletkezése után szertefoszlik minden, és kényelmesebb külön utakon folytatni.

Minden egyes szavammal azt igyekszem kifejezni, hogy mennyire másképp gondolkodom, és ezáltal távol tartsak olyan embereket, akiket a múltból nem szeretnék a jelenbe áthozni.

Nem biztos, hogy mindenki érti a hullámzó bejegyzéseim vagy az egyedülállósággal vívott harcomat, ami amúgy már csak a szavak szintjén maradt meg. Ezek benyomások, érzések, amiket nem lehet folytonosnak tekinteni. Ez az egész nem egy nagy regény, inkább különálló, prózai versek, amelyek egy-egy jelenséget örökítenek meg. Végigolvastam az elmúlt félévét és nem ébredtek bennem keserű érzelmek. Örülök, hogy mindent leírtam, hogy vállaltam a harcaim és most már bármiről tudok írni. Megint. Talán most már visszakaptam a képességem, hogy éles és kritikus szememmel felszántsam a világot… ;)

G.

Intouchables

Abban a pillanatban azt hittem, hogy itt a vég. Biztos, hogy elvisz a szorongás, és elájulok. Anyám azt suttogta, hogy nyugodjak meg. „Gondolhatok valami szépre?” –kérdeztem elhaló hangom. Halkan mosolygott, én pedig lehunytam a szemem.

Az első, ami eszembe jutott, a hullámzó Balaton volt. Smaragd vizével engem simogatott. Majd hirtelen feltörtek a könnyek belőlem. Már nem a fájdalom mart belém. Pedig ő is ott volt az emlékképben. De most arra gondoltam, hogy megtettem az utat. Megcsináltam. Felálltam. Összeszorítottam a fogam, és ma végre elmentem vizsgázni. Amikor összetörték a szívem, megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy ujjá születhessek apró szilánkjaimból, és valami maradandót alkossak. Fél éven keresztül minden egyes nap megküzdöttem a félelmeimmel, a kötelezettségeimmel, és ma elértem a célom. Mégsem ez számít most, nem érdekel az eredmény… csak az út a fontos, amin keresztül eljutottam idáig.

Szinte nem evilági volt a pillanat, amikor lehunytam a szemem, és azonnal összekapcsoltam a veszteségemet a hihetetlen eltökéltséggel. Groteszk módon inspirált, szinte előre nyomott az átélt fájdalom emléke.
Egy szempillantás alatt eltűnt belőlem a szorongás, és mérhetetlen erő, forróság öntött el, aminek segítségével megvetettem a lábam a valóságban, és sziklaként álltam a viharban.

Egy igazi nő szívét össze lehet törni, össze is fogják. Az a nem mindegy, hogy kinek és milyen mértékben hagyjuk ezt megtenni… és ami még ennél is fontosabb, hogyan vagyunk képesek felállni ebből a veszteségből… valamint a méltóság, amellyel kezeljük a helyzetet, és amellyel önmagunkhoz is viszonyulunk.

Annyira az útra koncentráltam, hogy az elmúlt pár napban el is felejtettem, hogy elterveztem még régen azt, hogy belenézek majd a tükörbe ezen a napon, és megpróbálom megkeresni a régi énemnek a darabjait a visszatekintő szemekben. Akkoriban segélykiáltást akartam küldeni magamnak a távoli jövőbe, és türelmetlenül vártam már, hogy mi is lesz belőlem majd hónapokkal később.
Minden reményem a saját jövő képembe fektettem, és meg akartam mutatni, hogy mire is vagyok képes. Alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, amikor minden csak kósza emlék lesz, én pedig majd büszke leszek arra, amit elértem.

Azt hiszem ez a legjobb orvosság arra, amikor azt érezzük, hogy mindent elveszítettünk, és fuldoklunk a fájdalomtól.
Néha az életben a legabszurdabb dolgok adnak nekünk hatalmas inspirációt, motivációt. A fájdalmakban meg kell látni a lehetőséget, hogy min is lehet változtatni, és hogy valójában mivel is kéne foglalkozni… hogy milyen is az igazi énünk…

Az én túlélőimnek.

G.

All of my kindness

Lábjegyzet magamnak:
Nem tehetsz mindenkivel jót. Az emberek természetükből adódóan nem tudják megérteni a nyitottság, az őszinteség, és pártatlanság kohézióját.
Most várok. Megnézem, értem ki tesz majd meg minden.

Egy Szikla vallomása

„Szikla vagy”…
Visszhangzik fülemben ez a mondat. Hosszú-hosszú időbe telt, míg megalkottam a saját kis pajzsomat, amit óvatosan magamra öltöttem, hogy minden egyes rossz szót kizárhassak, és hogy leperegjenek a bántások.
Különös, hogy amit „fontos” férfiak mondanak nekem, azok nagyon mélyen bele tudnak szúrni a szívembe. Most gondolkodtam el rajta, hogy sokkal jobban tud fájni az, amikor egy férfi alkot rólam véleményt, és ő mondja meg ezt szemtől-szemben. Hiszek abba, hogy a férfiak tudják hordozni a mélyebb és összetettebb igazságokat, amiket a nők nem mernek kimondani, vagy egyszerűen kedvükre kiszínezik.

Igen, lehet, hogy szikla vagyok. Huncut, büszke mosolyra húzódik a szám eme mondat alapján. Automatikusan bekapcsol a fejemben a védőháló, ami a legpozitívabb dolgokat igyekszek meglátni. Inkább legyek szikla, mint hajlítható, gyarló ember. Ha szikla vagyok, nem török el… keményen állok a viharban és nem könnyű elmozdítani a helyemről. Aki most végigpillant az én életemen látja, hogy hasonló, erős és különlegesen emberek vesznek körül. Erre pedig még büszkébb vagyok, hogy egytől-egyig értékes barátaim vannak, akik mindenben támogatnak, és már azzal boldogabbá tesznek, hogy eljönnek hozzám.

Nekem van egy olyan „rossz” tapasztalatom, hogy az ember számára a „Megvan mindenem” mondat mégiscsak hiányos legbelül. Korszakaink vannak, amikor bizonyos érzések, kötődések felerősödnek… soha sem lehetünk teljesen boldogak vagy elégedettek. Minden egyes fázisban meg kell látni a maga szépséget, és a saját értékeinket meglelni benne.

Hálás vagyok, amiért a Teremtő adott nekem egy ilyen szakaszt. Össze kellett gyűjtenem a legmélyebben nyugvó, legerősebb foszlányaimat, és ezek segítségével berendezkedni egy új életre, ahol helyet kaptak különleges emberek, akik szerepét (ami addig üresen állt) fel sem tudtam mérni, hogy igazából milyen fontos.
Most válhattam igazán azzá, akiről a pubertás válságos szakaszaiban lenni akartam. Én szeretek szikla lenni. Másképp rosszul is érezném magam.
Csak van egy nagyon fontos komponens, amit eme mondat megfogalmazója nem lát. Az én szívembe mindenki belefér. A múltból, a jövőből érkezők is, és a jelenben menedéket kérők is. Nem tudnék nem megbocsájtani. Azt hiszem, ez az egyik legjobb képességem, és teljesen mindegy, hogy hány nyelven beszélek, vagy hogy hol tanulok, én ezt szeretem legjobban magamban. Önmagamnak is képes vagyok bizonyítani, és a szívem soha sem hűl ki. Újra és újra felállok, ha már rossz kedvem van, és a testem is kezd belefáradni a harcokba.
Szerintem hasonlítok Édesanyámra. Jobban, mint azt ő valaha is sejteni fogja. Benne léteznek ezek a képességek, és ma, Anyák Napján rá vagyok a legbüszkébb, amiért ezeket a különleges látásmódokat, ezt a bölcsességet át tudta nekem adni.

Hiszek Isten ama erejében, hogy ha elvesz tőlünk valamit, talán még nagyobb ajándékot rejt el az életünkben. Az én ajándékom egy hűséges, igaz barát, akinek beszélnie sem kell, csupán már a jelenlétével jelzi nekem, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor éreztem azt, hogy nekem senki sem segít, és senkinek sem tudok igazán megnyílni. Szerencsés vagyok, mert ez az érzés eltűnt az életemből… egyke gyerek lévén itt van mellettem a nővérem, akiről tudom, hogy nem fog eltűnni… mert máshogyan segít nekem, és együtt más útra léphettünk.
Köszönöm, hogy vagy nekem Adrus. Szükségem van rád, tudod jól. Nagyon szeretlek <4

U.I.: Kedves Olvasóim! Bocsássátok meg nekem, ilyen az életem. Szerelmek és barátságok különlegese szövevénye. Remélem a jövőben ez a két hihetetlenül fontos élet-komponens egészséges egységben összefonódik… szerintem ez lesz majd az igazi felnőtté válás.