A remény hóvirága

-->

Láncra verve áll a szív. A kőfal, ami előtte magaslik minden egyes alkalommal, amikor nekiszalad, még jobban megsebesíti. Aztán hallom, amint ordít a remény… kiáltozik,
Gyere vissza…
Ne engedj el…
Miért?

Éles tőrt döf belé a büszkeség. Nem hagyja, hogy megalázza magát, és megint a múlt hibájába essen bele. A remény hihetetlen dolgokra képes, főleg, ha a párja a szeretet. Ezt képviselve nagyon sokszor buktam bele a csatáimba. 3 évvel ezelőtt eltévedtem egy szerelemben, ami csábítónak és szenvedélyesnek tűnt, de üres volt… üres, mint a napfénytelen napok. Hónapok, évek teltek el keserűségben és eközben végig kapaszkodtam ebbe a nem is létező „kapcsolatba”… akkor azt hittem, hogy nagyon megsérültem, aztán amikor találkoztam az igazi, forró, vérvörös szerelemmel, tudtam, hogy semmi bajom nem volt, csupán csukva volt a szemem. Először óvakodtam a nagy érzéstől, azt hittem, egy részem mindig magányos lesz… később pedig nem volt megállás. Mint a tornádó, ami felforgat városokat, úgy tört be az életembe a megállíthatatlan érzés. Képtelen voltam, hogy kontrolláljam. Semmi sem számított, csak hogy Ő velem van, Ő foglalkozik velem, és Ő ismer. Megváltoztam? Nem tudom… lehetséges, szerinte igen. Most már igaza lehet. Többet és többet akartam, főszereplő akartam lenni az életében, képviselni az örök és el nem múló szerelmet. Gyermeki álmok, amik felnőtt szenvedéllyel párosultak. Fura, mert erről soha sem tudtam akkor írni. Valamilyen szégyenlős titkolózás szállott rám, és féltem, ha leírom ezeket a csodákat, akkor elmúlnak… de most már vége, és minden elmondhatok őszintén.

A vég akkor jön el, amikor a szeretetből már jóval kevesebb van, mint a problémákból. Két makacs, céltudatos ember harca örök sebeket ejtett. A mérhetetlen önzés felütötte Őbenne a fejét. Nem, most nem tévedek… önző volt, és Ő is megváltozott... a valóság az ő életén is otthagyta keserű nyomát... ismerős már, miért jött el a vége?
Akar maga mellé, de mégsem szeret… ismét rab lettem, az érzelmek rabja. Ismerős már? Pár sorral feljebb pont erről írtam. Egy férfi, aki –úgy tűnik- nem érdemli meg a szeretetem, maga mellett tart, mert képes vagyok segíteni és helytállni bárki mellett. De nem szeret… csak kellek… mint az egyszerű embernek a napfény, vagy az eső. Nem becsüli, de kell, hogy megéljen. Nélküle talán halott lenne…

A remény volt az én állandó pajzsom a keserűség ellen. Bámulatos, hogy milyen terveket képes szőni. A remény a legnagyobb mesemondó… most is, még évek múltán is működik, és nem tud csendbe burkolózni. Nem újdonság, ha azt mondom, hogy nem akarom feladni. Egy évig építettem ezt a szerelmet könnyel, mosollyal, és mérhetetlen szeretettel, tisztelettel és mindennel, amim volt… nem akarok megválni tőle. Nem végtelen lehetőséget akarok, csak egy utolsót. Türelmes leszek, és megvárom a nehéz időszak végét, megvárom, míg a férfias tudat kicsapongja magát, aztán mindent megbocsátok, elhallgattatom a büszkeségem, és előrelépek az árnyékból. Meg fogom kérdezni…

Akarsz még velem lenni? Ha én ismerlek a legjobban, ha enyém a szíved egy darabja, és sajnálsz, akkor van még benned szeretet, kár tagadni. Akiben lakik szeretet, az képes felépíteni a csodákat újra… miért ne lehetne megpróbálni? Rengeteg munka és fáradtság, de megéri, mert gyönyörű…

De ha nem, akkor messzire kell menni egymástól, hogy ne bántsuk meg a gyönyörű múltat. Mert akkor semmi sem volt igaz… aki el akar jönni az új kocsijával és képtelen azt mondani, hogy ne reménykedj, abban még ott lakik a szeretet lángja, én már csak tudom… de ha ez mind hazugság volt, ha ez mind csak a vigasztalás eszköze, akkor… nem fogok még egyszer beleesni a csapdába… akkor én elmegyek, és megtalálom azt a férfit, aki igazán tud engem szeretni…

Geisterfahrer.

Ajánlás: Neked…

Az igazi szívszilánkok

Vérvörös a téli hajnal. Nincsen párja benne a magánynak. Halovány zöld fénnyel világít az óra. A saját zokogásomra kelek fel. Érzem a szilánkokat a szívemben… érzem, hogy egyre mélyebbre fúródnak… ez majdnem olyan, mint kicsit meghalni. Nincs már az, akit úgy szerettem, akinek mindenem odaadtam. Ő töltötte ki a szívem, ő fogta a kezem, ha féltem. A családja az én családom volt, a barátai az én barátaim.

De már nem szeret… soha többé nem csókolhatom meg, soha többé nem lehetek együtt a szeretteivel… soha…

Kihúzta a lábam alól a talajt, és elvett tőlem mindent. Egyedül hagyott az emésztő fájdalom sötétségében. Ő volt a minden… ő hordozta a boldog jövőt magában.

Nincs már erőm ahhoz, hogy ismét ostorozni kezdjem magam a múlt miatt… talán ha nem szólok, hogy többet akarok, talán, ha beérem az apró szerepemmel, amit az ő életében kaptam, most nem sírnék úgy. De valami rávett arra, hogy akkor megmondjam, hogy mi zavar… és jelentette a véget. Olyan férfiba szerettem bele, aki zokon vette az én kéréseimet… de hiába a sok hiba, akkor is elemészt a keserűség. Vérzik az egész lelkem, megéget a kihunyt szerelem hamuja.

Egyszerűen elhagyott…

Nem akar már velem lenni…

Összetörte a szívem…

Nem tudom, hogy ezután mi jön. Csak az Úristen tudja, akihez most is imádkozom, hogy segítsen, mentsen meg a földi pokoltól.

A magány a nyomomban lohol… hamarosan le fog csapni rám, és az egyetlen fegyverem, ha előre tekintek és megint felépítem magam, úgy ahogyan  a múltban tettem, amikor egy reménytelen szerelem elől menekültem.

Ha most ezt olvasod, érezheted, hogy tönkretettél érzelmileg, de a becsületem még épp maradt, csupán ez vég meg a teljes megaláztatástól.

Nem volt igazságos azt válaszolni a kérdésemre, hogy nem tudod azt mondani, hogy ne reménykedjek. Mit vársz még tőlem? Lelki támogatást, úgy hogy cserébe nem kapok semmit? Vagy gyere vissza, és szeresd bennem azt, akit megszerettél, és akinek te voltál az első, vagy menj el és engedd, hogy tovább lépjek…

De ne légy önző. Ne légy olyan, mint az utolsó 2 hónapban…

D.

A büszkeség üzeni: Nem adom fel. Magasra török. Hallani fogsz rólam. Tisztelni fogsz, és tudni fogod, hogy megtartottam az ígéretemet, és valóra váltottam az álmaimat.

Szerelmek szerelmei

Állandóan harcolunk... csak ő nem tud róla.

Mindig rá vágyom, csak nem tudja felfogni.

Utálom magam, mert annyira szeretem... és végül hagytam, hogy átvegye minden felett a hatalmat, akaratlanul is... én pedig... csak egy csavar lettem a nagy és száguldó gépezetben, amit nem tudok már megállítani sehogyan sem...

Amikor a szív és az ész beszélgetni kezdenek...

-Annyira szánni valóan gyenge vagy…

-Miért mondod mindig ezt? –remegett már dühében, miközben érezte, hogy a világ körülötte szép lassan megsemmisül…

-Miért nem foglalkozol magaddal? Miért kellett teljesen odaadnod magad valaki másnak? Nem értelek… folyton szorongsz, szomorkodsz, közben pedig meg van a párod.

-Te ezt nem értheted. Én nem állhatok meg… nekem dobognom kell még évtizedekig, és ehhez kell valami erős motiváció. S erre ott van Ő… Ő az egyetlen motiváció a fáradt hétköznapokban, Ő a mosoly, Ő az ölelés, Ő maga az élet és a boldogság. A magány meghal, ha a közelembe kerül. Nem tudok, és nem akarok róla lemondani. Mindig remegek, ha végre meg tudom, hogy eljön. Próbáltam már önálló és kemény lenni a valóság szürke mezején, de nem sikerült. Megszállottan kergetem Őt, aki a szerelem allegóriája. Félek, ha elhagy, megszakadok… megszakad a szív…

-Annyi minden vesz körbe, annyi célod van, annyi mindent kipróbáltál már! Miért vagy megszállott? Miért élvezed ezt a reménytelen játékot? Miért hiszed azt, hogy örökké veled marad, feleségül vesz, és beköltöztet egy szép házba? Szánni való vagy, még mindig. Gyerekesek az álmaid, te is tudod, hogy ez nem tarthat örökké.

-Ugyan miért nem? Nincs bennem elég kitartás? De, az bőven akad… csak úgy, mint a hibáim, amiket megtanult elfogadni és szeretni. Az örökkévalóságban is hiszek, muszáj benne hinnem, különben mi értelme lenne egyáltalán szeretni? Ha egyszer majd összetör, akkor azt fogom mondani, hogy az összes szilánkban ott van benne ő is, és rettentően fog majd fájni, de tudni fogom a szilánkok összeillesztése közben, hogy képes voltam igazán szeretni és ebben a szerelemben képletesen is, de meghalni. Nem hiszek már a racionalitásban. Hazudnak az emberek, nem merik bevallani azt, hogy mit akarnak, és miért nem akarnak már a barátaim lenni. A szerelemben minden egyes szót ki akarok mondani és minden pillanatot meg akarok örökíteni. Mert kell, mert erről szól az élet, hogy megtöltsük minden egyes percét… én a szerelemmel akarom megtölteni.

-Minek neked ekkora szenvedély? Nem látod, hogy csak a céljai érdeklik, és az élete?

-Azt mondta, hogy ő nem rangsorol. Én pedig hiszek neki. Engem is érdekel a jövőm, de valamiért képtelen voltam arra, hogy beengedjem az érzelmek elé a racionális, világi dolgokat. Pontosan tudom, hogy mit akarok, és keményen küzdöm érte… az utóbbi pár eredményemet pont Őneki köszönhetem. Az erőnek, ami felemel, az Ő egyetlen szavának, ami elindított az úton.

-Muszáj, hogy megállj egy pillanatra és gondolkozz… vagy inkább megteszem én helyetted. Ne rohanj a vesztedbe… szeress, de ne ragaszkodj mérhetetlenül. Őt is, és végül magadat is megfojtod majd… meg fogsz fulladni a rengeteg érzésben, ami felgyülemlett benned, és amit képtelen leszel majd idővel kezelni. Okosan kell szeretni. Elfogadni a jelent, Őt, az életét, és minden hibáját. Nehéz feladat, de ha az örökkévalóságot tűzted ki célul, minden erődre szükséged lesz. Álmodj te is, ahogyan ő teszi, de a saját álmaidat kövesd. Légy mellette, de magadba is találj vissza. Tanuld meg, hogy az ember élete nagy részében végülis egyedül van… a tudatával és a szívével. Egyedül vizsgázik, egyedül tanul, egyedül éri el a célját. Körbevehetnek ezren is akár, a bensőd, akkor is egy különleges és egyedi magányt fog alkotni. Becsüld meg, amid van, ne sírj, hogyha csak néha van veled. Fő, hogy ott van és boldoggá tesz.

-Tudom. Meg is becsülöm. Csak… telhetetlenné váltam, és nem volt megállás. Ő a hősöm, és az egyetlen ember, aki képes az önzetlenségre. Érted már, miért szeretem annyira? Megtaláltam magam benne, egy olyan tükörbe nézek, amiben az összes ellentétes vonásom is benne van. Nem engedhetem el… túl boldoggá váltam mellette.

-Túl boldog… ne mondd ezt, rosszul hangzik. Légy csak szimplán boldog… ha túlzásba viszed megsérülsz, ő pedig továbbáll. Ha te összetörsz, már nem tud megszerelni…

Légy hálás, de ne beszélj folyton… légy színes, mint az őszi levél, de hordozd magadban a csendességét és a szerénységét is.

Ideje felállni arról a bizonyos padlóról és felnőni. Nem szabadna egy ilyen gyönyörű és boldog évfordulót elrontani…

Üdvözlettel: Szív és Ész…

Hűség

A hűség soha sem jár egyedül. Csak akkor képes élni, ha van valahol a világban még egy szív, amelyik legalább annyira erősen kapaszkodik a másikba. A hűség nem jár egyedül, mindig valami felé irányul, és akaratlanul is viszont várja a társát. Mint ahogyan a kutya követi az emberét. Nyughatatlanul, türelmetlenül és állhatatosan. Semmi kétsége nincs afelől, hogy majd ma is hazajön, és szívének kedves dolgokkal halmozza el.

Létezik örök és feddhetetlen hűség? Képes valaki éveken keresztül, csak egy szeretőhöz hozzáérni, egy ember ajkát megcsókolni, és egy embert ölelni forró szeretettel? Akarok hinni benne… de a keserűség álladóan elragadja a valóságot és irányítani kezd mindent. A gyengék máshoz fordulnak, menekülni kezdenek.

Anyám szerint én mindig elmenekültem a valóság elől… talán igaza is volt, de mindig hűséges voltam azzal, akihez menekültem. Képes voltam és vagyok valakit éveken keresztül szeretni és magamba zárni a fájdalmat, ami néha elborítja az egész életem… felülemelkedem minden kicsinyes keserűségen, hisz a tudat, hogy van, aki azt mondja, hogy mindent megbocsát, egyedüli a nagy és rideg világban.

A legforróbb és legmélyebb érzések irányítják a tudatot, hogy az hűséges maradjon. Semmi más nem képes felgerjeszteni az emberben ekkora áldozatot.

A fák most járják utolsó táncukat, míg mielőtt a tél befedné őket óriási, hófehér leplével. Ezer színbe öltöztetik karjukon tündöklő leveleiket, és mintha csak ezzel is szimbolizálnák a szomorú embereknek, hogy van, ami örök. A természet megújulása örök és állandó. Ezt senki sem képes tönkre tenni a világban… semmilyen fájdalom, ártó szándék nem állíthatja meg Isten csodás művének virágzását. Az ősz elmúlása utalás arra, hogy hamarosan eljön majd a megújulás… jelzi, hogy mindig eljön a halál, és mindig születnek csodák az életben. Mutatja, hogy a tavasz, az ősz, a nyár és a tél is fellelhető a földön itt-ott, úgy ahogyan az életben is ott van az örök szeretet, az örök hűség, és Isten mindenre kiáradó, gyógyító kegyelme…

Szenvedély...

Vajon ő is érzi? Kérlek add Istenem, hogy ő is úgy égjen, mint én… hogy úgy gondoljon rám, olyan védelmezően, ahogyan az én képzeletem ringatja őt.

Látom őt magam előtt. Kristálytisztán látom haját, ami állandóan a lemenő nap fakóságával világít… csak neki vannak olyan szemei, amik a tavaszi erdőt idézik.

Mindig irigykedem… ellopnám az összes szenvedélyét. Minden motor, szerelnivaló semmi kis tárgy az ellenségem… egy apró kis szeletet akarok abból a mindenségből, amit ő birtokol. Ez az apró fájdalom, ami állandóan bekúszik a szívembe muszáj, hogy éljen, különben nem éreznem a világ legkeserédesebb érzését, a szenvedélyt. Tép, szétszakít, megüt, s aztán felemel és elringat. Szétáramlik a testemben és nem hagy aludni... de érzem, hogy ő is majd megőrül, csak ő jobban titkolja. A férfiak mindig ügyesebbek ebben… csak egy fiatal és naiv nő képes határok nélkül szeretni. Képtelen kordában tartani lángoló érzelmeit, és egészen addig hajszolja magát, míg a becsület erős pillérét is kirántja maga alól, majd pedig mindent magának akar, mindent érezni és hallani akar.

Én is mindenem odaadnám, ha én lehetnék a legjobb barát, a nagymama süteménye és a garázsban parkoló motor így, együtt. Önző és nevetséges, gyerekes gondolatok… de van bennük valami, ugye? Aki érzett már ilyet az csak csendesen mosolyog, és magának sem vallja be, de fordult már meg ilyesmi a fejében…

Nekem csak a zene jutott… a lágy muzsika, a fényes, fekete gitáron. Most is csábít, kérlel magas, zengő hangján, hogy érjek hozzá, szólaltassam meg most néma hangjait… nekem ő a szenvedélyem… a soha be nem teljesülő szerelmem. A zene… jó lett volna nagynak és híresnek lenni, de a zenei álmaim most erre a pár mondatra korlátozódtak.

A halk zene fölött látom magunkat. Két ember, akik különbözőek, de ugyanolyan forrón szeretnek… ugyanúgy küzdenek, tanulnak, élnek a szenvedélyüknek. Ki mondta, hogy munkás-művész szerelem nem létezik? Én tudom, hogy van, hiszek benne, dédelgetem, ápolom… és elviszem magammal az örökkévalóságba…

Touch too much

Egy jó tanács kapcsolatokhoz. Tanuld meg, hogy vannak dolgok, amiket soha sem leszel képes felülszárnyalni az imádott szerető életében: a mama sütijét, a legjobb barátját és a szenvedélyét, amit olyan nagy hévvel űz…

Az élményanyag, amit átáramlik az elmémen, a szívemen, a testemen az felemészthetetlen… elmúlt pillanatok éles emléke, kimondott szavak csengése… és a bűn, a fájdalom szúrása. Rengeteg kép, érzelem, arc táncol most bennem. A napok rohannak és vele együtt változik az örök világ is… tegnap még egyedül tévelyegtem a sötétben, ma pedig szépen, tudatosan építem fel magam és védekezem a valóság tőrei ellen…

Nem is kell mérlegelnem már… tudom, mi változtatott meg olyan helyen, ahol senki sem látja. Ez egy fontos és mély érzelmi pont bennem… félek, ezt senki sem fogja már látni… senki sem fogja elhinni, hogy igyekszem…

Amikor elkezdtem szeretni a szívem még csak gyermeki kiscipőben járt… boldogan tekintett a világba, semmi sem lehetett eléggé fájdalmas. Az életnek van egy gonosz tulajdonsága… minden jónak véget vet… így történt ez velem is… fél év után valami megváltozott. Az érzelmek óriási ruhákat öltöttek magukra, és a szenvedély engem különösen megperzselt, sőt megégetett. Eddig képtelen voltam ennek a megfékezésére. A saját kételkedésem és bizalmatlanságom tüskés csapdájába zuhantam… soha senkinek nem kívánom ezt az állapotot. Soha ne panaszkodj, ha szerelmes vagy… a normális ember talán nem is teszi… én megtettem, és borzasztóan nagyot zuhantam. 3 nap… 3 nap bizonytalanság, magány és félelem. Olyan volt, mintha vártam volna a szívem meggyilkolásának pillanatát… gyerekes és kicsinyes módon rettegtem… a semmitől. A megbocsátás határtalan, és az isteni irgalom ott lakozik a legtöbb emberben, főleg abban, aki őszintén és emberséges módon szeret. Megbocsátottak nekem. S ami ezután jött… az talán a saját magam megbüntetése volt… állandó bűntudat, hálálkodás, sírás és minden, ami elveszi az ember maradék önbecsülését is.

Sokszor visszatekintettem már magamra, és folyton oda lyukadtam ki, hogy az ember önmaga iránti szeretete mennyire lecsökken, ha szerelmes lesz... szinte nevetséges, de máig nem tudom, hogy most álmodom-e, vagy tényleg el kellene kezdenem hinni a szerelemben…

G.