The pray of Ashley

Ajánlás: Kenny-nek.

Isten megteremtette a Jót. S itt vége is a filozófiai kérdésköröknek. Na jó, talán mégsem. Jogos a kérdés, hogyan lett a Rossz?
Isten szabad akaratot adott nekünk. Választhatunk, hogy követjük őt az örökkévalóságba, vagy egészen más merre megyünk. Aki más merre indult el, az évezredek során szépen kialakította magának a Gonoszt. Mindenki hívhatja, ahogy akarja… Sátán, Ördög, Mefisztó. Teljesen mindegy… de a lényeg egy és ugyanaz. Isten nem teremtett rosszat… és tulajdonképpen a Jó és a Rossz harca nem Isten és az Ördög harca. Ő mindenek felett áll. Mi vagyunk a Jók és a Rosszak egyben… mi küzdünk önnön magunkkal… s Isten lesz a végén a bíránk.

Erre a kapcsolatra soha sem voltak, és nem is lesznek racionális válaszok, magyarázatok. Itt két nagyon különleges ember feszült egymásnak, s a harc vége az lett, hogy száműzték egymást nagyon más dimenziókba.
Nem emlékeznék, és nem hiányolnék egy nagyon speciális embert, ha érezném, hogy mindent megkaptam, és mindent lezártam. Itt már nem az érzéseimről, vagy a fájdalomról van szó. Itt csak az igazság kell… de elment. Elment mindenféle közölnivaló, levél vagy mondat nélkül… nem kaptam semmit. Pedig én mindent hallani akartam.
Visszamennék-e? Talán igen… talán, ha most átlépek a falaimon azt mondom, hogy… meg akartalak menteni. Én akartam lenni az egyetlen… meg akartam változtatni az életedet, és fényt vinni bele. Kevés az, hogy mindenemet odaadtam volna. Nem volt semmi, amit ne tettem volna meg, hogy megszabadítsalak a démonoktól. De mégsem sikerült… kegyetlenül elbuktam… s ez a seb máig a szívemen van, és még sokáig ott lesz.
Visszamennék, és újraírnám a múltat. Miattad… és talán magam miatt is. Hogy megmentselek téged, és… hogy magamba visszatérhessek. De attól tartok, ha vissza is jutnék csak egyedül önmagam találnám meg, s önmagamban egy darabkát egy egyszerű srácból, aki a minden volt. Mert „a srác a fekete sapkával” most bennem él. Én vagyok részben… máshol már nem lelné meg senki sem. Kenny, tudom, hogy ezt te is tudod… nem kell az égre nézned, elég a nyakadban lévő madárra nézni… az a madár lefele repül, de az életet jelenti. S amíg rajtad lesz, én ott leszek… én benned fogok élni… s bármilyen nehéz is lesz, vagy bármilyen sötétségbe borulsz, én majd fogom a kezed és suttogom:
 
„Szerettelek...”  
De most mennem kell. Harcolni a Gonosz ellen…

Geisterfahrer.

UI.: Mindig akartam, hogy lásd, hogy ugyanúgy szenvedek, mint te… mindig akartam, hogy tudd, ki vagyok igazából. Te ezt most nem látod, és nem tudom, hogy meg fogod-e valaha látni. Nem is baj… elég nekem ha érzed, hogy milyen amikor ott vagyok a lelked legmélyén…

A lélek csöndje

Fénytelen álom,
Dübörgő napsütés.
Az Anya már a tavasz szavait suttogja.
Képtelen életre kelni, elnyomja a sötét tél,
Harcuk örök s végtelen.

Hosszú fagy után éget a forró Nap,
Csókjával életet lehel.
A fehér táj titkai feloldódtak,
A szívszilánkok szerteszét fúródtak.

Valami eltapossa a szenvedély virágait.
Bagoly szava: rossz az út, amin jársz,
De az én szívem továbbra is csak a sötétben él.
A fény csak egy ritkán bekukkantó vendég…

Elfelejtett vágyak néha halványan pislognak,
Mégis erős fal védi őket a gyengéd hadtól.
Tiltakozást fú a racionalitás hangos szava,
Az álmok mélyen, érzelmesen ordítanak.

Várom a megváltót, várom az ítéletet,
Mikor az illúziók nélkül is boldog lesz lelkem,
Mikor arca elhalványul az idő csókjában.
Várom. S már nem remélek, inkább várom a csendet.
Lelkem csendjét.

Geisterfahrer.

M. Lightbringer Neked, hogy lásd, hogy szeretek verset is írni =)
De az igazi ajánlás mindig ugyanaz. Mindenkinek… s mégis személyre szólóan, valakinek…

Demons from the past

 ~-~-~

Nem lehet az örökkévalóságig valamit elfojtani, és örökös hallgatózásba burkolózni. Néha talán nem is árt visszanézni oda, ahonnan indultam. Milyen emberek vettek körül, és… hogyan éreztem magam.
Most nem érzek gyűlöletet. De nem is szeretem már többé Őt. Most még nem tudok mosolyogni az emlékeken… most nagyon mély sírban pihennek. Nem tudok még odamenni, és virágot tenni rá. Talán a temetőm közelébe sem merek menni. Félek, hogy felszakadnának a sebek, és msot nagyon nincs kedvem visszaesni.
Azért volt ezt fontos kihangsúlyozni, mert be kell, hogy valljak valamit. Bár nem ismerem be önmagamnak, az elmúlt 2 évben én nagyon erősen szerettem egyetlenegy embert. Írtam Róla, és Neki… folyton Rá gondoltam. Mindent Neki adtam volna… csak azért, hogy legalább hozzám szóljon, vagy velem legyen. A szívemet melegség járta át, mikor Rá gondoltam. Imádkoztam érte, s szívből, igazán szerettem. Boldog voltam, hogy van valakim, aki ilyen közel áll hozzám…

Ma ez hatalmas butaságnak tűnik. Mindent odaadni annak, aki sohasem szeretett? Ugye, hogy az, ismerjétek be! Talán túlzottan akartam a lehetetlent, és ebbe kegyetlenül belebuktam. Most eszméltem csak rá, hogy nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam azt, hogy Ő nincsen többé. Mintha egy halottat kellett volna elengednem. S nekem ez pont ilyen folyamat volt… most jutottam oda nagyon sok segítséggel, hogy feldolgoztam azt, hogy vége van. Vége. Nem fáj, nem akarok többet. Teljesen nyugodtan folytatom a kis életemet.
De ahhoz, hogy ezt teljesen nyugodt lélekkel leírhassam, ahhoz egy borzasztó nehéz és hosszadalmas folyamatnak kellett letelnie. Elfogadtam a lehetetlent, legyőztem a démonjaimat, és… és most távozom az emlékeim temetőjéből. Most még sokáig nem szabad visszamennem, és megkoszorúznom a sírokat. Addig bizonyosan nem, amíg fel nem növök, és el nem fogadom így a gyerekkoromat.

Geisterfahrer.

Ajánlás: Régi szerelmek ajkán égő tüzeknek.

Keserédes tavaszi csók

Érdekes folyamat… minden olyan gyorsan történik, gondolkodni sincsen időm.
Egy ideig arra panaszkodtam, hogy semmi sem történik, most pedig ismét minden a feje tetejére állt.
Az életnek van egy olyan egyedi jellemvonása, hogy nagyon könnyen szét tud esni. Olyan, mint egy jól felépített vár. Egy vár, amiben a lelkünk lakik. Tulajdonképpen ez az élet. De ez a vár némely embernél homokra épül, s jön a szél, majd kifújja a homokot, és az egész összeomlik.
Van, aki nem homokra épít, mégis… valami különös erő megtalálja a vár leggyengébb pontját, megbénítja, majd lehullanak a falak.
Így érzem magam most is. A talaj, amire építettem kisebb-nagyobb sérülésekkel, de még megmaradt. Ám a falak teljesen elporladtak.
Amikor a legmélyén hirtelen ráébredsz arra, hogy talán van még valami remény, pont az fog kihúzni a bajból.
Sokáig kételkedtem némely emberi kapcsolatban, de ma már rájöttem, hogy néha… néha ők egyben a családom is. Néha pont azok az emberek bántanak, akiket a világon a legjobban szeretünk.
Talán nekem ez a legnagyobb hibám. Bántom azokat, akik a leges legközelebb állnak hozzám… de miért? Mert néha zavar, ha tudják, hogy mi a bajom… vagy éppen egyedül akarok maradni, de ők mindig a nyomomban vannak. De később rájövök, ha ezek a pillanatok és emberek nem lennének nekem, akkor semmim sem lenne. Szeretetet is lehet „beleölni” személyekbe… a legtöbben így élnek… keresnek valakit vagy valakiket, akiknek az életüket adják, és akikbe később csalódnak. Úgy érzem, hogy leginkább véletlen találhat ránk az a fajta „szerencse”, ami elhozza nekünk azokat az embereket, akik majd nagyon sokáig ott állnak mellettünk. Semmit sem tudhatunk előre… az időnek megvan az egyedi és egyben egyetlen tulajdonsága, hogy nem tud mozogni. Csak szépen, lassan teli. Nem tud visszamenni, visszatekinteni, de előre nézni sem. A jelenében él, s a mi jelenünkben is. Sőt, ő írja a mi jelenünket… befolyásolja az életünket is. Van, hogy néha arra kell várni, hogy teljen. Néha megállítanánk… néha pedig eldobnánk, mert megfojtani készül…

Geisterfahrer.
Immer allein…

Ajánlás: Nővéremnek, M. Lightbringer-nek, Flórának, Petinek, Bettinek, és az Egyetlen Nagyimnak <3

Ultima ratio

 *~*~

Szeretném, de én képtelen vagyok erre. Én képtelen vagyok szeretet nélkül élni…
Bizonyos embernek gyengeségnek tartják, mások leplezik, egyesek nem érzik…
Talán ezért következik be gyakran az, hogy akit sokáig szerettél, és túl sokáig hagytad, hogy bármit megtegyen veled, egyszer csak fájdalmat okoz.
Ha túl sokáig járunk becsukott szemmel, elfelejtünk látni… elfelejtjük, hogy hiába van zárva az ajtó, az ablakon beáramlik a fény. De mi csak rendületlenül bámuljuk azt az idegesítően tökéletes ajtót. Ez az átok. Ez volt az én átkom. Idáig…
Az a szeret, ami nem teljesedik be, és túl sok fájdalmat hivatott cipelni, az egy idő után átfordul némi keserűségesen mérgező gyűlöletté… és a folyamat már visszafordíthatatlan lesz. Minden elveszik… minden a sötét érzés martalékává válik, s nekünk csupán néhány szép, ám megfakult emlékkép marad. Ennyiből táplálkozhatunk… és felszegett fejjel, büszkén kell mondanunk, hogy „Nem, engem már nem érdekel. Jobbat érdemlek!” Ez így is van. Ma már tudom. De a folyamat, amit át kell élni, hogy idáig eljussunk hosszú és fájdalmas…
Én nem akarok már semmit. Se gyűlöletet, se szeretetet. Csendet akarok… és azt, hogy a nevemet homály fedje… hogy engem ne emlegessenek többet. Negatív alapon biztosan ne…
 
***
A legkeményebb emberek sem teljesen golyóállóak. Sőt, ők talán a legsebezhetőbbet. Egy bizonyos ponton legalábbis biztosan. Méghozzá azon a ponton, ami miatt olyan „keménnyé” váltak. Minden embert érnek kemény csalódások, és most vált világossá, hogy amilyen sokan vagyunk, olyan különböző módokon dolgozzuk ezt fel.
Azt hiszem talán a legkeményebbek a leggyávábbak. Azért, mert inkább nem éreznek semmit, csak hogy ne csalódjanak… ez a legtipikusabb módja a védekezésnek. A gyávaság… hisz… szeretet nincs fájdalom nélkül? Igaz mondás, de… a szeretetbe vegyülő fájdalom mindennél édesebb. A szeretet része… a küzdés szikrája ez maga…
Aki ezt nem képes elviselni, az szeretni sem fog soha tudni. Az összetört emberek pont ezért gyávák. Én képtelen voltam meggátolni a túláradó szeretetemet valaki iránt, mások pedig pont, hogy arra képtelenek, hogy szeressenek. Érdekes, nemde?

Geisterfahrer.

PS.: A Pillangóhatás valamilyen szempontból egy folyamat, aminek egy pontjába befurakodott valamiféle olyan erő, ami mindent megváltoztat. Egy porszem a tökéletesen működő gépezetben. Valami átokféle, ami mindent megváltoztat. Hidd el, ha tehetném, visszamennék, és talán el sem indulnék. Nem magam miatt. Hanem, hogy azzal légy, akivel kellett volna… odébb állnék, és láthatnád, hogy hova vezet az út, ami elvileg a „boldogságodat” tartalmazta. Volna…

Tovább

 ~~~

"Én megpróbáltam mindent. Elmenni, maradni, kiszállni, véget vetni és újrakezdeni is. Rájöttem, hogy gyűlölni nem tudlak, és kitörölni sem. Így hát tehetek, vagy mondhatok bármit, legyen az szép vagy csúnya, a tartalom mindig egy és ugyanaz lesz. Szeretet. Teljesen mindegy, hogy mibe lesz felöltöztetve. Mindig szívből jövő szeretet lesz…"

*G.

Wie'n Geisterfahrer such ich Dich...

Milyen az az ember, aki folyton csak a jövőbe bámul? Hasonló ahhoz, aki csak a múltjából él…
Legjobb a jelenben élni, táplálkozni az emlékekből, és előre menni…. De néha ez olyan nehéz… nehéz mindent csapott-papot otthagyni.

Jelenleg keresem a nemrég elveszített inspirációmat, és a szépségeket ebben az életben. Másmilyen vagyok, mint régen, nincsenek a földben erősen gyökeredző elképzeléseim, terveim, vagy nézeteim. Élek. Vagyok és alkotok… nekem nem kell a valóság… az már túl sok.
A jeleimet összeszedtem, és megpróbáltam kilábalni egy használhatatlannak tűnő kapcsolatból. Sikerült is, fogjuk rá. Ám mi jön ezután? Hol fogom én végül otthon érezni magam… és kivel? Hova szökött az inspirációm? S miért szorongatja már most a kezemet a magány…?

Mi maradt nekem, amit írható formába önthetnék? Talán egy apró, pici üzenet az én Kedvesemnek.
„Látod… nem lehettél az a személy, akit kiválasztottál magadnak. Nem viselheted többé annak a valakinek a külsejét. Isten megmondta, hogy ez nem Te vagy. Jelt küldött, neked pedig cselekedned kellett… immáron komolyan. Be kell látod, ez nem Te voltál… Te sohasem leszel olyan, mint mások. Neked soha sem kell beállnod a „sorba”. Nem kell új neveket, külsőket, hajszíneket választanod, hogy újjászüless… felesleges. Csak Te ezt még nem tudod. Nem ismered fel a magadban rejlő pozitív (!) erőt. Én hittem, és most is hiszek benned. Mindenki bolondnak titulál engem ezért, de már nem zavar. Az sem, ha nem keresel… attól még nekem igenis hiányzol. Jelenleg te birtoklod minden mélyben levő, elfojtott érzésemet, és hiszek Benned. Bennünk. Ne kérdezd, miért. Én sem tudom. Jobbat érdemlek, tudom jól, de… ez nekem már nem segít. Most Neked írok… talán máskor, másnak fogok… de most te jársz (túl) sokszor az eszembe… Kedvesem…”

Geisterfahrer.Immer allein. ~ Liebt euch sehr…

PS.: Soha se felejts el emlékezni… emlékezni arra, hogyan és mikor ismertél meg. Számolj utána… hány fáradhatatlan reménykedéssel töltött nap… és mennyi csodás kaland egy másik országban…