*~*~*
Semmi sem lehetetlen. Csak valami időbe telik...
2011. január 31., hétfő
2011. január 29., szombat
Can't let go
A legegyszerűbb dolgok tévesztenek meg minket a leginkább. Néha legbutább, és legjelentéktelenebb dolgok alatt vannak a legjobban értelmezhető magyarázatok.
Ismét odaérkeztem, hogy túl sokat képzeltem, és kissé talán manipulálhatóvá váltam. Végig az orrom előtt volt minden… de elhittem a meséket, az illúziókat, és egy ügyes gondolkodás áldozatává váltam.
Ahogy egyre több idő telt el, egyre több dolgot tudtam meg, és a tapasztalataimból (amiket gyakran keserű úton szereztem), megtanulhattam, hogyan kezeljem a helyzetet, és hová tegyem az érzést. De ami a legfontosabb… megtanultam átlátni a szitán. Mérlegelni, gondolkodni, és cselekedni.
Itt nincsenek már szavak… csak az emlékek hűvös fuvallata…
* „Azt mondta, „Fázom”. Didergett. Elmosolyodtam, de nem húztam magamhoz azonnal. Kérlelni kezdett. Éreztem, hogy teste enyémhez feszül, és remeg. Remegett, annyira fázott. Mosolyogva odahajoltam hozzá… Megcsókolt, s éreztem, hogy egyszerűen megnyugszik a pillanatban…”
Mit kéne tennem? Újrakezdeni? Minek? Minden a szokásos és nyugodt medrében folyik, csak az én szívem háborog.
Tovább menni? A gyerekkorom része. A barátaim barátja. Az én barátom. S ami a legkülönösebb az az, hogy mindenki érzi és tudja, hogy ennek nem lehet vége. Itt még van jövő, de nem most. Most lehetetlen… s ez az egyetlen, ami életben tartja az érzést… ez az egyetlen, ami borzasztó ebben az egészben. Mert nem az emberi érzelmek, vagy viszonytagságok, és távolságok miatt nem lehetséges… hanem mert túl hamar vége lenne. Mert nem nőtt még fel ehhez az egészhez… mert összeroppantaná ezt az erős, ám gyenge burokkal rendelkező csodát.
S persze a normál ember rögtön mondja, hogy „Ugyan, de téged biztos jobban szeretne!”. Nem. Ha „összejönnénk” nem lennék többé már különleges…
Azt hiszem talán most értettem meg az egésznek a lényegét. Bár rengeteg a külső tényező, és az „ál-tett”, ami borzasztóan összetud zavarni… ami bennem azt az érzést kelti, hogy ez egyáltalán nem igaz… A kétségbeeséseim emiatt törnek rám. Emiatt születnek bennem furábbnál-furább képzetek iránta, amik egy része… nem is igaz. Szerencsére. Bár ki tudja…
S most mi jön? Sok-sok év magányosan, rá várva? Vagy csakazértis egy új út, új emberekkel? Mi lesz a következő lépés?
Lerombolni az illúziót, hisz már teljesen tisztán látok. És hinni abban, hogy van új. Van más. Mert mindig van választása az embernek. Még nekem is…
„No matter how hard I may try,
it just won't die,
the many memories haunt my mind,
I can't understand why,
I still hold on, what went wrong,
tell me is it my fault,
I need to know,
don't wanna guess anymore,
I know I should leave you alone but I just can't let go”
Geisterfahrer.
~Such’ ich Dich…
Ismét odaérkeztem, hogy túl sokat képzeltem, és kissé talán manipulálhatóvá váltam. Végig az orrom előtt volt minden… de elhittem a meséket, az illúziókat, és egy ügyes gondolkodás áldozatává váltam.
Ahogy egyre több idő telt el, egyre több dolgot tudtam meg, és a tapasztalataimból (amiket gyakran keserű úton szereztem), megtanulhattam, hogyan kezeljem a helyzetet, és hová tegyem az érzést. De ami a legfontosabb… megtanultam átlátni a szitán. Mérlegelni, gondolkodni, és cselekedni.
Itt nincsenek már szavak… csak az emlékek hűvös fuvallata…
* „Azt mondta, „Fázom”. Didergett. Elmosolyodtam, de nem húztam magamhoz azonnal. Kérlelni kezdett. Éreztem, hogy teste enyémhez feszül, és remeg. Remegett, annyira fázott. Mosolyogva odahajoltam hozzá… Megcsókolt, s éreztem, hogy egyszerűen megnyugszik a pillanatban…”
Mit kéne tennem? Újrakezdeni? Minek? Minden a szokásos és nyugodt medrében folyik, csak az én szívem háborog.
Tovább menni? A gyerekkorom része. A barátaim barátja. Az én barátom. S ami a legkülönösebb az az, hogy mindenki érzi és tudja, hogy ennek nem lehet vége. Itt még van jövő, de nem most. Most lehetetlen… s ez az egyetlen, ami életben tartja az érzést… ez az egyetlen, ami borzasztó ebben az egészben. Mert nem az emberi érzelmek, vagy viszonytagságok, és távolságok miatt nem lehetséges… hanem mert túl hamar vége lenne. Mert nem nőtt még fel ehhez az egészhez… mert összeroppantaná ezt az erős, ám gyenge burokkal rendelkező csodát.
S persze a normál ember rögtön mondja, hogy „Ugyan, de téged biztos jobban szeretne!”. Nem. Ha „összejönnénk” nem lennék többé már különleges…
Azt hiszem talán most értettem meg az egésznek a lényegét. Bár rengeteg a külső tényező, és az „ál-tett”, ami borzasztóan összetud zavarni… ami bennem azt az érzést kelti, hogy ez egyáltalán nem igaz… A kétségbeeséseim emiatt törnek rám. Emiatt születnek bennem furábbnál-furább képzetek iránta, amik egy része… nem is igaz. Szerencsére. Bár ki tudja…
S most mi jön? Sok-sok év magányosan, rá várva? Vagy csakazértis egy új út, új emberekkel? Mi lesz a következő lépés?
Lerombolni az illúziót, hisz már teljesen tisztán látok. És hinni abban, hogy van új. Van más. Mert mindig van választása az embernek. Még nekem is…
„No matter how hard I may try,
it just won't die,
the many memories haunt my mind,
I can't understand why,
I still hold on, what went wrong,
tell me is it my fault,
I need to know,
don't wanna guess anymore,
I know I should leave you alone but I just can't let go”
Geisterfahrer.
~Such’ ich Dich…
2011. január 28., péntek
"We're a broken people living under loaded gun"
Amikor vakít a szemedbe a Nap… amikor bemászik a dübörgő ütem a füledbe… és a szíved is felgyorsul. Katarzis…
Igazi péjnteken vagyok túl xD. Igen… a péjntek definíciója: a hét utolsó ledolgozásra váró napja, ami hatalmas hülyeséggel, orbitális röhögésekkel, és nagy bulizásokkal zárul.
~ terasz rulez n__n ~
Jól éreztem ma magam. Önmagam lehettem… nem tudom, de ez az érzés mostanában kicsit elhagyott, és most visszatalált hozzám.
A lelkem néha csak lebeg… néha egyedül van a hatalmas, szürke felhők ködében, néha pedig besüt a nap a kis otthonba.
Az életben meg kell tanulni nevetni, és önfeledten élni. A szabályokat nem indirekt módon áthágni… inkább átlépni rajtuk. Aki nem hagyja magát, azt nem fogják korlátozni…
S most írok. Igen, megint levelet írok… csak ma már nem követem el azt a hibát, hogy kézzel… most egy meghívást írok. Valamiféle „végső” találkát szeretnék vagy nem is tudom… talán most lehull az összes felépített érzelmi kőfal, s valami egészen új fény tölti be a szívem. Nem tudom… lehet, hogy egy korszak a végét járja. Lehet, hogy rájöttem, hogy valóban jobbat érdemlek, és érzelmileg nem vagyok már gyerek…
„Ki nem magányos, szeretném én azt tudni, még az is, akinek van valakije, csak még nem jött rá.” (Szabó Magda)
Geisterfahrer.
2011. január 27., csütörtök
Pray won't fade away
*-*-*
Gyakran szenvedünk attól, ha valamit nem sikerül véglegesen és teljesen lezárni. A múlt elmálló szálai megzavarják a jelen folyójának csendes folyását.
Valami mindig meg fog maradni abból, amire évekig építettünk, amit évekig éreztünk.
Ezzel csupán egy gond van. Léteznek emberek, akik viszonylag könnyen túlteszik magukat az élet csalódásain, ellenben másokkal, akik évekig küszködnek.
Valaki csak a pillanatot akarja élni, nem a múltat… valaki hazudik, s közben végig csak egy embert szeret… valaki pedig –bár nem akar-, mégis megragad.
Nyilván a racionális viselkedés azt mutatja, hogy menj előre, és ne foglalkozz a múlttal… de… nem. Mégsem ez jön a bensőmből. Régen még hittem ebben, mára már ezt egy felesleges önvédelmi ösztönnek tartom.
Miért? Miért nem tudok Neki hátat fordítani? Mi állít meg abban, hogy találjak egy jobbat, egy megértőbbet, egy kedvesebbet, egy olyat, aki egyáltalán képes szeretni.
S itt áll meg a racionális tudomány. Nem érdekelnek a pszichológiai magyarázatok… ez már egy olyan világ, amit nem érthetünk. Hiszem, hogy ez nem ember műve… hiszem, h csupán Isten akart próbára tenni…
Ha így történt akkor elbuktam. Kegyetlenül elbuktam… képtelen voltam elengedni azt, aki a szívemhez nőtt… pedig így talán könnyebb lenne
???
„Aki szeret, az elenged, megbocsát és felejt. De aki mindezt elvárja másoktól, az csak önmagát szereti…”
Geisterfahrer
Gyakran szenvedünk attól, ha valamit nem sikerül véglegesen és teljesen lezárni. A múlt elmálló szálai megzavarják a jelen folyójának csendes folyását.
Valami mindig meg fog maradni abból, amire évekig építettünk, amit évekig éreztünk.
Ezzel csupán egy gond van. Léteznek emberek, akik viszonylag könnyen túlteszik magukat az élet csalódásain, ellenben másokkal, akik évekig küszködnek.
Valaki csak a pillanatot akarja élni, nem a múltat… valaki hazudik, s közben végig csak egy embert szeret… valaki pedig –bár nem akar-, mégis megragad.
Nyilván a racionális viselkedés azt mutatja, hogy menj előre, és ne foglalkozz a múlttal… de… nem. Mégsem ez jön a bensőmből. Régen még hittem ebben, mára már ezt egy felesleges önvédelmi ösztönnek tartom.
Miért? Miért nem tudok Neki hátat fordítani? Mi állít meg abban, hogy találjak egy jobbat, egy megértőbbet, egy kedvesebbet, egy olyat, aki egyáltalán képes szeretni.
S itt áll meg a racionális tudomány. Nem érdekelnek a pszichológiai magyarázatok… ez már egy olyan világ, amit nem érthetünk. Hiszem, hogy ez nem ember műve… hiszem, h csupán Isten akart próbára tenni…
Ha így történt akkor elbuktam. Kegyetlenül elbuktam… képtelen voltam elengedni azt, aki a szívemhez nőtt… pedig így talán könnyebb lenne
???
„Aki szeret, az elenged, megbocsát és felejt. De aki mindezt elvárja másoktól, az csak önmagát szereti…”
Geisterfahrer
2011. január 26., szerda
Néma álom
Csendes, jeges szél fúj
Néma léptek zaja
Porba hull.
Remények törtnek derékba
Álmok kapnak új lángokra.
Egy útnak végső csillaga gyúl fel,
S végéből merítheted életed új irányát.
Csöppnyi érzelmek mély tengere,
Hosszúra nyúlik, mint a búza vetése nyáron
De ezer között mégis elveszik.
Titkom tán örökre rejtve marad.
Ugyan, mit bánom én?
Egy szív, egy szerelem
Több már nem maradt nekem…
Néma léptek zaja
Porba hull.
Remények törtnek derékba
Álmok kapnak új lángokra.
Egy útnak végső csillaga gyúl fel,
S végéből merítheted életed új irányát.
Csöppnyi érzelmek mély tengere,
Hosszúra nyúlik, mint a búza vetése nyáron
De ezer között mégis elveszik.
Titkom tán örökre rejtve marad.
Ugyan, mit bánom én?
Egy szív, egy szerelem
Több már nem maradt nekem…
2011. január 24., hétfő
Lass die Hunde los!
Hát kedvesem… azt hiszem ugyanazzá váltunk. Igen. Mindenképpen.
Hazugságok… illúziók… összeroncsolt boldog emlékképek… a bizalom és tisztelet elveszítése.
Nem hittem volna, hogy ez így tud fájni. És ez most nem a szerelem. Ez egy picivel talán összetettebb dolog. Egy barátság.
Mikor érünk el arra a pontra, hogy már alig érzékeljük a valóság szikráit? Most minden annyira más… annyira mély, és érthetetlen… minden szinte kissé természetfeletti.
Miért írom ezt?
Van egy ember az életedben, aki –némi erőszakossággal- kiharcolja magának azt, hogy az első helyre kerüljön. Ezáltal rengeteg szeretetet, bizalmat, tiszteletet és még sok más jó dolgot kap. S most alanyt váltok.
Észre sem vettem, hogy hirtelen irányítani kezdtek, és már csak más emberektől tudhattam meg, hogy mennyire vakon megyek a „legjobb barátom” után.
Pár hónapja veszélyes sebességgel kezdtünk lefele rohanni életünk zentijéről. Felnyílt a szemem, és láttam, hogy mik folynak a hátam mögött… borzasztó felismerés volt.
Lehetett volna némi lehetőségem azzal az emberrel intézkedni, aki nagyon közel áll a szívemhez, de ezt az én „legjobb barátom” nem hagyta…. Inkább átvette az irányítást, mint mindig. Ő diktált. S a végén persze mint mindig beadta a kulcsot…
~ Hatalmas a vihar… elfújta a földbe gyökerező szeretetet is. Mindent elvitt a Gonosz. Mindent, mire építkezhettem. S most nincs hol laknom. Szívek kivetettje lettem.
Megint elindulok… s nagy harc árán… visszaszerzem a helyem. ~
Nem is a hibákon van a hangsúly, hanem azon, hogy a borzasztó emberi természet, a becsvágy, és minden egyéb ilyen „változás”, vagy a kemény élethez való hozzásimulás mennyire tönkre tud tenni egy emberi kapcsolatot.
S mi a legeslegrosszabb? Amikor itt ülsz… és gépelsz… és rájössz, hogy elveszítetted a „legjobb barátod”… mert szembeszállt veled… és hagyott elveszni…
Ajánlás:
Kedvesem… elsősorban Neked, mert tudom, hogy ezen Te is keresztülmentél.
És Anett, Neked legfőképp. 8 éven keresztül voltál a legjobb barátnőm. Rengeteg mindent éltünk át együtt, együtt kezdtünk írni… együtt lettünk TH fanok. Nagyon hasonlítottunk, mégis voltak néha kemény harcaink, de… úgy érzem, hogy az egység mindig megmaradt. S most, 2 év után, hogy már máshová járunk iskolába, és mások vagyunk, nekem még mindig nagyon jó barátom vagy. Hacsak egy-egy kommentár, vagy „lájkolás” erejéig is, de én látom, hogy az a láthatatlan háló soha sem fog megszakadni. Mert mi igaz barátok vagyunk…
Geisterfahrer.
Hazugságok… illúziók… összeroncsolt boldog emlékképek… a bizalom és tisztelet elveszítése.
Nem hittem volna, hogy ez így tud fájni. És ez most nem a szerelem. Ez egy picivel talán összetettebb dolog. Egy barátság.
Mikor érünk el arra a pontra, hogy már alig érzékeljük a valóság szikráit? Most minden annyira más… annyira mély, és érthetetlen… minden szinte kissé természetfeletti.
Miért írom ezt?
Van egy ember az életedben, aki –némi erőszakossággal- kiharcolja magának azt, hogy az első helyre kerüljön. Ezáltal rengeteg szeretetet, bizalmat, tiszteletet és még sok más jó dolgot kap. S most alanyt váltok.
Észre sem vettem, hogy hirtelen irányítani kezdtek, és már csak más emberektől tudhattam meg, hogy mennyire vakon megyek a „legjobb barátom” után.
Pár hónapja veszélyes sebességgel kezdtünk lefele rohanni életünk zentijéről. Felnyílt a szemem, és láttam, hogy mik folynak a hátam mögött… borzasztó felismerés volt.
Lehetett volna némi lehetőségem azzal az emberrel intézkedni, aki nagyon közel áll a szívemhez, de ezt az én „legjobb barátom” nem hagyta…. Inkább átvette az irányítást, mint mindig. Ő diktált. S a végén persze mint mindig beadta a kulcsot…
~ Hatalmas a vihar… elfújta a földbe gyökerező szeretetet is. Mindent elvitt a Gonosz. Mindent, mire építkezhettem. S most nincs hol laknom. Szívek kivetettje lettem.
Megint elindulok… s nagy harc árán… visszaszerzem a helyem. ~
Nem is a hibákon van a hangsúly, hanem azon, hogy a borzasztó emberi természet, a becsvágy, és minden egyéb ilyen „változás”, vagy a kemény élethez való hozzásimulás mennyire tönkre tud tenni egy emberi kapcsolatot.
S mi a legeslegrosszabb? Amikor itt ülsz… és gépelsz… és rájössz, hogy elveszítetted a „legjobb barátod”… mert szembeszállt veled… és hagyott elveszni…
Ajánlás:
Kedvesem… elsősorban Neked, mert tudom, hogy ezen Te is keresztülmentél.
És Anett, Neked legfőképp. 8 éven keresztül voltál a legjobb barátnőm. Rengeteg mindent éltünk át együtt, együtt kezdtünk írni… együtt lettünk TH fanok. Nagyon hasonlítottunk, mégis voltak néha kemény harcaink, de… úgy érzem, hogy az egység mindig megmaradt. S most, 2 év után, hogy már máshová járunk iskolába, és mások vagyunk, nekem még mindig nagyon jó barátom vagy. Hacsak egy-egy kommentár, vagy „lájkolás” erejéig is, de én látom, hogy az a láthatatlan háló soha sem fog megszakadni. Mert mi igaz barátok vagyunk…
Geisterfahrer.
2011. január 22., szombat
Love is a four letter word. And spoken here!
Mert ha rád nézek, tudom, hogy a lelkem egy darabja a tied. Ha hozzád érek, tudom, hogy nem véletlen…
Mert ha ott vagy, tudom, hogy még érzel…
"Ugyan, hova mennék nélküled? Bolond vagy, ahogy én is. Ez a mi átkunk és áldásunk egyben. Édes álmok, vágyak, illúziók és hazugságok. Ebből építettünk mi várat magunknak. S végül a valóság lerombolta. Te elmentél, én továbbálltam. Látszólag persze, ezt tettük… de magunk és egymás elől is sötét lepedőbe fedjük a valóságnak nevezett szörnyeteget…"
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)