Árnyak és béke

Nem mindig tudjuk olyan könnyen odaadni a szabadságunkat. Egy idő után nem is a falakról és a gátlásokról van szó… inkább a kényelemről.
Halott Pénzt idézve, „maradok a szívemmel kómában”. Habár ez nekem nem tűnik már kómának. Most jó… végre nyugalom van… végre minden vihar elült, és minden felesleges harc véget ért. Úgy érzem, mintha lebegnék a jelenben akaratlanul is arra várva, hogy valami lerántson, újra lefegyverezzen. Mi jön most? Szerelem, Berlin, munka, tanulás? Talán ez a nagyon szép ebben az időszakban, hogy bármi jöhet. Most tényleg elengedtem mindent, hogy valami más következhessen. Sikerült.

Robog a vonat, süvít a metró. Ezek lettek a hétköznap zajai… ami nemrég idegen volt, mostanra az életemmé vált. A változás áldás, még akkor is, ha az elején csapásnak éljük meg.
A régi emberek tükrében látom magam a leginkább másnak. Szerintem már rám sem ismernének régi emberek, a múltamból. Ennek a csodálatos átalakulásnak köszönhetően sok furcsa, régi dolog elzárva lakik bennem, sötét zugokban.
Olykor elképzelem, mi lenne, ha valóban találkoznék az árnyakkal. Tele vagyok visszatérő álmokkal… ugyanaz a fájó érzés bukkan fel, de megkopottan. Ugyanúgy elhalványul az érzés, mint az arcok, amiket már nem tudok teljesen felidézni. Arcok nélküli, tompa érzelmekkel tűzdelt éjszakai árnyak. A német „Traum”-nak nevezi az álmot, ami láthatóan magában hordozza a trauma kifejezést. Hisz, ha sokáig hordunk valakit a szívünkben, nehéz maradéktalanul felégetni, elpusztítani, kisöpörni mindent. Az én elengedési technikáim eléggé spártai jellegűek, de legalább hatásosak… de azért a szívbe vésett gondolatok olykor felcsillannak az álmok útjain.

Ez az írásom teljesen más, mint pár hónappal ezelőtt. Már végigküzdöttem magam a gyász összes fázisán, most már nyugodt szívvel, amolyan írói bölcsességgel viszonyulok a múlthoz.
Nem mindig a szerelmet a legnehezebb elengedni. Barátok, korszakok, emlékek… megannyi dolog alkotja a múlt szövevényes hálóját…

Még mindig ki szoktam tekinteni az ablakon az előttünk elterülő üres kocsibejáróra. Mennyi autó állt már ott… (még a szomszédok is megjegyezték…) nem tudom, hogy mi visz még mindig oda az ablakhoz. Remény? Megszokás? Most már csak mosolygok, oldalra tekintek, és látom a régi énem lerohanni a lépcsőn, érzelmekkel fűtve beülni a kocsiba…

Minden nehézség és fájdalom után már mást gondolok egy olyan állapotról, amikor az ember azt mondja: "minden oké". Lehet, hogy ebben nincs benne a mindent elsöprő szerelem, vagy az álommunka, de hatalmas előrelépés egy végigszenvedett korszak után. Mintha csak kiléptem volna a "tinikor" kapuján, és az igazi, megfogható világba léptem volna be, ahol minden élesebben látszik és minden lépés komolyabb.
A béke nem egyfajta ingerszegény környezet -ahogy régen hittem-, hanem egy sérülékeny átmenet. Végre megfoghattam egy kicsit... végre magamra találhattam a csendben. Én írok, és nem a fájdalmaim és a panaszaim. Látok, érzek, és nem tévelygek az érzelmek labirintusában.

Ajánlanám mindenkinek, aki ismeri ezt a nosztalgikus, könnyű, szép érzést :)

G.

The Heart Get No Sleep

Emlékszem, régen úgy tartottam, hogy az őszben és a télben élek igazán. A hűvös időjárás hozta a forró érzelmeket. Aztán minden egyes szürke hónappal egyre boldogtalanabbnak éreztem magam. Azt hittem már soha sem lesz nyár… megváltásként vártam a simogató napsütésre, a gondtalan, csendes, nyári napokra.
Hosszú volt, tüzes és eseménydús… mintha egy évvel ezelőtt ez a három hónap egy másik bolygón zajlott volna.

Nem hagytam, hogy gúzsba kössenek a régi emlékek, megszokások. Soha sem voltam még ennyire szárnyaló, ennyire rugalmas. Nem tudok megállni, a szívem nem tud elaludni. Most nem szerelmes szenvedélyek fűtik, inkább a világ hatalmasságának és változatosságának csodája tartja ébren.
Oly sok minden vár még arra, hogy rácsodálkozzam, hogy erőt és inspirációt merítsek belőle.
Mikor elutazom, igyekszem a lehető legjobban azonosulni az idegen tájjal, az emberek gondolkodásával. Önkéntelenül is másként kezdem látni a világot – s nekem ezt eddig csak a kirándulás élménye nyújtotta.
Átlendültem az érzelmi mélyponton, már nem foglalkoztatnak a múlt eseménysorozatai és nem érdekelnek a magyarázatok.

Álltam a kicsiny teraszon, és bámultam a kopár hegyekre, amelyek a buja mediterrán növényzet felett tornyosultak, mintha egy tévesen elhelyezett díszlet elemei volnának. Jóleső nyugalom szállt meg. Most, hogy itthonról nézem ugyanazt az eget, naplementét és csillagokat, mégsem bánom, hogy itt kell élnem és alkotnom. Istennek megvan erre a maga koncepciója, és bármennyire is izgalmas lenne megtalálni a választ, hogy miért pont itt, nekem mással kell töltenem az életem.

Annyi minden van, amiért hálás vagyok, hogy átélhettem… néha úgy érzem, hogy megállt az élet, és nem tudom merre sodródom, aztán hirtelen eszembe jut egy csomó minden, amit megtapasztaltam az elmúlt egy év során. Sokkal messzebb juthattam, mert nem láncoltam le a lelkem… megélhettem az igazi fesztiválélményt, amelyre már oly régen vágytam… eljuthattam a leggyönyörűbb mediterrán helyekre.

Búcsúzom a hosszú és forró nyártól, amely megmutatta nekem igazi hangulatát és nem hagyta, hogy elrejtezzem az elvadult gondolataimba.
Most pedig jön a rejtélyes ősz, amely mindig magával hoz valami botrányosat, szépet vagy épp izgalmasat. Rábízom magam a lehulló levelekre, hogy mutassák, merre kell járnom. Mert mostanra minden megváltozott. S ami a jövőben vár, az lesz az én igazi utam.

G.

The Island of Freedom

Eddigi életemben vártam arra az élményre, amely azonnal válaszként szolgál a kérdésre: „Mi volt az eddigi legnagyobb élményed?”
Együtt éltem a zenével, együtt mozogtam a tömeggel… a külvilág teljesen szertefoszlott… ez az élmény megváltoztatott.
Az életben nem kell kényszeresen mindig mindenre megtalálni a választ. Néha csak hagyni kell a dolgokat, hogy a saját ütemükben történjenek meg. Nem kell annyit foglalkozni a sok szomorú „már nemmel” és a zsákutcákkal.

Hiszek abban, hogy bizonyos találkozások megváltoztatják az életünket.
Adrus, te vagy a testvérem, a családom. Nem lehetek eléggé hálás azért, amiért mindig mellettem állsz, és a legnehezebb percekben sem futamodsz meg. Semmit sem tudtam annál biztosabban, minthogy ezt az élményt így, kettesben kellett átélnünk. Évek múlva majd csak mosolygunk a könnyeken, nevetünk a hibákon, és ugyanolyan erővel újraéljük az összes feledhetetlen élményt.
Még millió dolog vár arra, hogy átéljük. S még ennél is több, hogy együtt leküzdjük…
Nagyon szeretlek.

Már kezdtem azt hinni, hogy kihalt belőlem a bátorság, az erő és a vágy. Rögtön a Sziget első napján sikerült beleesnem egy eléggé sunyi csapdába… egy nagyon édes, holland csapdába.
Eddigi érzelmi életem során soha nem élt külön a testem és a szívem. Veszélyes, ha ez a kettő ennyire összefonódva él valakiben… veszélyes vagyok magamra nézve is.
Pár napja áttörtem a saját falaimat, és ráléptem egy szabadabb útra. Idéznék egy hajnali 4-kor íródott gondolatsorból:

„Megtört az átok. Feltört az érzelem… a pillangók befészkelték magukat a gyomromba.
Erős karja engem ölelt, lágy csókjai beterítettek. Idegen nyelven is éppolyan pontosan és sunyin tudta bevenni a szívem. Kese haja hosszú volt, szeme a bárányfelhőkére hasonlított. Úriembert akartam… amolyan divatos, modern formába öltözött különlegességet. Tetszett… elvarázsolt… egy teljesen más ország, más kultúra férfija hosszú ideje a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Nyitottsága, szavai feloldották az összes gátat. Ott hagytam magamból egy kis darabot ennél a szép idegennél.
Minden megváltozott… minden árny elsuhant… csak a pillanat fényei érintenek. Nem maradnak sokáig, megsimogatnak, lágy csókot váltanak velem, és tovalibbennek.”

Ezek a dolgok rövidek, mint egy szempillantás, de mégis képesek lavinát elindítani. Egy külföldi férfi jelenléte hirtelen millió kérdést vetett fel bennem… csupán ennyi volt benne a veszélyes…
Van jövőm a szülőhazámban?
Hozzám talán egy „idegen” illik, egy másik világ szülötte…
Mennem kell… muszáj… nincs már itt maradásom. Aznap este megfogalmazódott bennem egy új, kristálytiszta cél. Tapasztalni, tapasztalni, menni, látni, érezni és megtalálni az utam.

A legjobb barátomnak, testvérem Adrusnak.

P.S.: Timnek – üdvözlettel Magyarországról. 

A Balatonon

Van egy szerelmem. Egy el nem múló, lágy, simogató érzés, amely –bár messze van-, időről-időre mégis visszatérek hozzá.
Lassan lépdelek a vízben, figyelem, ahogyan a napsugarak megcsillannak a felszínen. Körbeölelnek a smaragd hullámok, finoman simogatnak… emlékeztetnek a régi időkre, hogy gyerekként mennyire vártam, hogy újra a Balatonban fürödhetek. Engem inspirál a tiszta víz látványa és érzete. Sok fájdalmat lemos rólam, és rögzíti bennem a tudatot, hogy bármikor visszatérhetek ide megnyugodni.

***

Adrus, köszönöm neked ezt a túrát. Sokszor gondolok arra, hogy milyen kevés idő alatt mennyi mindent éltünk át. Láthattad, hogyan változom… hogyan szenvedek, és aztán hogyan engedem el a sok rosszat. Ha rád gondoltam, mindig felébredt bennem tudat, hogy muszáj egyedül (is) boldognak lennem, és nem érezhetem magam magányosnak, hisz nem vagyok az. Annyi szép dolog vesz körül… olyan sokan segítettek nekem!
Fontos megélni az életünkben egy ilyen időszakot is. Erre te tanítottál meg :)

Tudod, sokszor gondolok arra, hogy igenis a legszebb boldogságot érdemeljük, mert jó emberek vagyunk, tiszta lélekkel. Azt kívánom neked, hogy ha majd megszeretsz valakit, az pontosan úgy lássa a bensődet, ahogyan én. Tiszteljen az erődért, és szeressen a különleges személyiséged miatt.
Egy részem sohasem változik meg. Még mindig álmodom arról, hogy milyen jó lenne igazi férfit, párt találni, és eközben a legszebb barátságot is megőrizni. Szeretnék néha belelátni a jövőbe, hogy kicsit megnyugodhassak a jelenben, hogy igen, biztosan meg fogjuk majd találni a saját boldogságunkat, és nem veszítjük el a baráti egységünket sem.
Minden erőmmel azon leszek, hogy megtarthassam a csodákat és a kincseket az életben.

The Dreams Of Dorothy

Inspirálódjatok! Kövessetek itt is :)

Sail Away

Újra a vízen. A szél belekap a hatalmas vitorlába, és csak szállok. Semmi és senki nem számít. Nem érdekből szeretek hajózni. Azt érzem, a lelkem egy darabja összekapcsolódik a természettel, és megszűnik a valóság. Minden más, ha a hajóról tekintek rá. Legyen az a part, vagy az életem…

Csendesen ringat a víz… mintha csak egy visszatérő, kellemes álomban lennék. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt is megtapasztalhattam és volt bátorságom ahhoz, hogy újra a fellépjek a fedélzetre.

Az életben néha felbukkannak ősrégi kapcsolatok, amiket könnyedén beleszuszakoltunk egy kicsiny fiókba az agyunkban, mondván –úgysem számított, nem is volt szerelem… nem volt semmi sem. Na az én szívemben ilyen nincsen.

Felszakadtak a sebeim, könnyeket csaltak a szemembe… pedig nem akartam én már soha többé tönkrement kapcsolatokon sírni. Aztán hirtelen keresgélni kezdtem a valódi okot, hogy mi bánt engem most?

Megpróbáltam a Kapitánynak szívet adni… magamból is kitéptem egy darabot, csak hogy az ő lelke megszülethessen. Tegnap döbbentem rá, hogy nekem nem sikerült az, ami most egy másik nőnek (látszólagosan) igen. Soha sem lehetettem elég jó… én kudarcot vallottam. Ez a gonosz és féltékeny kis gondolatfoszlány beékelte magát a fejembe, és nem hagyott elaludni.
Akinek a legjobban küzdöttem a szerelméért, annak én soha sem kellettem teljes „szépségemben”.
Szinte ijesztően őszinte volt a beszélgetésem a Kapitánnyal. Egy futó, sötét pillanat erejéig úgy éreztem, hogy a lelkeink helyet cseréltek… ürességet éreztem, most először (!) életemben. Neki volt valaki a szívében -aki nem én voltam-,  és aki semennyit sem ér valójában, de attól még ő birtokolja azt a helyet…
Milyen helyet? Ugyan mennyire lenne méltó hozzám ez a hely?
 Mielőtt elkezdenénk valamin naaaagyon nagy erőkkel szenvedni, egy kicsit hagyni kell az agynak, hadd ítélje meg, hogy érdemes-e belecsúszni egy ilyen önsajnálat hullámba.

Mint a Kapitány pszichológusa, elmondhatom, hogy a „sérült” szó teljesen új értelmezést nyert számomra.
Miért nem vagyunk elég jók valakinek? Miért kell mindig más, ha én egyértelműen jobb vagyok?
Egészen egoista módon ki merem jelenteni, hogy egészséges vagyok, és néhány pici trauma ellenére is egészen jól kezelem a szerelmi életem.
Ha a lélek eredendően, gyermekkori veszteségek miatt, szülői figyelem hiánya miatt nem tudott normálisan kifejlődni, akkor két választása van: vagy tudja a saját fogyatékosságát, és igyekszik egy szép és ép társat keresni magának, vagy megtalálja a szintén sérült párját… két ilyen fél nem tesz ki egy egészet… ez az opció nem hoz termést, nem hoz boldog szerelmet.
Szerettem volna én lenni az egyetlen, a megmentő, a Nő… ezek közül egyik sem lehettem az Ő szemében, valószínűleg nem véletlen. Talán én ennél többet érdemlek –és most ezt nem önimádó okok miatt vallom. Az emberek mást és mást tartanak értéknek. Vannak férfiak, akik egyenesen félnek az okos nőktől, mások az anyjukat keresik a másikban… valaki pedig csak boldog akar lenni.

Aki nem tud engem értékelni a saját kis kincseimmel, gyengeségeimmel, annak a kedvéért nem fogok megváltozni. Nem lehetek butább, de szebb sem. Ez egy nagyon egyszerű eszmefuttatás, de mégis le kell írni, hogy tudatosodjon bennem, hogy ne vágyjak még véletlen sem olyanra, aki nem tud megbecsülni. Örök szabály ez, neked is Kapitány.
Ha két ember megalázza, megbántja, sőt megcsalja egymást, az egy földi poklot eredményez… a legborzasztóbb szenvedést rója ki a két félre. Ez nem emberi dolog. Ez egy lelki nyomorultság.

Tudni kell, mikor kell változni, és elengedni a rosszat. Kívülről okosnak lenni nagyon könnyű, tudom én. A harcok megtanítottak sok mindenre, és bátran vállalom a véleményem, még akkor is, ha disznók elé vetem a gyöngyöt – segítek, mert a szívem ezt súgja most… ez is csak egy próba. Ezzel is szeretnék jobbá válni.

Ajánlás: Soha nem hittem volna, hogy egy összetört szívű férfinak is címezhetem a soraimat, ráadásul pont a Kapitánynak.
Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy találd meg az igazi boldogságot, és a hozzád legmegfelelőbb lányt. Sok mindent nem mertem még Neked kimondani, pedig jó lenne... talán valahol egy másik világban Te és én összeillünk, nagy dolgokat hozunk létre, és boldogok vagyunk. Ebben a valóságban nem ez a mi sorsunk... hidd el, most is igyekszem elfogadni, hogy a kép, ami fejemben él Rólad, az nem az igazi Te...

"Pay me what you owe me"

Nincsen semmi baj. Általános iskolában az egyik tanárom azt mondta, ez a 3 szó egymás mellett a világ legszomorúbb mondata, tele van negatívummal.

Szerintem pedig a „már nem”.

Már nem vagyunk együtt…
Már nem szeretlek…
Már nem hiányzol…
Már nem érdekel…
Már nem is fáj.

*

Amikor a dolgok kívülről egészen egyszerűnek tűnnek, akkor van igazán nagy gubanc a szívben. Mindenféle kavarodás létezhet szerelem nélkül is, természetesen. Sőt, a nagy érzelmek hiánya okozza a legnagyobb harcot az agynak.

Nem szeretek és nem is tudok erről beszélni… úgy látszik, írni sem. Az agyam azonnal blokkolja az összes gyengéd érzelmet, amint azok kimerészkednek a szívemből. Amolyan spártai módba léptek az érzelmeim. Katonás sorban állnak és az agyam parancsaira hallgatva, és mechanikusan cselekednek. Lépdelnek cél nélkül előre, de csak óvatosan… ma már egy katona sem sérülhet meg. Túl sok volt a harc… túl sok volt a veszteség.

A Sors fintoraként fogom fel, hogy régen megtehette velem bárki, hogy csak úgy „kitegyen” az életéből. Mostanra ezek az „emberek” visszatértek. Mindegyik mást akar, de ugyanúgy egy kis darabot belőlem… egy olyan darabot, ami nekik éppen megfelel. Felosztottak részekre, valaki vett magának egy „szenvedélyeset”, valakinek a „szórakoztató” jutott. Apró darabokra szaggatnak szét, miközben folyton csak azon igyekszem, hogy ne emésszen fel a tudat, hogy a súlyos ajtók mögé bezárt démonok mindjárt felzabálnak.
Vannak percek, amikor a múlt nem tűnik szépnek és elfogadhatónak. Néha csak súlyos tapasztalatokat és figyelmeztetéseket látok csak, amik azt jelzik, hogy a világ tele van sérült emberekkel. Egészségesek, fiatalok, élnek és alkotnak… de közben nincsen lelkük, nincsen fejlett tudatuk… egyszerűen nem látom az értéket, nem látom az értelem csillogását. Nem látok már semmit sem. Csupán a sok traumától megbénult embert, azaz „fiút”, akik kuncsorognak a szépnek és értékesnek vélt javakért.

Remélem, létezik még egy, az én igazi Férfim, aki valami olyan örök és feledhetetlen Jót képvisel, ami megment majd minket a földi rothadástól.

U.I.: Nektek. A képen látható nemzetközi kézjelet is küldeném nektek.