Néha egész egyszerűen csak írni kell, no meg boldognak lenni... főleg, ha ez másokat is boldoggá tesz. Igazán tekinthetném missziómnak végre azt, amihez ténylegesen értek...
Lesz még sok vihar... lesznek még barátok, csalódások, fájdalmak. De ez az élet, nem? Ugyan... mindenki tudja, hogy nem arra lett tervezve, hogy túléljük... hanem, hogy megéljük... minden keserű vagy édes fűszerével együtt...
Köszönöm, hogy élvezed az írásaimat. Nekem ez most rengeteget jelent... azért mertem újra nekiállni, mert inspirált az, ahogyan Te is megtaláltad a saját hangodat, és saját magadat a blogolásban.
Egyszerű, de nagyszerű. Vörös, mint a szenvedély, s mégis ruhája finom, mint a selyem, nem hivalkodó. Lágyan leng a szélben, mint a leghajlékonyabb fiatal nő... s mosolyog, bárhol legyen is... a széles, végtelen mezőn, vagy a legelhagyatottabb út mellett állva, bámulva a sok fura embert...
Emlékszem
még az első iskolai napunkra. Félve ültünk be az iskolapadba. Aprók és
szégyenlősek voltunk… mégis egymás mellé sodort minket az élet.
Ott
voltál rögtön, mikor bántottak, vagy mikor együtt rohantunk a fogócskában…
annyit nevettünk miközben szépen, lassan felnőttünk.
Látom
az arcodat, mikor bejelentettem, hogy igazán szerelmes vagyok. Te megláttad
benne az ördögöt rögtön… de ismersz, milyen vagyok. Nem hallja az én szívem a
racionális szavakat.
Azóta
rengeteg idő eltelt. Tudod, hogy olyan iskolába mentem, ahová soha sem akartam.
Mégis jól indultak az első hónapok… boldog voltam és próbáltam új barátságokat
felépíteni. Meglepően könnyen ment… talán tudat alatt olyasmit akartam
létrehozni, ami a 8. év végére hatunk között megformálódott.
Viszont
most őszintének kell lennem. Elfogytak mellőlem az emberek, és egyedül
maradtam. Volt pár „legjobb barátnő”, de mindegyik csak sok-sok tövist hagyott
ajándékul a szívembe. Sokszor azt érzem, hogy nincsen kivel beszélnem, mert az
összes emberi kapcsolatomat elrontottam, és képtelen vagyok kialakítani
normális viszonyokat. Látod mennyit írtam erről a témáról az utóbbi években.
Ezek mind-mind az elmúlt 3 év fájdalmai, amiket abban az átkozott és üres iskolában
szereztem, ahová tovább kellett mennem…
lehet, hogy megérdemeltem, hogy ők is elhagytak, hisz… már Téged is
bántottalak, amikor tudhattam volna, hogy Te vagy az egyetlen, akiben bízhatok,
és aki őszintén mellettem áll. Megpróbáltam helyrehozni a régebbi hibáimat…
beszélgettem a Múltammal is, elvarrtam a kilógó szálakat. Gyerek voltam, és a
legszebb lehetőségeimet, a leghűbb embereket elzavartam és bántottam. Bocsáss
meg nekem… ma már tudom, hogy nem lett volna szabad elcsábulnom azoknak a
bizonyos „lányoknak” a hívószavára… hisz látod mi lett… csak még több gyűlölet.
Nem
találom a helyem. Azon kapom magam, hogy csak ülök és álmodozom, hogy hova
menekülhetnék el… mert már semmim sem maradt. Szégyellem magam, ha arra
gondolok, mennyire képtelen vagyok ápolni a kapcsolatokat. Most sem tudom
másképp kifejezni magam, csak ha levelet írok. Állítólag ez segít. Nem baj, ha
olvasatlanul marad, engem megnyugtat. Távolabbi címzettnek küldöm, aki talán
még inkább ismer és még a jó oldalamra emlékezik. Arra a Dórira, aki imádott a
barátaival lenni… aki hangosan ordította a kedvenc dalait… aki nem félt
semmitől, csak gyerek volt. Hibázott, fájdalmat okozott, mégis helyre tudta
hozni. Most pedig felnőttem, és még inkább tehetetlen lettem. Az agy és a
büszkeség vezérel már néha, ezért a szívem szenved. Mindig egyet kívántam:
legyenek körülöttem jó emberek, akik megbecsülnek, visszajeleznek, hogy amit
teszek az jó, és mindig, a legnehezebb a legkeményebb télben is mellettem
állnak, s nem csak tavasszal hívnak a rügyező erdőbe…
Nem
tudom, hogy miért így adtam ki magamból, ami fáj… de hetek óta ez segít most a
legjobban. Csak annyit tudok remélni, hogy mindig képesek lesznek az emberek a
megbocsátásra, mert… enélkül nincsen szeretet. Annyi dolgot újjá lehetne
építeni… ha lenne bátorságunk…
Legyen
ez egy levél azoknak a barátoknak, akik mindig közel álltak hozzám… akik a
legjobbak voltak az évek során… s akik most távol vannak tőlem…
Szeretettel,
Geisterfahrer.
UI.: Engi, emlékszem ám rád ;) az utóbbi bejegyzések nem Rólad szólnak, hanem a hamis barátaimról. Higgy nekem, Te soha sem voltál rossz barát... csak a régi-új emberek, egy új iskolában hagytak bennem fájó nyomot. Amíg Veled voltam, tudtam ki vagyok, aztán jöttek a többiek... és elvették tőlem a jóságot, a türelmet, és a mérhetetlen szeretetemet elpocsékoltam olyanokra, akik meg sem érdemelték. Ez fáj... ezért írtam most Neked, hogy elmeséljem mi is történt velem...
A sok önsajnálatot most átugrom, és csak a jót mutatom... az igazat inkább elkendőzném... A többi hadd legyen az én kis gépem mély titka...
"Telhetetlenül
vágyakozom, és ilyenkor bármilyen jármű lennék szívesen, melyet meg kell
javítani… melyhez türelemmel kell fordulni és órákat elbabrálni vele. Sok a
kérdés és a „talán”, amivel küszködöm. Azon kapom magam, hogy szinte majd
megőrülök, a fülem is hegyezem, hadd kapjak egy filmbe illő, mázas vallomást.
Igen, szeretem… még a saját életemnél is jobban, és habár… semmi sem tökéletes,
nekem nem kell több. Ő az egyetlen örömöm, aki megmosolyogtat, és biztosít
róla, hogy nem hagy cserben… aki meghallgat, bármiről is legyen szó, vagy
megnyugtat, ha éppen nem találom a helyem a nagyvilágban. Mögötte mindig lesz
hely a motoron… hisz… mindketten foglyok vagyunk. Távol egymástól, kényszeres
gondolatokban vagy munkában őrlődve… "
„Ez
olyan, mintha egy festékes vödröt cipelnél, aztán mikor lerakod, látod hogy
festékes lett a kezed, s nem akar lejönni…”
Sokat
gondolkodtam ezen a mondaton. Groteszk, furcsa helyzetekben gyakran eszembe is
jutott, nem is tudom, hogy miért.
Visszautaztam
a múltba… manapság nem szeretem az arcom a „volt” felé fordítani… oly sok seb,
tövis állna az utamba, hogy inkább nem is veszem a bátorságot, hogy leküzdjem
őket… Mégis kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon én lezártam-e azt,
ami alig 2 évvel ezelőtt történt? Festékes még a kezem, vagy csak az álmaim
hazudnak.
Mert
karba kapott, és ugyanúgy csalfán suttogott a fülembe: „Megmentelek”. Annyira
akartam ezt a mondatot hallani a végtelen sötétségben, hogy máig visszatér,
amikor álmodom a nagy feketeségben.
Minden
nap ott volt a gondolataim között, és a látszólagos szenvedés tárgya is ő volt.
Ő, aki most már nagyon messze van a szívemtől. Furcsa visszatekinteni rá…
büszkeségből nem akarom azt mondani, hogy ő volt az, akit szerettem. Mégis így
van… Sajnos?
Félelmetes
a váltás, néha. Rabláncokon tartott fogva a múlt, most pedig magasra szegett
fejjel hagyom ott a kétes, volt gondolatokat. Már nem is tudok visszaemlékezni
arra, hogy milyen élményeim voltak 2 évvel ezelőtt, vele…
Nem
csak az öröknek hitt szerelem eshet kútba, sajnos a barátság is. Hiszem, hogy
más életszakaszban más emberi segítségre van szükség, s van, amikor a másik már
nem képes egy idő után betölteni ezt a szerepet. Úgy, ahogyan én sem voltam
képes elfogadni a változást, habár én is más útra léptem. Bennem nincs már sem
düh, sem harag… csak pár kérdés, meg is kis rossz érzés, hisz megint egyedül
maradtam.
Egyedül
csodálom a naplementét, és bámulom a táncoló cigarettafüstben felbukkanó
művészetet… mert volt valaki, aki értékelte… legalább volt… volt… volt…
Mégiscsak
mosolyognom kell, hisz kaptam egy hatalmas ajándékot… attól, hogy néha egyedül
vagyok, még nem vagyok magányos. A szívem súlyosan lázas, és úgy tűnik, igen
boldog ebben a felhevült állapotban…
Amióta
hazajöttem megváltozott a hozzáállásom a fájdalomhoz és a csalódáshoz. Annyi
mindent kaptam az egy hét során, mint másoktól évek alatt. Az ima, a csend
gyümölcse a szolgálatom lett, és pár lépés közelebb önmagamhoz. A sok csoda,
ami elkápráztatta a szemem, a szívemben is megragadt. Ott lesz velem majd a
nehéz harcok során, és mutatja az utat az igaz hit felé.
Sok-sok
évvel ezelőtt mottómmá avattam az „Élj a pillanatnak!” életérzést. Talán
sokszor azért voltam szomorú, mert hűtlen voltam a mondatomhoz… de most…
visszatértem a kezdetekhez, a gyökerekhez, amelyek az otthont és megvalósulást
szimbolizálják számomra. A keserédes, nehéz, de ugyanakkor gyönyörű
pillanatokhoz, melyek az életem egészét adják.
Megint
csak hálával tartozom… hogy élhetek… úgy, ahogyan eddig még sohasem. Végre
teljesen és boldogan… fájdalommal, keresztekkel, de teljesen. Ez a kulcs
magadhoz és a szeretethez…
Mi
az a felebaráti szeretet? – ilyet csak az kérdez, aki még nem érezte az
őszinte, baráti szeretetet.
Fél
évvel ezelőtt én is megkérdeztem valakit, mi is az a szerelem. Kedves, őszinte
dolgokat mondott erről a nagyszerű érzésről. Mondhatni elmagyarázta, és
lefestette nekem a szívét. Nem tudtam elképzelni. Távoli, és
megmagyarázhatatlan volt. Persze, hogy nem értettem, hisz nem is éreztem ezt
soha sem… s aztán… alig pár hónap elteltével, mintha villám csapott volna
belém, percről percre, egyre jobban megismerkedtem az érzéssel. Beköltözött a
szívembe, a szemem pedig elhomályosította…
Buta
kérdéseket tettem fel… Ő akkor látta meg, hogy még soha életemben nem adtam oda
a szívem még igazán.
Azt
mondta: Ez olyan, mint sokáig cipelnél egy festékes vödröt, és miután leteszed,
a kezeden ott marad még némi festék, amit nem tudsz lemosni… így marad meg az
emberekben a másik iránti szeretet…
S
mint amikor tél lassan véget ér, és helyet cserél a tavasszal, úgy kezdtem én
is élni az életem. Hihetetlen, hogy elzárkóztam, szomorúvá tettem a
kételyeimmel, most pedig… minden egyes lélegzetvétel, szívverés miatta van.
Minden a feje tetejére állt… kicsit olyan, mintha a végzetemet is hordozná
magában… hisz… nem, ezt a gyászt nem lehet leírni…
Szeptembertől
mostanáig az élet különös táncot járt. Gyakorlatilag katasztrófaként éltem volna
meg az elmúlt időket, ha nem lett volna a szívem ekkora szeretetben. Ma már nem
szeretek ezen gondolkodni, sőt… a saját „szakvéleményemet” sem követemazt
illetően, hogy ha az ember elmeséli a problémáit, könnyebb lesz. Én inkább
felejteni szeretnék. Hisz… folyton arról a fennálló problémáról kell írnom,
hogy valakit, aki igazán fontos, vagy fontos volt nekem, megint elveszítettem.
Állandó jelleggel érnek véget a barátságaim, majd erőre kapnak, végül pedig,
mint a csonkig égett gyertya, kihunynak. Őszintének kell lennem: nem értek
igazán az emberi kapcsolatokhoz, azaz a sajátjaimat képtelen vagyok
racionálisan és „okosan” kezelni. A másoknak való tanácsosztogatás könnyű, mert
kívülről minden más… de mi van velem és a saját belsőmmel? Semmi. Pontosan…
nagylelkűnek, és igazán törődő személynek képzeltem magam, de a törők, amiket a
hátamba vájtak, elporlasztották az ilyen illúzióimat.
Valaki
a szerelemben szerencsétlen, és egy életen át keresi az igazit. Hála Istennek,
én most éppen megtaláltam, és pont ezért ő a mindenem… mert nekem barátaim
nincsenek. Vagy ha voltak vagy vannak is… a viszonyok már teljesen
összekuszálódtak. Azt hiszem, hogy ha majd egyszer felnövök, megtalálom a
választ arra, hogy miért nem sikerült jó barátnak lennem…
~~~
Igen.
Határozottan félek attól, hogy bármit is leírjak. Vakítóan világít a nap, az ég
pedig tiszta, csak néhány báránybőrbe öltözött felhő úszkál rajta. Szeretem a
nyarat, de oly kevés ruha van rajta, amiről írni lehetne…
Felebarát.
Az én egyik felem, aki velem van… fogja a kezem, és felemeli kedves hangját, ha
az utamról épp letérni készülök. Vajon az „okos” ember is szerezhet magának
barátokat? Hisz, aki túlzottan más, az hogy találná meg a párját. Ez olyan,
mint egy különleges festmény… nincsen párja… csupán hitványul próbálják meg
lemásolni, de az mégsem az igazi… azt hiszem a túlzottan sokat gondolkodó, vagy
túl különlegesnek vallott emberek, pont így és ezért nem találják a párjukat..
Vallomást
várnak tőlem, ahogyan én is magamtól. Milyen volt az, amikor én azt hittem,
hogy megtaláltam a legjobb barátom? Tökéletes. Utánozhatatlan érzés, amit semmi
sem tudott felülmúlni… még a szerelem sem. A boldogság nem hangosan, csinos
ruhába öltözve jön el, hanem… lassan, titokban, nem feltűnően. Egy barát
szeretete nem forró, hanem meleg. Nincs benne szenvedély… inkább egy olyan mély
és erős érzés, amely miatt az ember azt érzi, hogy bármilyen célokat képes
elérni, bármerre mehet, ha visszazuhan, puha fűre érkezik. Egy barát szava
képes életet menteni… hisz oly’ hathatós és őszinte, amely még a legelveszettebb
vándornak is utat mutat a sötét erődben.
Most
épp arról faggatom az Úristent, hogy léteznek-e olyan lények, akik képtelenek a felebaráti szeretetre?
Megvan bennük a képesség, hogy adjanak, szeressenek, elfelezzék a javaikat, de…
a változást mégis képtelenek elfogadni…
Testvéremként
szerettem valakit, aki ugyanilyen mély szeretettel tekintett rám… talán még
most is pislákol a meleg tüzecske a szívünkben. Csakhogy a valóság szörnye
rajtunk élezte gyilkos körmét. Az elvek, az erkölcs és a változás kemény
próbatétel egy barátság számára. Felnövünk, és levetkezzünk azokat a ruháinkat,
melyeket a társadalom, a család, az ismerősök aggattak ránk. Elkezdjük járni a
saját utunkat. Megválasztjuk a személyiségünket: őszinte, kemény, nagylelkű,
intelligens. Az ember gyarló és önző… amikor megválasztja önmagát, kevéssé
érdekli a környezete. Csak reménykedni tud, hogy el fogják őt fogadni. Valakit
köt a hite, és haláláig csak adni, szeretni fog, valaki pedig felszegi a fejét,
és nekiindul az életnek. Sajnos én hagytam, hogy megtörjenek… csalódtam
önmagamban is… talán ez az elmúlt évek egyik legnagyobb csalódása. Én magam.
Azért, mert azt hittem képes vagyok felmérni az igaz barátok szeretetét, és jól
választani… de nem. Tanácsokat osztogattam, és mások életét egyengettem, de…
arra képtelen voltam, hogy a saját szemem kinyissam. Elfogadtam én sok mindent…
de nem kötelességem az elveimet, az erkölcsi gondolkodásomat is a földre
hullajtani, csak azért, mert valakit el
kell fogadnom, mert valaha a barátom volt…
Milliónyi
kérdés forgolódott bennem, mikor végleg letéptem magamról a múlt láncait.
Rengeteget kellett volna dolgoznia a szívemnek, hogy megeméssze az elmúlt két
és fél évet… nekem mégsem volt annyi időm, csupán csak pár hetem. Megadatott,
hogy amint kiléptem a búskomor ház ajtaján, rögtön rám sütött a nap, s elállt a
heves eső.
Először
Kishercegnek neveztem vörösesszőke haja és távolba meredő, ismeretlen tekintete
miatt. Tőle nem féltem… nem akartam menekülni, mint régen azoktól, akik rögtön
nyakamba akasztották súlyos érzéseiket. Türelmes volt… s én is megnyugodtam.
Egyesével, lassan vettem a lépcsőfokokat, és hűen követtem őt. Felhúzott a
fénybe. Mosolyogva ugráltam a tavaszodó természetben, és örökké élőnek éreztem
magam. Körüllebegett az a láthatatlan fény, melyet csak a szerelmes szív képes
érezni, s adni.
A
valóság állandóan nagy, tompa kalapácsával vadászott rám. Nem engedett el
sohasem… mindig a közelemben volt. De volt egy óriási erdőm, mely sűrű, friss
és gyönyörű volt, teleövezve keskeny kis ösvényekkel, itt-ott egy-egy rejtett
kis tisztással, amit beragyogott félénken a nap. Idemenekültem. Magammal vittem
a mázsányi érzésemet, magamhoz öleltem, s csak henyéltem a friss, csillogó
fűben. Aztán, egy nap az erdő halkan kezdett suttogni… veszélyt érzett, és
nekem menekülnöm kellett. Futottam, rohantam a kis utakon, de hallottam, hogy
súlyos léptek követnek. Rázta méretes öklét, szeme vérben forgott. Jött a
valóság. Jött a maga komorával, a fájdalom lován ült, és szürkeséget
szorongatott kezében. S az én szívem csak futott, futott, de mostanra
szabálytalanul és vértelenül dobog. Néha erőre kap, majd megint, mint egy
halálos beteg, a halál felé zuhan. De ő a szívem. Az egyetlen, melyet adni
tudok annak, akit mindennél jobban szeretek ezen a titokzatos, végtelen
világon. Oly buzgón kerestem a helyen évekig, s végig csak falakba ütköztem.
Hiába vettek körül szabad és lázadó emberek, nem találtam a helyen. A korszak
lezárult, és elém tárult rengeteg lehetőség. Szép, megfontolt léptekkel
elindultam a jövőm felé. Nem tagadom, vérző áldozatokkal járt a harc.
Változunk, de mégis megőrizzük a lelkünk legfontosabb szépségeit.
Még
ebben a percben is csak dolgozom fel a rengeteg emléket, és érdekes változást.
Levetettem az ős-magányt, a céltalan és felesleges szorongásokat. Kinyitottam a
szemem, és képes lettem újra bízni… egyetlenegy emberben. Soha nem volt bántó
szava, vagy gonosz tüskéje, amit belém vájt volna… de én… én gyarló… annyit
bántom Őt.
Hiányzik
néha… ki akarom szakítani őt az álmaimból, csak hogy legalább egy másodpercre
láthassam, érezhessem. Vitatkozom a Sorssal, hogy miért aggatott ránk ennyi
keresztet… belepusztulok a cipelésébe… de Ő… bátor és kitartó. Megragadja a
kezem, és magával visz az Örökkévalóságba. Folyton mosolyog. Még a szemei is
nevetnek rám… ott rejtezik benne minden titok, minden álom. Kérlek Istenem,
add, hogy egyszer én is olyan jó és felülmúlhatatlan legyek, mint Ő! Eszményi,
mégis egyszerű és ravasz…
Mit
mondhatnék még, mikor a szívem összes íze remeg és ég a láztól, melyet a
szerelem gyújtott benne? A szeretlek kevés… a világ összes szépsége is kevés…
csak pár, piciny tettem van, néhány őszinte dalom, szavam, és a szívem, mely
örökké a tieddel akar egy ütemre dobogni, kedves Kisherceg…
