Best of me

Újra és újra elkap az érzés... ahogy ülök a vonaton, rámtörnek az emlékek. Bárcsak meg tudnám festeni a bennem hullámzó fájdalmat. Mint egy pipacsmező, mikor vihar dúl felette.

Hiányzol... űr van a szívemben. A testem is beteg már a keserűségtől... minden nap küzdenem kell ezzel a rengeteg hátrahagyott fájdalommal. Újra és újra meg kell emésztenem azt, hogy nem vagy itt mellettem... soha nem éreztem még ilyet. Hogyan válhattak a szerelmes szavak éles fegyverekké? Hogyan lett a szerelemből emésztő elmúlás...? Bárcsak lenne erőm minden megváltoztatni, bárcsak ne szenvednék a bűntudattal!
Annyira fáj, hogy rám sem néztél... nem láttam a szemed, az ajkad... csak elmentél... én pedig itt maradtam egy hamis, rámfestett álarccal, ami nem én vagyok.
Vajon van még merszed az igazi, jó énemet észrevenni?

Tudsz élni a csókom nélkül? Tudsz élni az érintésem nélkül? Létezik világ akkor hát, amiben nincs helye a szerelmünknek... ha elengedsz, tedd meg hát... s majd megtanulok nélküled élni...

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.

Queen of Suburbia

Itt állok egy új időszak kapujában, ami arra hivatott felkészíteni, milyen is a felnőtt lét. Nem állhatok meg, hisz minden szakítás után alaposan és részletesen újra és újra összerakom magam. Mindig hibátlan és pontos munkát akarok végezni, de azt hiszem tavaly októberben valami hiba csúszhatott a számításba, és a türelmet elfelejtettem beilleszteni a képbe.

Nem akarom többé hajhászni a szerelmet, sem elsüllyedni a „szépségében”. Ennél nekem többre van szükségem… legközelebb nem követhetek el ekkora hibát, különben egyszer ténylegesen el fog pusztítani ez az egész. El sem tudom képzelni, hogyan bízhattam rá az egész életem egy emberre, aki szintén fiatal még… hogyan eshettem át a ló túlsó oldalára. A tükörbe néztem és nem is láttam magam… elveszítettem a kapcsolatot a valósággal… mintha csak mindig drogon éltem volna.

De mennem kell tovább és tovább, nem szabad gondolkoznom és megtorpannom. Ott ül a szívemben a fájdalom, de az csak még messzebbre hajt. El innen, egy másik világba, ahol igazán meglelhetem önmagam, és azt a fajta intelligens és okos szeretetet, ami majd nem pusztít el. Látnom kell a határaimat és megkapaszkodnom a családomba, barátaimba még akkor is, ha azt hiszem, most az életemet megfordító emberrel találkoztam.

Kár lenne feltúrni a múlt, a saját, és a kapcsolat hibáit. Nekem ma már erre nincsen erőm, és jobb is hagyni, nyugodni ezt az elaltatott, kialudt szerelmet. Csak magamra számíthatok, hogy majd könnyebb lesz egy nap, ha majd ténylegesen megtanulok „felnőtt” módjára kapcsolatban élni valakivel. Hiszek abban, hogy Isten most is meg akart valamire tanítani.  Talán arra, hogy ne ragaszkodjak túlzottan… hogy ismerjem fel, hova tartozom és hol van helyem. Soha ne hagyjam cserben a családom és a barátaim… mindig hallgassak édesanyám szavára és hagyjam a másikat elmenni… hogy ne bántsam meg a másikat, ha épp nem velem foglalkozik… hagyjam a dolgokat a maguk útján haladni… és tudjak egyedül is lenni. Ne érezzem az egyedüllétet magánynak, hanem okosan és értelmesen töltsem ki ezt.
Most már arra kérek erőt, hogy önmagamat tudjam inspirálni és a saját céljaimat követhessem… mert mikor felnyílik hirtelen az ember szeme, rengeteg mindent másképpen lát, és eddig ismeretlen utak villannak fel előtte.
A fájdalmat mindannyian másképpen enyhítjük…

„God grant me the serenity
 To accept the things I cannot
 Change
      Courage to change the
      Things I can and wisdom to
      Know the difference”

Run

Sokat gondolkoztam, hogy mit is írjak. Végigolvastam a bejegyzéseim… csak úgy áradtak belőlem a szerelmes szavak… de volt egy, amiben már a jövőről írtam, hogy elmész.
Vége van. Először hisztérikus fájdalom fojtogatott, mikor „megszabadultál” tőlem, majd pedig ez átfordult egy csendes, szomorú keserűségbe. Újabb 10 hónap, amiről azt hittem, hogy igaz, erőteljes és szerelmes volt… most pedig vacogok egyedül a novemberi fényben. Valahogy már nem is olyan szokatlan. Ezt érzem, mikor vége egy időszaknak, mikor megint csak egyedül maradok. Kereslek az álmaimban… nem tudom kinek címezni a fájdalmam, csak bolyongok a lakásban. Elűzöm folyton magamtól a szerelmes emlékképeket… a Duna, az ajkad, a mosolyod látványát. Újra meg kell szoknom önmagam és a jelenlegi helyzetem. Meg kell kapaszkodnom ebben a világban, amelyben nincsen szerelem… és élnem tovább. Nélküled.
Elmegyek, elmenekülök ebből a világból… minél messzebb, hogy kevésbé fájhasson. Meg akarok bocsájtani magamnak és neked is. Azt akarom, hogy majd az emlékeim része légy, és ha visszagondolok az életemre, a te arcod is egy pozitív emlék legyen a nagy sokaságban.

"Tell me how you closed the door
  Knowin' nobody could love you more
  Tellin' all your friends that this love
  Was just made for bleedin' "

De igen...

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Búcsúlevél -kiadatlan verzió

Kedves Ádám!

Ezt a levelet a távozásod után kezdtem el írni, és napokon keresztül formálódott. Nem akartam személyesen átadni, hisz értettem a jelből, hogy nem vagy kíváncsi rám, így csak a távolból küldöm, és csak reménykedem, hogy elolvasod. Ez az utolsó üzenetem, nem foglak soha többé megkeresni. Csupán pár dolgot szeretnék tisztázni, amit nem hagytál, hogy szóban azon a fájdalmas pénteken elmondjak.

Szeretném, ha ezt csak te olvasnád, mert ez kettőnkre tartozik. Nem tudom, hogy mit osztottál meg a többiekkel, ehhez semmi közöm, csupán azzal a kéréssel élhetek, hogy ez a levél legyen az utolsó közös pillanatunk.
A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy letiltottam az egész családod fészbúkon. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy ez a kicsinyes sértődésem egyik megnyilvánulása, csupán nem szeretném látni, hogy kivel vagy, hogyan élsz, milyen a szalagavatód, ki az új barátnőd… meg akarom kímélni magam ezektől az információktól, nekem ez a gyógyulásom kulcsa, sajnálom.
Kérlek mondd meg a barátaidnak, hogy nem Dunakeszin tartom a születésnapom, és mivel szakítottunk, ők már nincsenek a vendéglistán…
A viselkedésedből úgy vettem ki, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Nem fogom minősíteni, nem fogok rá semmit mondani, csak annyit, hogy bőven sikerült visszaadnod azt a fájdalmat, és sértettséget, amit én adtam neked.

Félek, hogy most már mindenki a családodban csak a rossz oldalamat látja, és hogy milyen csúnya dolgokat mondtam és tettem. Szégyellem magam, és sok idő kell, míg ezt fel tudom dolgozni és újra tükörbe tudok nézni. Úgy érzem, hogy igenis boldogok voltunk és szerettük nagyon egymást, csak… nem tudtam elfogadni teljesen a közeget, amiből jössz, rajtad pedig nem láttam a hajlandóságot, hogy kiállj értem, értünk… hogy teljes jogú taggá válhassak… és legvégső soron, nem mertél kiállni magadért vagy azért, hogy ha valahova menni akartunk és valamit meg akartunk valósítani együtt.
Elszaladt velem a ló abban a tekintetben, hogy túlságosan ízlelgetni kezdtem a jövővel kapcsolatos ígéreteidet… tudom, hogy komolyan gondoltad ezeket, csak én meg túl komolyan vettem… de fiatalok vagyunk még ezekhez a gondolatokhoz, és én nem mértem fel, hogy mikbe kapaszkodom. Nem akartalak én idejekorán kiszakítani az otthonodból, csak nagyon inspirált és éltetett a gondolat, hogy majd egyszer lesz egy közös jövőnk. Bocsáss meg, annyira kínosnak érzem, ahogyan gyűjtögettem és mindig csak terveztem… mintha már megszállottá váltam volna… annyira szégyellem magam…

Úgy tűnhetett, hogy a saját családomhoz való viszonyom rossz és egyáltalán nem vagyok családcentrikus ember… igen, a viselkedésem talán ezt mutatta… csak én annyiszor de annyiszor szálltam szembe velük azért, hogy együtt lehessünk, hogy a konfliktusok teljesen felőröltek engem, emiatt pedig még inkább kezdtem bekattanni és butaságokat beszélni. Ezért nem téged hibáztatlak, csak visszacsatolnék oda, hogy azért én komolyan megharcoltam, hogy együtt lehessünk és nemleges választ nem fogadtam el.

Nagyon sokat gondolkodtam, és valami nagyon érdekes dologra döbbentem rá. Ott hibáztam, hogy magamra zártam a közös életünk, a közös kis világunk ajtaját, és senkit, semmit nem engedtem be. Téged neveztelek ki az egyetlen támaszomnak, az egyetlen barátnak, és mindenkit eltaszítottam magamtól. Minden jót és ezáltal minden rosszat te kaptál meg. Természetesen vannak barátaim, most is ők kaparnak össze… ezért most már tudom, hogy nem kellett volna mindent rád zúdítanom, és konokul, vakon kineveznem téged életem egyetlen és fő értelmévé… elvesztem a szerelemben…

Habár ez egy „búcsúlevél” nem szeretném, ha keserű szájízzel íródna. Ne gondolj arra kérlek, hogy zaklatlak vagy próbálkozom… te elhagytál, és én megpróbállak elengedni, de ezt a levelet még muszáj elolvasnod.
 Habár dühös vagyok, ellened még mindig nem tudok felhozni semmi rosszat, emiatt nekem még nehezebb ez az elválás. Nagyon szeretlek és mindent megkaptam tőled, amiért örökké hálás leszek. Nem kívánhatnék nálad jobb társat… csak talán fiatalon találkoztunk, és nincs jövőnk együtt. Nagyon nehéz nekem ez, most valóban összetört a szívem, nem eszem, nem alszom, random sírásban török ki. Nem vagyok magammal most túl jóban, elhiheted. Igen, jól megérdemelt bűntudatom van. Szeretném, vagyis jólesne elhinni, hogy majd megbocsájtasz és visszajössz, de aztán rájöttem, hogy nagyon fiatal vagy, ráadásul férfi, így előtted az élet, mindent megtehetsz most. Nélkülem.

Kicsit fáj, hogy nem tudom, nem látom, mi zajlik le benned… nem kívánnék neked semmi rosszat soha, csak azt hogy bocsáss meg, és ne gondolj rám mindig (csak) haraggal…
Jól esne tudni és ismerni a pontos folyamatot, aminek ez lett a vége. Nagyon fáj, hogy úgy vetettél véget 10 boldog hónapnak, hogy nem néztél a szemembe. Nem tudom, hogy miért tetted, nem értem, hogy miért érdemeltem ezt. Van egy megérzésem, és nem bírom ki, hogy ne írjam le. Jobb lenne ha tévednék, de… úgy érzem, hogy most mindenki utál engem nálatok, mert mindent részletesen elmeséltél… ismerlek, ez olyan teher, amit most letettél eléjük, és azt hiszem nem vagyok többé szívesen látott személy a családod körében…

Fogadd őszinte bocsánatkérésem feléd és a családod felé, mindezek dacára remélem nem gyűlöltök engem. Szeretném, ha minden szálat el tudnánk varrni, és valóban ez lenne a vége. Nem mondom, hogy el bírom fojtani a szeretetem vagy a reményeim irántad, de a viselkedésed letaglózott, és vettem a célzást. Nagyon gyorsan kivontál engem az életedből, ami nekem azt mutatja, hogy soha többé nem akarod ezt újra kezdeni.

Tudom, hogy szerettél és azt is tudom, hogy te is érezted, hogy te jelented nekem a világot. Nagyon durván elszaladt velem a ló és nem tudtam hová tenni a dolgokat, de így a szakítás szemszögéből teljesen átértékeltem mindent, és látom a hibáim súlyosságát. Elrontottam egy egyébként boldog, harmonikus kapcsolatot.

Őszinte leszek… és ezt nem merem senkinek sem bevallani, mert őrültnek tartanának és lehetséges hogy egyetlen porcikád sem kívánja ezt, de én felépíteném ezt a kapcsolatot újra. Mert most már tudom, hogy ki vagyok és hogy mit rontottam el… képes lennék várni rád, de nagyon durván elutasítottál… és emiatt nem akarom, hogy a szavaimat nyomulásnak vagy valami nem kívánatos próbálkozásnak érezd.
Le kell írnom, hogy tudassam veled, hogy nem zárnálak be többé a világomba, és nem engedném többé, hogy a szerelem az eszemet vegye, és ezáltal folyton piszkáljalak, hogy miért nem szeretsz még jobban és forróbban…
Elfogadnám a családod, a kötődésed hozzájuk, és pontosan tiszteletben tartanám, hisz fiatalok vagyunk, szükségünk van a segítségükre és a támogatásukra… a mai nap után pontosan tudom ezt. Még nagyon gyerekek vagyunk…
Soha nem innék még egyszer olyan durva mennyiségben, mint az elmúlt pár alkalommal, és igenis tudom, hogy tudnám féltékenység nélkül kezelni a lány barátaid.
Tudom, ezek ígéretek, ráadásul a szakítás után született ígéretek… de ebből talán látod, hogy még mindig vannak irántad érzelmeim, és bármire képes vagyok érted. Nem csak miattad változom (mert ez igenis folyamatban van), hanem magam miatt is, mert igenis rossz úton jártam, és mivel kizártam a barátokat és a családomat, nem volt aki megállítson, és hibát hibára halmoztam. Óriási fájdalom ezzel a ténnyel szembenézni, elhiheted… de most kinyitottam az eddig elzárt dolgokat magamban, és megtapasztaltam, hogy habár az ember őrülten szerelmes, muszáj, hogy ott legyenek a barátai és a családja, mert ők is kellenek a szellemi egészség fenntartásához.

Remélem látod a levelemben az őszinteséget, és nyugodtan, harag nélkül és együttérzéssel tudod ezt végigolvasni...

Ultraviolence

Találtam egy kézzel írott levelet a fiókomban július 26-i dátummal. Egy nehéz, fájdalmas pillanatomban írtam, de soha nem mutattam meg senkinek. Most annyira fel vagyok zaklatva, hogy csak ezt tudom bemásolni ide…

„Drága Ádám!
Tuti, hogy megőrültem, mert hajnali egykor írok neked levelet. 14 éves korom óta nem tettem ilyet, de most mégsem tudok elaludni. Nekem így esik jól kiadni a fájdalmat és igazán őszintének lenni.
Mikor megismertelek, megfordult velem a világ. Engem soha senki nem szeretett úgy mint te. Türelmes vagy, jó ember és végtelenül tiszta a szíved. Nincs benned semmi rossz vagy „sérült”. Melletted mindig jobb és szebb akartam lenni. Hiszem, hogy te angyal vagy, akit Isten a védelmemre küldött. Innen tudom, hogy szerencsés ember vagyok, hisz te szeretsz.
Amikor kamaszodni kezdtem kikiáltottam magam magányosnak. Úgy tekintettem magamra, mint egy mindig magát kereső lányra. Nem tudtam, hogy ki is vagyok igazán, mivé akarok válni. Ezért kezdtem befele figyelni és lettem érzékeny. Ez pedig mindig rajtam ragadt. Nagyon rövid szakaszok voltak igazán boldogok az életemben. Bántottak a volt „szerelmeim”. Egy darabig tudtak boldog érzelmeket adni, aztán hirtelen minden kihunyt, és én ott maradtam ismét magányosan, összetört szívvel. Most képzeld el, hogy egy önmagát folyton kereső lány mennyire szétesik egy ilyen csalódás után. Hagytam, hogy ezek az emberek, érzelmek formáljanak, majd újból és újból „felépítettem” magam.
Örök hiba bennem, hogy végtelenül ragaszkodom. A leírtak alapján remélem megérted, hogy miért. Te vagy a Minden, ha nem vagy velem, szétzuhanok. Habár erősebb vagyok, mint valaha, mégis majd’ belepusztulok a hiányodba. Most is csak vergődöm az ágyamban, miközben magamhoz szorítom a pulóvered, majd hirtelen megint sírni kezdek, mert megérzem rajta az illatod.
Őszinte leszek hozzád. Ebben a pillanatban nagyon fáj a szívem, és szinte belepusztulok…
Nem tudok nélküled élni. Úgy érzem, 7 hónap után választottál és nem engem. Vesztesnek érzem magam, mert miden igyekezetem ellenére szinte felégettem a szavaimmal az életünket. Fájdalmamban tettem, mert nem engem választottál feltétlen támaszodnak, az egyetlennek, életed értelmének, míg én mindenem odaadnám, csak hogy nézz rám egy pillanatra, hogy érj hozzám.
Megértem az álláspontod, elfogadom a családról alkotott felfogásod. Csak nem tud a racionális agyam parancsolni az irracionális szívemnek. Önző és konok. Téged akar feltétel és osztozás nélkül.

Kérlek szeress, s képes leszek tovább élni.
Hadd legyek az első és egyetlen!
Küzdj értem, félts és sohase tévessz szem elől!
Légy csak az enyém, ne taszíts el…

Szívem minden szeretetével,
Dóri”