!

Sajnálom. Őszintén, tiszta szívemből. Kérlek, ne haragudjatok rám.
Mindent elölről kezdek, ígérem.

Pipacs

Nehéz írni… tudom, nekem is az. Időnként megnémulok, hallgatok, várom, hogy lecsendesedjenek tajtékzó gondolataim. Nem bánthatok meg még ennél is több embert… inkább elharapom szabad nyelvem, mégis előfordul, hogy szórom a tüskéket a számomra legfontosabb emberek szíve közepébe…

 *

„Nézd, még a betonon is áttör”. Ezt mondtad, emlékszem rá. Ezt mondtad a pipacsra, amely a nagyváros közepén büszkén mutogatta pirosló fényét.

Vöröslő vadvirág, amely ellenáll az összes emberi mocsoknak, és bárhol képes kinőni. Elpusztíthatatlan… kinő a legelhagyatottabb bozót mellett is. S mégis, ha kitéped az apró, éltető földből, ami éppen, hogy életben tartja, elhervad. Amolyan „tuskó” virág. Elpusztíthatatlan, csak ne szakítsd el attól, amiben oly’ jól érzi magát. Hagyd őt a természetben, szabadon élni…

Akkor a legszebb, mikor mezőben él. Ezer meg ezer szirom piroslik a zöld tengerben, a szél mindegyik virággal ugyanúgy játszik. Csoda, amely végtelenül egyszerű, eszköztelen, de ritka. Nem sokan veszik észre, mekkora csoda ez az apró élőlény… s hogy mennyire káprázatos tud lenni, mikor egy finom, szinte álombéli mezőt alkot.

 *

Bocsáss meg nekem. A bennem dúló harag, dac és sértődöttség kifakadt… teljesen más dologra fogtam, mint amiből táplálkozik. Annyit beszéltem, magyaráztam, hogy végül elsikkadtam a saját oly’ nagyon fontos igazságom felett. Persze, zavarnak bizonyos dolgok, és valami még mindig fura, de valójában bennem él egy amorf fájdalom, ami az elmúlt 3 évben formálódott... összeálltak bennem a tövisek, s már szúrják a mellkasom. Csak még nem vagyok elég bátor, hogy lépjek… de egy korszak vége finoman, lassan elmos minden függőben lévő fájdalmat…

 *

Vallomással tartozom neked, nektek, kiknek most ez a bejegyzés szól. Szentimentális dolog, de vállalom, velem előfordul, hogy jól esik ajánlani valakinek ezt a pár sort. A teljesség igénye nélkül, most két embernek szól, akik nem ülnek minden nap mellettem, akik nem prédikálnak, hanem a vállamra teszik a kezüket, s csak együttérzően mosolyognak. Ők, akik messze vannak tőlem, de a szívemhez a lehető legközelebb. Ők, azaz ti, akik lehajoltok egy vadvirághoz, akik szeretitek a pipacsot…

Nem idegenkedtek tőle, ugyanúgy bájosnak tartjátok vöröslő szirmait. Nem féltek a gaz között áttörni, elviselni a töviseket, hogy megcsodálhassátok melengető szépségét.

G.

Siker

Szívből kívánom mindenkinek, hogy az álmai valóra váljanak!
Annyi sok szép szót, bátorítást kaptunk a ballagáson. A család óvó szeretete, és hite mozogjon bennünk. Család, barátok, a szerető mind-mind hisznek bennünk. Valóban látnak minket, és tudják, ha valamit eltervezünk, azt biztosan véghez is visszük. 
Hiszek bennetek, hiszek magamban is. Sikerülnie KELL, de közben ne feledjétek kiélvezni az összes apró lépést ezen a rögös úton, ami most már az egyre kristályosabb cél felé vezet.

Szívem minden szeretetével,
G.

Megtartóerő

József Attila: Óda

(részletek)

"Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!"

*

"Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad."

Hit

Ars poetica - Vol II.

S amikor már sírsz a világ mocskától... az okos emberek önfényező szavaitól... a hatalmas intelligenciájuk villogtatásától, és megrettensz, hogy ők mennyit tanulnak... Állj meg. Gondolkozz... több vagy te ennél, mint hogy megriadj egy kis nárcizmustól. Hisz mid van? A tiszta, formálható jövő. Régi, igazi barátok, akik elkísérnek a műanyag falak szorítása után is...
És még... a mindenség is a tied. Benne a legforróbb szívű férfi...

Lélekcsókok

Van, hogy úton a Mennybe megfeneklesz a Pokolban. Mikor a menedékedbe rohansz, szembecsap az összes emberi mocsok és bűn. Nyelved már véresre haraptad néma várakozásodban, és elég egy csöpp oltóanyag az igazság lángjának… feltör torkodból és megtisztítja a világot.

*

A világ legszebb kincséhez vezető út ingoványos mocsáron vezet keresztül, amelyben megbújnak a legfélelmetesebb és legerkölcstelenebb szörnyek. Vad tekintetükkel elcsábítanak, és a múlt meg nem élt szenvedélyes pillanatait villantják fel előtted… Vonatokat vonultatnak fel előtted, melyben kényelmes vérvörös posztóban tetszelgő helyet kínálnak neked…

*

Látlak elmenni. Látom szemed megfakult csillogását. Mellkasomból elfogy a levegő, megfulladok. Homályos, elcsukló hangon ismételgetem a vallomásaid. Te lehajtod a fejed, és szánakozva, szomorúan nézel rám. Azt mondod, hogy ez akkor mind igaz volt, de már nem szeretsz. Véget ért. S én majd belepusztulok a démoni képekbe, ahogyan látom, hogy más nőt csókolsz, ahogyan más nőt kérsz feleségedül. Szétfoszlik az összes jövőképem, és sorvasztó magány telepszik életemre. Végtelenek a megnyomorult szív napjai. Nélküled.

De most még hallom lépteid. Benyitsz a szobába. Szerelmesen rám mosolyogsz, és az én szívem is felmosolyog. Odabújsz mellém, kezedbe fogod meggyötört arcom. Azt mondod, szeretsz. Mindennél jobban… azt mondod örökre velem maradsz. S megváltod puszta létem.

*

Beragyogod a legnagyobb sötétséget is.

Bárcsak lehetnék a rózsaillatú levegő, melyet mindig finoman ívelt mellkasodba szívsz.

Bárcsak anyai szeretet lehetnék, hogy elkísérjen féltő gondom egész életedben.

Minden futó pillanatban egyre erősebb lesz megtépázott szívem. A remény pumpálja a vért az ereimben, ahol minden apró kis sejt csak érted él. Te vagy a Minden…