Hangaszál

Egy darab örökké elveszett belőlem. Talán a bennem élő gyerek hagyott el. Nem akar megállni az örvény szívó ereje. Eltűnök, megfulladok.

Kapaszkodom egy sziklában, az tart még életben. Amennyire tökéletes ő, olyannyira vagyok tökéletlen… sérült… elveszett. Szellem vagyok, aki folyton vonul, s éjszaka felkiált otthonát keresve. Minden annyira költőien groteszk. Már könnyem sincs amivel sírhatnék, ezt is megállították.

S közben ott vigyorogsz gonoszul rajtam. Megint kinevetsz. Nem látod, mennyire gyenge és eltévelyedett vagyok. Te vagy az ellentétes pólus. A férfi. Erős, kitartó, csöndes, megfontolt. De én csak egy szellem vagyok. Pakolok, megyek, megérkezem. Geisterfahrer. Úgy tűnik sok-sok év elteltével is ugyanolyan méltó vagyok a nevemre, sőt most már igazán rászolgáltam az elnevezésre. Sok folyamat nem ér csak úgy véget… egyszerűen csak megváltozik, de ugyanolyan érzéseket gerjeszt. Ezer éve nem éreztem ezt… mintha ráleltem volna az ősi, mozgató erőmre. Régen újra és újra éreztem azt a kreatív, művészi pluszt –ki hogy hívja-, ami motivált az érzelmeim kiadására.

Erről a szerelemről még soha sem írtam, mert olyan mélyen a közepén voltam. De mint mondtam, most épp szellem vagyok. Kívülről nézem a mosolygó párt a képen, s közben megérkezem egy nyugodt, semleges lelki zónába. Abba a zónába, ahova belehelyeztem magam minden egyes bejegyzésem írása után. Itt van a gyerek, az összetört szívű, a tévelygő bölcsész meg ez a szellem. Levetkőzhetetlen ez a szerencsétlen szerep.

Ki az a férfi, aki felégeti a lelkem, s úgy csap le, hogy közben az égbe emel? Bárcsak tudnám. Örök titok marad nekem… folyton csak szedegeti a szilánkokat a maga csendes, megfontolt módján. Őrá nem hatnak a szépen megkomponált kirakatok, látja a szememen, ha hazudok. Minden rezdülésem ismeri. Tiszta klisé minden.

Egy férfi, aki mindezt kiállja, az a férfi igazán szeret. A maga különös, nyugodt módján. Mellette jobbá akarok válni, mellette elfelejtem az androgün, magányos hozzáállásom. Minden egyes alkalommal kizárom a sötétséget, és rá fókuszálok. Az ő fénye beragyog engem is, és igazi emberré tesz. Másfél év alatt nem írtam róla dicsőítő szót, hisz megfogadtam, férfit soha többé nem emelek magas szerepre. De ő önmagában utánozhatatlan, minden tette és szilárd szava önmagáért beszél. Hálás vagyok, amiért az árnyékában sétálhatok és méltó lehetek a csókjára. Leszek mellette a legszürkébb egér is, csak hadd maradhassak szerelme gyógyító tüzében. Olyan mérhetetlenül büszke vagyok, hogy én lehetek az, akinek megnyílt, az egyetlen nő az életében. Minden egyes balga cselekedem, ötletem és viselkedésem elvetem, csak hogy ne okozzak megint katasztrófát.

Már nem vagyok irigy. Legalábbis igyekszem nem az lenni. Szeretném, ha Isten tanítása beragyogná a lelkem és a személyiségem ez formálná. Alázatos csodálattal és szeretettel fordulok hozzá, aki minden elismerést és őszinte anyai szeretetet megérdemel. Elfelejtem, hogy hozzá képest milyen sötét, céltalan vagyok. Most nem állhat ez az első helyen, hisz neki adtam ezt a pozíciót. Teljesen mindegy mivel érvelek, vagy mennyire próbálok ésszerű lenni. Most csak az ő szeretete tart engem a jelenben és véd meg a sötétségtől. Az önző énem reméli, hogy erről nincsen tudomása. Nem akarok ekkora hatalmat adni egy férfi kezébe… ezt már megtanultam, nem hibázhatok megint. Elég, ha csak ez a papír ismeri ezt a titkot.

Leírhatnám, mennyire szeretem őt, vagy mennyire az ő asszonya akarok lenni, de túl nyers a lelkem még ezekhez a vágyakhoz. A felnőttéválás talán soha sem következik be, talán csak véget ér a fájdalom…

U.I.: Ajánlanám mindenkinek aki ír/írt valaha. Próbálkozzatok meg vele még egyszer, ne féljetek belépni ebben a semleges zónába, ami a váróterme az összes mélyen ülő érzelemnek.

Petinek

Nekrológ

Ő most már az örök vadászmezőkön van. A Jóisten felügyeli őt a Mennyországban, mert hiszem, hogy az állatoknak is jut egy szeglet Isten országában.
Ő volt a legszebb, a legjobb kutya, számomra bizonyosan. Élt, játszott, hűséges volt. S most elveszítettem egy testvért, egy barátot, akivel együtt nőttem fel. Egyszerre távolinak tűnik a gyász érzete, máskor meg fojtogat. Tőlem már sok mindent elvett az élet, de ez most túl valóságos. Ez igazi fájdalom, aminek végig kell járni a folyamatait. Szembenézni a hiánnyal, a szomorúsággal…

Őérte ég most a gyertya, mi rá emlékezünk. A kutya nemcsak az ember legjobb barátja, hanem lelkének társa, aki rendületlenül vágyik a szeretetére, és soha sem fordul el. Vajon mit gondolhat rólam a kutyám? Fog valaha egy ember annyira önzetlenül szeretni, mint Ő?
Megbénultam a társam nélkül… itt hagyott egyedül ebben a gonosz világban. Milyen naivan élt, milyen őszinte volt!
Hiába is magyaráznám, senki nem értené meg, vagy csak olyan ember, aki szeretett valaha igazán egy állatot… úgy, mint igazi barátját.

Itt hagytál, öreg barátom. Nem fogsz többé várni az udvaron. Nem látlak többé a fák alatt… nem örülsz többé a víznek, az ételnek, amit kapsz.
 Örökké szeretni foglak, és örökké emlékezni fogok rád, mert veled együtt nőttem fel.

Susy-nak
/2004-2017/

„Csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” 62. zsoltár 2-3. vers

Vallomások

Hogy miért csinálom mégis? Egyszerű a válasz.

Mert több akarok lenni. Alkotni akarok. Másokat szeretnék előresegíteni az életben, és ezt azzal az önző érzéssel megkoronázni, hogy igen, én segítettem valakit hozzá a sikerhez.

Nem csak pénzt keresek a tanítással, de magamat is építem… sokan nem így látják, de a fáradtságon felül léteznek még olyan szférák, amelyek komoly energiákat rejtenek maguknak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csak a szerelem miatt teszem… azért is, és a függetlenségem kivívásáért is.

Más akarok lenni, mint aminek engem szántak, és emiatt sokat küzdök. Amikor írok, végülis mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy úgysem leszek hajlandó beállni a sorba, és úgyis lesz valami, ami miatt vagy amiért küzdhetek. Az én szememben nem érték az a fényes karrier, ami mellett nincsen gyakorlatig semmi. Se boldogság, se család… inkább maradjak szegény, állástalan, de legyenek csodák és csodálatos emberek az életemben.
Mostanában rengeteg fajta emberrel találkoztam, és rájöttem arra legalább, hogy mi nem akarok lenni. Olyan változások mozdították elő az életemet, amikor leginkább a gondolkodásomra hatottak. 2 éve a személyiségem változott, ma már inkább csak a véleményem és a látásmódom különbözik. Szeretnék nagyon sok minden elmondani, kimondani, tehát ezáltal feldolgozni, de mostanában nem megy. Könnyebb csendben maradni, mint elmagyarázni, mi a baj.

***

Most neked írok, Szerelmem. Régen nem csináltam ilyen, kicsit zavarban is vagyok...

 Azt szeretem a kapcsolatunkban, hogy a legmélyebb alapokban egyezünk, mégis máshogyan nőttünk fel. Irigyellek téged… a legfontosabb ember az életemben. Nehéz kimondani, de így érzek, mert habár nagyon sok nehéz dolgon mentél keresztül, soha sem féltél megküzdeni ezekkel és szembeszállni a tragédiákkal. Most már te vagy az egyetlen, akihez hasonlítom magam… s mindig szembesülök azzal, hogy még mindig nem értem elég sok mindent. 

Egyik oldalon áll egy lány, én, aki mindent megkapott, bőségben nőhetett fel. Aztán ott vagy te, aki mindent a saját kezével keresett meg. Nézd meg, mégis te vagy előrébb az életben.
Tudod, én úgy gondolom, hogy hatalmas áldás van rajtad a Jóisten részéről. Ő csak a legerősebb katonáinak adja a nehéz harcokat. Egyet soha se feledj. Neked mindig lesz az életedben egy szikla, aki összetartja az egész életed, lelked. Ismerlek, nagyon hálás ember vagy, ezt mindig megköszönöd az édesanyádnak. Azt hiszem vagyunk egy páran, akik szerettek volna ennyi tiszta és szép szeretetet kapni. Amikor rátok nézek, nem látok rózsaszín felhőket, vagy patetikus nagy szavakat, de még felesleges színjátékot sem. Csak összetartást, őszinteséget, türelmet, szeretet. Mindent, amit az ember az édesanyjától kaphat. Én csupán azért írok erről, mert nagyon megihletett eme fajtája a szeretetnek. Sok emberen, köztük magamon is látom a sérüléseket… hogyan képes a nevelés megnyomorítani egy gyermeket. 

Lehet megint csak a szerelem beszél belőlem óriási hülyeségeket, de te más vagy. Vállalom a jövőbeli énemmel szemben a felelősséget, hogy majd azt suttogom, hogyan lehettem ennyire bolond, hogy megint piedesztálra emeltem egy férfit… de most ezt teszem. Mert nincs másom, akibe kapaszkodhatnék… előttem nincs más minta, amely megmutathatná, mennyire szép is lehet a nevelés.
Talán életemben először szerelmesen, de mégis racionálisan ítélek meg embereket, akik valóban jók, és nem csak én emelem fel őket.

Sokszor szeretnék innen elmenni, és más környezetben mindent újrakezdeni. Megfogadtam magamnak, ha egyszer a dolgok vakvágányra futnak, akkor elmegyek… és itt hagyok mindent. Mert akkor eltörölhetetlenül megjelenik a jel, hogy valamit rosszul csináltam, és nincs itt keresnivalóm. Sok emberben erős a kötelezettségérzet a családjuk felé… bennem már egyre kevésbé.  

Enjoy the silence

Néha azt érzem, hogy nagyon távolról érkeztem. Hosszú utat teszek meg, míg végre elérek a faluba. 

Néha jó csak élvezni a csendet, és beburkolózni a szerelembe... de sokat megyek, míg ide érek.

Távolról közelítünk egymás felé... úgy, mint régen. Viccelődünk, talán kicsit meg is bántjuk egymást. Figyelem az arcát, figyelem a szemét. Változott valamit a két hét alatt? Minden apró különbséget észreveszek. Figyelem, ahogyan beszél, ahogyan felveszi mások előtt a szerepét. Alig várom, hogy hazaérjünk, és letépjem róla a szociális konvenciókat.

Olykor nehéz visszaszokni és újra felvenni a szerelmes nő szerepét. Nap mint nap szembenézek azzal, hogy igenis egyedül kell véghez vinnem a dolgokat, és egyedül kell dolgoznom, felelősséget vállalnom. Hiba volt azt hinnem, hogy megszűnik a magányos unalom... ez az érzés átalakul, és ha valaki ügyesen bánik a sorsával, borzasztó sok kreatív energiává tudja átvarázsolni a szürke hétköznapokat. Nagyon sok igyekezetem ölöm bele ebbe az álomképbe... minden nap újra és újra eszembe hozom a gondolatot, a kérdést: hogyan tovább? Merre visz az én utam?

***

Mindent, amit akartam, amire szükségem van, itt van a karjaimban. A suttogó szavakban, apró csókokban. Piszkosul szerencsés vagyok, mert valami felfoghatatlanul szép csoda birtokosa vagyok. Emlékszem, hogy régen mennyit vágyakoztam egy tiszta, erős szerelem iránt, egy igazi férfi iránt. Szerencsés vagyok, mert mindent megkaptam. Gazdagabb vagyok az egész világnál. Teljesen mindegy, mennyire nehéz az élet, én most birtokolhatok valamit, ami összetartja a létem ezen a földön.

P.S.: Adrusnak

G.

Altes Kamuffel Vol II.

Annyi minden zajlik le bennem, és olyan régen írtam már róla. Elakadt a hangom, mert azt hittem a folyamat lezárult, kész vagyok, s nem kell többé változnom.
Tévedtem, mikor azt képzeltem hibátlanná nőttem ki magam a sok-sok hiba és probléma után. Az a bizonyos folyamat valójában soha sem szabad, hogy lezáruljon. Teljesen annak, hogy mindig változunk, mindig változnunk kell.
Van egy részem –amely úgy tűnik-, mindig hibásan fog működni. Képtelen vagyok az összes rossz alkatrészt megszerelni önmagamban. Annyira szeretnék könnyedén, egyszerűen, borús érzelmek nélkül működni, és kicsit lehalkítani az agyam állandó gondolatmeneteit… pusztítok ezzel a rossz szokásommal, és azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek. Nem újdonság… erről szól az írásaim nagy része…

Nem tudok hazaérkezni, nincs hova hazaérkeznem, mert Ő nincs ott. Bárhová is megyek ezen a földön, ott hordozom magamban, és folyton imádkozom, hogy bárcsak meg tudnám semmisíteni a felesleges kilométereket, és valahogy kiragadni Őt a térben, és magamhoz vonzani. Nehéz a szívem, mert ott van Őnála, és ezzel megintcsak az érzelmek rabszolgája lettem.

Hiába tettetem, hogy nem érdekel, erős vagyok, független vagyok… nem vagyok az, kicsit sem. Olyan vagyok mint egy gépezet, amely minden egyes alkalommal hibásan hajtja végre a műveletet, mert eredendően elromlott benne valami. Nálam ez a romlott alkatrész a ragaszkodás… képtelen vagyok megbírkózni a gondolattal, hogy nincs mindig mellettem… mert nagyon szerelmes vagyok, nevetségesen, gyerekesen. Nem tudom, mi történne, ha mindig mellettem lenne. Lehet akkor nem lehetnék az, aki most vagyok. Fiatal vagyok és él a veszély, hogy elveszíthetem a függetlenségem úgy, ahogyan régen. Talán így van nekünk megírva, hogy sok mindent kell még véghez vinnünk, hogy egyszer majd igazán együtt járhassunk az úton

Felcsendült az a bizonyos dal, a mi dalunk. Azelőtt soha sem éreztem magamban annyi erőt, tettvágyat, boldogságot, mint ott a tömegben, az Ő nyakában ülve. Éreztem, amint a zene átjárja az összes sejtem, a lelkembe hatol és örök nyomot hagy. Örökké emlékezni fogok rá, mert ebben a fajta műfajban Ő van benne, Őt hallom minden egyes ütemben. Eddig csak a fülemben szólt, most pedig bejárta a hang az egész mezőt. Mindennél többet jelent nekem, hogy ezt megoszthattam azzal, akit szeretek… számomra a zene spirituális élmény, amely gyógyítja a lelket.

Nehezen írom le, mert félek. Félek, hogy megint összetörik a szívem, az agyam már lejátszotta párszor, hogy milyen rossz lesz majd nekem, hisz én bukok mindig a legtöbbet. Ezúttal nem veszíthetek el egy olyan férfit, akit nekem küldött a ég, aki a lelkem hű társa. Bármire képes lennék, csak hogy boldognak lássam őt, minden hibás alkatrészt, gondolatot kivetek magamból, lenyelem a felesleges szavakat, koncentrálok, hogy ne gerjesszem a katasztrófát. Mert örökké szeretni fogom őt. Nem kellenek tárgyak, ígéretek, szavak, a hétköznapi emberek kellékei... nekünk élményeink vannak és a bizonyíték, hogy nehezen nyílú szívünk, mindig egymás felé néz és beengedi a másikat magába.

Cloudrider

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy senki sem változik. De akkor sem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy semmi sem a régi bennem. Szeretek másként tekinteni önmagamra, mert ez büszkeséggel tölt el, hisz nagyon sok zsákutcában jártam már.  Éppen ezért ragaszkodom makacsul ahhoz az új, frissen formázott képhez, amit most magamról alkotok.

Minden egyes szálat lassan, küszködve elvágtam. Akkor ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy most nyugodt, kiegyensúlyozott szívvel itt ülhessek. Soha sem volt még az élet egyszerre gyönyörű és borzasztóan nehéz. Hihetetlen boldogság árad végig az összes sejtemben, de eközben mázsás súlyával ül az élet a nyakamban. Talán igaz a közhely, hogy az élet nem önmagunk megtalálásáról szól, hanem saját magunk megalkotásáról. 21 éve most először érzem azt, hogy az néz vissza a tükörből, aki igazán bennem lakik. Rengeteg harcot vívtam, most pedig a béke szakasza következik.
Így lettem íróból bölcsész, bölcsészből pedig leendő közgazdász… ki tudja…

Hamarosan itt hagyom ezt a várost, ezt a közeget. S ez fura mód motivációt ad arra, hogy az utolsó pillanatokat még mélyen belélegezzem itt… ez már nem menekülő-elszakadás, inkább az élet következő lépcsőfoka. Egyre kevésbé utálom az ismerős arcokat a peronon, egyre kevésbé félek az eltörött szerelmek megmaradt szilánkjaitól.

Igen, én is gondolok az elmúlt élményekre, barátságokra. Bennem is kitöltetlen űrök lebegnek… különösen akkor, amikor fogalmam sincs, hogyan oldhatnám meg a fennálló problémát. Vajon mit mondana az a barátnőm, akinek mindig csodáltam a magabiztosságát és már-már túlzott vakmerőségét. Az idő elsöpri a rossz emlékeket, a rossz beidegződéseket. S mégis félünk lépni, mert félünk a csalódástól… nehéz folytatnom a gondolatmenetet, mert általában mindig eddig jutok…

Köszönöm a kedves szavakat, jól esik, ha valaki igazán látja rajtam, hogy boldog vagyok… ezt nehezebb észre venni, és elismerő szóval illetni, mint a szomorúságot, mert ezt csak a tiszta szívű emberek látják egymásban.

S miért is vagyok boldog? Ő az erő, a szeretet. Nincs, amit ne tenne széppé és nyugodttá… nincs amit ne oldana meg. Velem is mind ezeket tette… magát a lehetetlent választotta párjává, és nem vallott kudarcot. Néha csak figyelem a szemét, a mosolyát… elmélázva hallgatom, ahogyan okos szeme mesél. Alig várom, hogy megérintsen, hogy szóljon, hogy meglepjen, hogy táncoljon… ő az én részem, s én az övé vagyok. Egyszerűek vagyunk, s mégis mélyen lakik a szerelmünk. Szavak nélkül is érzem őt, mert mindigis a szívünk beszélt.

Nagypéntek

Sokat kellett várni az új ihletre… új ihlet az egyenlő egy új fájdalommal. Nagyon nehéz őszintén írni, kitárulkozni. Nálam régen ez mindennapos volt, bátran vállaltam a változó érzéseim, ma meg már inkább megtartok magamnak dolgokat, mert könnyebb, mint újra és újra feldolgozni az összes emléket, fájdalmat, rossz álmot, hogy aztán sokára minden a helyére kerülhessen.

Mert ugye mindeninek megvan a saját keresztje. Talán milliószor is leírtam ezt. Amikor nagyon szeretünk valakit, óhatatlanul egymásét is segítünk hordani.

Soha semmi nem fájt még így. Semmi. Mintha a sors kezei szaggatnák a szívem. Folyton azt kérdezgetem, hogy miért? Miért történik megint valami borzasztó dolog, amiben tehetetlen vagyok? Akit a világon mindennél jobban szeretek, az szenved, és én nem tudom megszabadítani a fájdalomtól.

Emlékszem, folyton az járt a fejemben, hogyan élhetek át ennyire tökéletes és tiszta boldogságot, amely mentes minden keserűségtől. Mert megtaláltam azt a férfit, aki számomra az életet jelenti, aki a szeretetével összeragasztotta a szilánkokat, és egybeforrasztott minden darabot. Értelmet adott az útkeresésemnek és célt a felnőtté válásnak.

Próbára tesz minket az Isten. Mikor először írtam kettőnkről, abba is belevegyült az a gondolat, hogy Isten a legszeretettebb szolgáit teszi legjobban próbára. Fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen szerencsétlen ómen lesz. Soha nem éreztem még, hogy valami ennyire felemészti az energiám… fojtogatja a torkom a tehetetlenség.

Hetek óta érzem, hogy szól hozzám az Isten. Először csak kisebb feladatokkal mérte a hitem és a kitartásom. Aztán végül megadta a missziót. Végre az lehetek, amire igazából mindig is vágytam. Önzetlen, segítő és jó ember akartam lenni ebben az életben. Soha sem gondoltam, hogy ehhez ilyen hosszú utat kell bejárnom.
Bízom abban, hogy a Mindenható épp csak akkora feladatot ad, amekkorát még elbírunk. Úgy érzem, most megmutatta nekem, hogy ne szorongjak attól, hogy valamit nem bírok… vagy nem tudok végigcsinálni. Adott nekem egy terápiát, amit most lépésről lépésre el kell végeznem, hogy aztán kitisztulhasson az agyam és a lelkem. Ami most előttem, előttünk áll, ahhoz kell csak igazán erő. Eddig nem tudtam, mit jelent az, hogy csapás. Jólétben nőttem fel, és most elérkeztem a felnőtté válás újabb szakaszához, amikor egészen átértékelődik az emberi valóságról alkotott képem. Kilépve a buborékból, egészen megváltoztak a színek és a fogalmak. Elcsendesedtem és most csak figyelek... figyelem az életet, hogyan éljem meg.

***

Nem tudnék nélküle élni. Olyan varázslatos, megmagyarázhatatlan kötelék fűz vele össze, ami természetessé vált, akár csak egy lélegzetvétel vagy pillantás. Érzem a lelkét, figyelem a szemét… millió pillantása van, de mindegyik mélyén én vagyok. Igyekszem magamba szívni az illatát, emlékezni az érintéseire, hogy mindig velem lehessen.
Mikor megismertem, őt tettem meg a Kősziklámmá. Nála nem ismerek erősebb embert. Megszületett köztünk a harmónia, amelynek köszönhetően én nem a gyenge nő vagyok mellette, hanem az erős társ, a kiegészítés, aki méltó hozzá, s aki méltó hozzám.

G.